Tallulah Leigh

Ha megkérdezel, csak vállat vonok, hiszen bármennyire ismerjem magam, úgyis másnak látsz a saját szemeddel. Nagy a szám, és nem félek kinyitni. Nem hiszek benne, hogy vannak férfias és nőies beszédstílusok, ha káromkodnom kell, fogok is, ha nem, néha akkor is. Egyeseket elkápráztatok, másokat megbotránkoztatok, pedig egyik hatást se szándékozom elérni.
Bátor vagyok, sokak szerint inkább vakmerő, annyira nem különbözik a kettő egymástól, hogy vitába szálljak. Szeretem a szabad levegőt, a kötetlenséget, hogy senki se mondja meg, mit tehetek és mit nem. A barátaimmal szoros a kapcsolatom, talán azért, mert nem töltünk együtt minden percet, ezért a találkozásaink mindig különlegesek.
A családom szabad szellemű, vándorcigánynak neveznek minket, de édesapámnak vannak navahó felmenői is, amire igen büszke. Én se szégyellem a származásom, szeretetben nőttem fel, és mind a hat testvéremmel jó a viszonyom. A neveltetésemnek köszönhető talán, hogy kissé szétszórt, és szeleburdi vagyok, nem kötnek le sokáig a munkáim, vagy a kapcsolatok. Már, ami a családon, és közeli barátokon kívül jelent bárkit.
Különösebben nem vagyok szégyenlős, zokszó nélkül csobbanok meztelenül egy tóba, ha a kedvem úgy tartja. Sőt, egy zsúfolt strandnál jobban is szeretem az efféle időtöltést. Általában kedves vagyok, és nyitott az emberek társaságára, de a sztereotip megjegyzésekkel könnyű kihozni a béketűrésből. Akkor pedig senki se szeretne a közelemben lenni, mert a fizikai erőszaktól sem rettenek vissza, bár általában inkább csak kiabálni szoktam, néha dobálózni.
Optimistán állok a dolgokhoz, és elég spontán vagyok ahhoz, ha valami mégis másképp alakul, akkor gyorsan megoldjam. Viszont nehezen alkalmazkodom mások rigolyáihoz, szeretem a saját kis terem, és azt, ha abba senki se akar befurakodni. Bármilyen nagy szám is van, nehezen fejezem ki az igazán mély érzelmeimet, és nem is nagyon igyekszem felfedni ezeket, mert nem szeretek sebezhető lenni. Előfordul, hogy kifejezetten önzően viselkedem, és képtelen vagyok megosztani egy-egy dolgot másokkal, például utálom, ha valaki beleeszik az ennivalómba. Bizonyos kivételek akadnak, de számuk csekélyebb egy kezem ujjainál.
Hangos vagyok, szeszélyes, hajlamos a féltékenységre, és amennyire magabiztos vagyok a testemmel kapcsolatban, annyira bizonytalan abban, miként állnak hozzám mások. Sose igyekeztem megfelelni senkinek, de ettől még szeretném, ha kedvelnének, csak nehéz feltételeznem másokról, hogy valóban így éreznek.

...amit nem a saját ágyamban töltöttem. Meglehet, hogy ennél több is van, sose számoltam igazán. Ha a szüleim tudnák, minden valószínűséggel kiátkoznának, az ő szemükben azonban még mindig a nagyszájú, de egészen ártatlan kislányuk vagyok. Különben pedig ennek legalább a kétharmadