Az üvegház éjféli rejtelmei

Vannak olyan növények, amiket egyszerűen nem lehet nap közben szedni, ilyen például a holdvirágszál. Nekem pedig szükségem volt egy kicsire ebből a különleges virágból, mert ki szerettem volna próbálni, hogyan reagál más növényekkel, kísérletezni akartam. Így útnak indultam, halkan lépkedtem, igyekeztem úgy osonni, mint egy árnyék. Éjfél után nem lenne szabad a folyosókon mászkálnom, de egyszer-egyszer csak belefér. Amúgysem szoktam sokszor megszegni a házirendet, és egy alkalom csak nem olyan vészes. Szerencsémre senkivel sem találkoztam az üvegház fele menet, így megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Nem szándékoztam büntetőmunkára menni...
A holdvirágszál ott volt, ahol számítottam rá: az üvegház bal sarkában. Pont időben érkeztem oda, álmodozva végignézhettem, ahogyan kinyílik a virág. Hatalmas lila szirmai a holdfényben megcsillantak, csodálatos látvány volt, ahogyan kinyílt és egyre nagyobb lett az egészen apró virág! Miután kigyönyörködtem magam, metszőollót vettem elő a táskámból és lenyisszantottam pár levelet. Pont annyit, hogy nekem elég legyen és másoknak ne tűnjön fel a hiánya.
Miközben a táskámba visszatettem mindent szépen elrendezve, ajtócsapódást hallottam. Összerezzentem, úgy reménykedtem, hogy senkivel sem fogok találkozni! Nem találtam búvóhelyet, jobb ötlet híján erősen koncentráltam, összeráncoltam a szemöldököm és zöld színűre változtattam a hajam, hogy el tudjak bújni a növények között. Összeszorított szemekkel vártam, hogy megszólaljon az, aki benyitott és majdnem lebuktatott.

Zefina & Alina

olt valami különösen nyugodt a téli estékben, az üres folyosókban és a prefektus társak lábainak kopogásában. Állandóságot sugallat.
Ahogy kiléptem az udvarra hideg, hó ígéretét magával hordozó szél süvített végig az ágak és csupasz bokrok között. Egy egyszerű lumos-al világítottam, hogy lássak is valamit, esetleg valakit, de egy lelket sem fedeztem fel. Érthető volt, a novemberi hideg helyett én is inkább választottam volna a klubhelyiségek és a kandallók melegét. Már majdnem megfordultam, hogy visszatérjek az iskola valaki közé, mikor valami furcsára lettem figyelmes. Mintha valami megmozdult volna az üvegházban. Bosszúsan vontam össze a szemöldököm, majd pár másodpercnyi tétovázás és egy elengedő sóhaj kíséretében leléptem a földre.
Gyors léptekkel szeltem át az udvart, csak a pálcám és a magasan járó hold biztosított számomra némi fényt. Az ajtó elé érve, ha még reménykedtem is benne, hogy csak képzelődtem, minden reményem elszáll, ugyanis résnyire nyitva volt. Megálltam, hogy ismét felsóhajtsak, inkább csak kinyitottam az ajtót, majd a pálcám előre tartva lestem me a növények közé.
Ha nem tudtam volna, hogy keresek valaki, minden bizonnyal akkor is azonnal kiszúrtam volna a virágok között rejtőző lányt. Az álca - már ha a metamorfmágia használatát nevezhettem így - nem volt rossz, mi több, kifejezetten ötletesnek találtam, mégis kirítt a környezetéből.  Lassan lépkedtem, nem siettem sehova, majd álltam meg a lány mellett.
- Nem rossz - világítottam meg őt is, miközben félre hajtottam a fejem és elgondolkodva pillantottam a hajára. - Tulajdonképpen tök jó próbálkozás volt, de az árnyalat nem lett tökéletes, fényél elüt. Látod? - húztam közelebb az egyik tincsét a mellette lévő virághoz. - Kicsit világosabbnak kellett volna lennie, tudod sötétben minden nos… sötétebbnek látszik, mint amilyen - mondtam, noha nem kioktatni kívántam, a hangom is inkább vidám volt, mint bármi más. Azt hiszem, mindössze csak tanácsot adtam, mint ahogy egyik metamorfmágus teszi azt a másiknak. Alaposabban szemügyre véve a lány arcát, meg kellett állapítanom, hogy nem ismertem. Mintha láttam volna már párszor a folyosón, de ebben sem voltam biztosan, főleg nem így, zöld hajjal.
- Én Alina Scamander vagyok, Hugrabugos - noha a sárga sálam és a talárom alapján ez egyértelmű volt, pont úgy, mint számomra az, hogy ő mardekáros -, prefektus - tettem még hozzá, habár ezt is sejthette, hiszen a jelvény is jól látszott. Nem voltam én rejtett ügynök vagy ilyesmi. - És te, benned kit tisztelhetek ilyenkor az Üvegházban? Tényleg, miért is vagy egy ilyen helyen takarodó után? - érdeklődtem, remélve, hogy nem egy végeláthatatlan száj karate következik arról, hogy nem mondja meg nevét, nem csinált semmi rosszat és hasonlók.

Az egyik növény mögött bujkálva vártam, hogy ki nyit be. Nem akartam lebukni, a fene se vágyott arra, hogy lebukjak és büntit kapjak. Igyekeztem minél jobban beleolvadni a környezetembe a hajszínemmel és behunyt szemmel elszámoltam magamban háromig. Egy, nem lesz semmi baj, kettő, csak nem ismer fel senki, három, baszki, benyitottak. Egy lányt láttam a résnyire nyitott szemeimmel, nem tűnt ismerősnek, de számomra már csak tényleg a remény maradt, hogy nem vesz észre.
Úgy tűnt, hogy ez nem a szerencsenapom, mert a lány megállt előttem és beszélni kezdett hozzám. Azt hiszem, hogy megdicsérte a hajamat, bár én is sejtettem, hogy nem lesz tökéletes. Sosem voltam kaméleon, nem is leszek. Igazán furcsa is lenne, hacsak nem tanulom meg az animágiát. Sajnos nem tudom, hogy mi számít olyankor, hogy az ember milyen állattá fog tudni változni. Azt hiszem, erről el kell olvasnom egy könyvet. Kicsit elkalandoztak a gondolataim, de igazából csak próbáltam elrejtőzni előtte a zöld hajammal, ami ezek szerint túl sötét lett.
-Igazán kedves vagy, hogy figyelmeztetsz -egy kicsit fintorogtam, de csak azért, mert csalódottnak éreztem magam.
-Mit szólsz egy ilyen árnyalathoz? Ez talán jobban passzolna. -összeráncoltam a szemöldököm és két árnyalattal világosabb zöld hajat képzeltem el magamnak. Ez már jobban illett a helyzethez. Mármint ahhoz, hogy egy kaméleont próbáltam játszani annak érdekében, hogy ne kapjak büntit.
-Zefina Flowerbird, tiszteletem -vigyorogtam- mint látod a Mardekár színeit erősítem a hajammal is. Bár ezt látod. Én nem vagyok prefektus, ha felajánlották volna sem fogadom el az ajánlatot, nem nekem való a dolog. Egyébként egy virág levelét szedtem le, kísérletezni akarok vele.
Hirtelen sokat beszéltem, reméltem, hogy tudja követni. Még rengeteg kérdést fel akartam tenni neki, már a nyelvem hegyén volt minden. Nem akartam tolakodónak tűnni, de nem bírtam magammal. Talán az álmosság tette, talán az az adrenalinlöket, ami a lebukás miatt áramlott a testemben.
-Ugye nem akarsz megbüntetni? Egyénként honnan tudtad, hogy itt vagyok? Honnan ismered ennyire a hajszíneket? Te... metamorfmágus vagy? Mióta tudod? Úristen, ez nagyon izgalmas! Te, mit gondolsz a kaméleonokról? Mármint azon kívül, hogy nagyon aranyosak, mit gondolsz róluk? Istenem, túl izgatott vagyok…

Zefina & Alina

nkább tanácsnak mondanám, mintsem figyelmeztetésnek - vontam meg a vállam, miközben úgy tartottam a világító pálcám, hogy én is lássam a lány arcát és ő is lásson engem. A figyelmeztetés csak ez után következett, vagyis… kellett volna következzen a hivatalos forgatókönyv szerint, de nem igazán szerettem diákokat büntetni vagy szidni, nem az én stílusom volt. Mondjuk úgy, másokkal ellentétben én nem erre szerettem, vagy éppen akartam használni azt az apró “hatalmat”, amit a prefektus jelvényem biztosított a számomra.
Az újabb próbálkozását csak kérdőn, felvont szemöldökökkel szemléltem. Nem azért, mert rossz lett volna, még szemügyre sem vettem, hanem azért, mert nehezemre esett elhinni, hogy itt és most, ebben a szituációban valóban ez volt számára a legfontosabb, hogy pontosan hogyan is bújhatott volna el előlem tökéletesen. Bár ki tudja, lehet elfogadta a sorsát és inkább a következő alkalomra készült? Merlinnek hála nem voltam legilimentor, így nem tudtam benézni a fejébe. Vagy bárkiébe, már maga a gondolat is ijesztő volt tulajdonképpen.
- Igen, bólintottam végül, így már jobb lett volna, bár szerintem így is észreveszlek - talán, nem voltam benne teljesen biztos, de ezt nem kötöttem az orrára. Mégsem buzdíthattam arra, hogy tök jó ez így, legközelebb bizonyosan nem kapják el ha tilosban jár. Nem tartottam magam egy vérmes alaknak, de azért na! Voltak ám határok.
A neve hallatán csak biccentettem és megállapítottam, hogy valóban nem találkoztunk még korábban, legalább nem csak nem elfelejtettem a nevét, hanem valóban nem tudtam ki ő.
- Miért volt szükség a levelére? - érdeklődtem valóban, nem pedig szarkasztikus hangnemben, arra utalva, hogy ostobaság, amit csinált. Nem tudhattam, hogy az-e, mivel nem ismertem a növényt, amit mutatott. Valójában szerettem a Gyógynövénytant, a maga módján érdekes is volt, de sosem kötött le annyira, hogy pluszba, mindössze önszorgalomból utána olvassak. Ami kötelező volt azt tudtam és ennyi. Abban legalább biztos lehettem, hogy ez a virág, amit mutogatott és gyűjtögetett nem tartozott közéjük. - Valami különleges ritkaság lenne? - ébredt fel bennem a gyanú és vele együtt egy kellemetlen érzés is. Ha így volt - reméltem nem! - akkor mindenképpen meg kellett keresnem Longbottom professzort is, mert nem úszhatta meg egy egyszerű ejnye-bejnyével. Remélem semmi extra ez növény, csak éjszaka fejti ki a hatását se több, se kevesebb.
- Merlinre - emeltem fel a szabad kezem, hogy Zefinába fojtsam a belőle ömlő szóáradatot - mennyit tudsz beszélni - ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Éppen csak hogy tudtam őt követni. - Igen én is metamorfmágus vagyok és lövésem ó sincs arról, hogy mit gondolok a kaméleonokról, még sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Előtted más se, valójában. Fogalmam sincs arról, hogy megbüntetlek-e és ha igen hogyan, a szabályzat szerint így kéne tennem, ezt te is nagyon jól tudod - én mégsem erre hajlottam, nem tűnt a lány notórius szabályszegőnek, vagy éppen ártalmasnak, már azon kívül hogy  a már alapvetően lyukas hasba is képet lett volna lyukat beszélni. - És onnan, hogy nyitva hagytad az ajtót, a professzorok mindig bezárják maguk után, főleg ilyenkor télen, hogy azok a növények, amelyeknek mindenképpen melegre van szükségük még véletlenül se fázzanak meg - intettem a bejárat felé, ami én magam becsuktam, mikor a keresésére indultam.

Bólogatva hallgattam Alina szavait, jól esett végre beszélgetni egy olyannal, aki olyan, mint én. Ha jártak is más metamorfmágusok ebbe az iskolába, jól titkolták. Velem ellentétben meg pláne, mert én bárhol és bármikor lazán megváltoztattam a hajam, akár óra közepén is.
Éppen ezért nem zavartattam magam egy pillanatig sem és azért próbáltam meg rögtön egy fokkal világosabb hajat elképzelni magamnak. Merlinre, elképesztően izgalmas volt ez az egész szituáció. Egyrészt tényleg azért, mert ő is metamorfmágus volt, vagyis csak az lehetett, ha ilyen tökéletesen el tudta mondani, hogy mit hibáztam. Másrészt pedig azért voltam ennyire izgatott, mert tele voltam adrenalinnal, amit a lebukás veszélye hozott magával.
-Kiszárítani szeretném és teát főzni belőle meg egy pár másik virággal. Neville bácsi, vagyis bocsánat, Longbottom professzor említette egy pár hete, de csak most jutottam el addig, hogy szedjek valamennyit. Közepesen ritka, nem található meg mindenhol, de szerencsére nem kell külön engedély ahhoz, hogy termeszteni lehessen. -imádtam a növényekről beszélni, mégis belepirultam a mondatba. Most már zavarodottság vette át az izgalmat, zavarba jöttem attól, hogy ennyit beszéltem neki egy olyan dologról, ami valószínűleg nem is érdekelte. Szerintem sem a növények nem érdekelték, csak talán az, hogy először Neville bácsit mondtam. Fenébe azzal a nagy számmal, ami nem tudja kontrolálni magát. Mindig ez van mostanában, sosem tudom, hogy mikor kéne befognom. Csoda, hogy még senki nem küldött el melegebb éghajlatokra emiatt.
-Bocsi, tényleg sokat tudok beszélni. -vágtam közbe, de aztán inkább csendben hallgattam őt, érdekelt, hogy mit fog mondani. Oldalra döntött fejjel hallgattam a hangját, volt benne valami kellemes, amitől az egész lányból valamiféle kedvesség áradt. -A kaméleonok tökéletesen tudják utánozni a környezetüket, ezért gondoltam rájuk. Mindazonáltal szerintem cukik és viccesek, szóval szerintem egyszer veszek egyet. -mondjuk akkor, ha majd kollégium helyett a saját lakásomban fogok lakni, bár ezt nem tettem hozzá.
Keresztbe tettem az ujjaimat a hátam mögött, nem szerettem volna büntetőmunkára menni, pláne nem éjszaka. Mondjuk nem tudom, hogy éjszaka küldhetne-e egyből büntibe, de hát na, a bünti sosem jó, sem nappal, sem éjszaka. Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy ezt kéne tennie, mégsem tűnt úgy, hogy ezt szeretné tenni, ettől azért megkönnyebbültem.
-Pedig azt hittem, hogy becsuktam rendesen… -néztem fel rá szomorúan. -És ne haragudj, tényleg nem kéne ennyit beszélnem, de azért még egy kérdést feltehetek? Mármint nyilván ezen kívül. -nevettem fel halkan. Merlinre, mennyi érzelem cikázott át eddig rajtam! Tisztára, mintha skizofrén lennék. Vagy csak szimplán bolond. Eh, egyik sem hangzik túl jól. De akkor mégsem lehettem bolond, mert normálisnak éreztem magam. Uh basszus, nagyon elkalandoztam.
-Szóval csak azt akartam kérdezni, hogy mióta tudod, hogy metamorfmágus vagy? És esetleg… szerinted tudnánk tanulni egymástól? -reménykedve néztem fel a padló bámulásából az ő szemébe és egy őszinte mosollyal az arcomon vártam, hogy mit fog reagálni. Tényleg nagyon boldoggá tett volna, ha igennel válaszolna.

Zefina & Alina

íváncsian, az egyik szemöldököm kérdőn feljebb emelve hallgattam a magyarázatát azt illetően, hogy mit és miért keres itt, ilyenkor. Valójában beértem volna egy rövid, de lényegre törő magyarázattal is, azonban rá kellett jönnöm, hogy ez Zefina esetében lehetetlen. Az én szemszögemből legalábbis, ő lehet úgy élte meg, hogy tök rövid és gyors választ adott. Noha igazából egy rossz szavam sem lehetett, hiszen a fontos információkat sikerült megszereznem tőle. És ha hihettem neki, márpedig egyelőre más választásom nem igen akadt, akkor még a virág sem volt olyan ritkaság, ami miatt ilyen későn fel kellett volna vernem Lonbottom professzort és Duvalt.
- Értem - nyugtáztam egy bólintással a hallottakat -, de akkor miért nem kérted meg a professzort, hogy szedje le neked vagy tőle engedélyt arra, hogy ilyenkor itt tartózkodhass? - érdeklődtem, ugyanis bár hittem neki, fel nem foghattam, hogy miért választotta a veszélyesebb, lebukással járó utat, amikor volt erre egyszerűbb mód is. Egyszerűbb és szabályos, mondjuk ha egy picit sztereotipikus lennék, akkor mondhatnám azt is, hogy mégis mit várt az ember lánya egy mardekárostól. De nem voltam az… annyira.
A bocsánatkérésére csak megvontam a vállam. Mit mondhattam volna? Alapvetően nem volt baj, hogy sokat tudott beszélni, biztosan volt olyan, akinek ez tetszett és kedvelte az ilyesmit, én személy szerint nem tartoztam ezek közé az emberkeközé. Legalábbis nem mindig, ma jó napom volt, így türelmesen végig tudtam hallgatni a mardekáros lány minden szóáradatát.
- Világos, tehát valahol a metamorfmágusokkal hozod őket párhuzamba -  bólintottam megértve, hogy pontosan miért is emlegette fel ezeket a különös állatokat. Én magam sose jutottam volna erre a megállapításra. Nem azért, mert nem ismertem ezeket az állatokat, tulajdonképpen elvoltam velük. Viszont ilyen párhuzamokat sosem vontam volna, valahogy ennyire nem keltette fel az érdeklődésem a képességem. Egyszerűen csak azt tartottam fontosnak, hogy használni tudjam, mivel nem akartam olyan baleseteket, hogy a hangulatingadozással a hajam, esetleg a szemem színe megváltozik. Van aki élvezte az ilyesmit, én nem igazán.
- Persze, kérdezd csak - hagytam figyelmen kívül az arra reflektáló megjegyzését, hogy azt hitte becsukta, mivel rontani nem akartam a kedvén, az pedig mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy nem csukta be. Mármint, nem mindenkinek csak nekem és neki. - Hogy mióta? - tűnődtem el, komolyan elgondolkozva a kérdésén. - Fogalmam sincs, már egészen kiskoromban is része volt az életemnek, akkoriban a nagybátyám próbált tanítgatni az alapokra, a Roxfortban pedig  Pomfrey professzor adott különórákat, bár ő a tavalyi év végén elment. Te? - dobtam vissza a labdát, noha nem voltam benne teljesen biztos, hogy kíváncsi vagyok a hosszú, feltételezhetően körmondatokban érkező válaszára, még akkor sem, ha az valóban érdekelt, hogy ő mikor fedezte fel magában a képességét.
- Hát, ez attól függ, hogy hol tartasz éppen, már a metamorfmágia tanulásban - nem akartam egyből nemet mondani, ahogy igent sem. Valójában fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Még úgy sem, hogy sanda gyanúm szerint én jártam előrébb, így ez inkább lett volna számára különóra, mint valami olyasmi, ahol egymástól tanulunk és egymást képezzük.

Ha a következő életemben én választhatok képességet magamnak, akkor tuti azt fogom választani, hogy hogyan tudnám időben befogni a számat. Minden felesleges fecsegést mellőznék, sosem mondanék többet a kelleténél. Annyira nagyon szerettem volna ezt, hogy még a metamorfmágiáról is lemondtam volna, pedig az volt a kedvenc dolgom magamban. Tényleg ennyire vágytam arra, hogy megtanuljam befogni.
-Én… őszinte leszek, egyáltalán nem gondoltam erre. Pedig igazán logikus megoldás lenne. De igazad van, legközelebb majd a legális megoldást választom. -motyogtam halkan és a cipőm orrát kezdtem el fixírozni. Ráférne egy takarítás. Bár nem is értem, miért gondolkozok ilyeneken, amikor éppen lecseszik a fejem, de hát nem is én lennék, ha egyszer normális gondolataim lennének.
-Ühhüm, végül is mi is bele tudunk olvadni a környezetünkbe, ahogyan ők is. Meg elvileg én is tudok cuki lenni, meg a kaméleon is. -vontam meg a vállam kuncogva. Ilyen agyament gondolatai is csak egy személynek lehettek. Igen, magamra célzok ezzel a mondattal. Mert még nem találkoztam olyan emberrel, aki hasonlóan hülye gondolatokkal rendelkezett. De ha egyszer megtalálom, az is biztos, hogy nem eresztem magam mellől sohasem. Lelkitársak leszünk, és… vagyis nem, mert én már megtaláltam a lelkitársam. Akkor mindegy.
-De izgalmas, nem is tudtam, hogy vállal különórákat! -tátottam el a számat meglepetésemben. -Egyébként nagyon kicsi koromban már tudtam. Egy éves koromban már aktívan változtattam a hajamat, vagyis anyukámék így mesélték. Mindenhez volt egy szín, ha éhes voltam, ha vidám, ha szomorú… Ma már csak a szomorúságomnak van színe, világoskék olyankor a hajam. Meg ha dühös vagyok, akkor vörös és… nos rózsaszín. -az utóbbit nem voltam hajlandó kifejteni, nem hiszem, hogy érdekelte volna a szerelmi életem. Mármint mégis miért érdekelné egy vadidegen lány szerelmi élete, miután lebuktatta őt, hogy lopni készült? Jó, ez erős túlzás, nem nevezném lopásnak, hiszen Neville bácsi megengedte.
-A hajszínek elég jól mennek, mint mondtam. Szeplőket is tudok magamnak csinálni, meg ilyesmik. Amivel tudom, hogy mindig bajban vagyok, az a magasságom változtatása. Többnyire azért vagyok ilyen alacsony, mert nem megy egyszerűen magasabbra. Próbálkoztam egy darabig, de sehogy sem ment… így feladtam. -vontam meg kedvtelenül a vállam. Biztos, hogy ő több mindent tudott, mint én, de lehet az is, hogy én is tudnék neki tanítani valamit. Az pedig elég menő lenne és talán a végére össze is barátkoznánk. Elég aranyos történet lenne belőle. Nem mondom azt, hogy ezt akár mesélhetnénk az unokáknak is, mert az túlzás lenne. Fene abba az élénk fantáziámba, ami mindig előre szalad oda, ahova nem kéne.
-Szóval izé, ennyi lenne az én sztorim kedves Alina. -mosolyogtam rá halványan. Nem bóknak szántam, nem azért mondtam, hogy szánalmat keltsek benne és emiatt ne küldjön büntetőmunkára. Ő is és én is nagyon jól tudtam, hogy ott lenne a helyem, de a remény hal meg utoljára, nem?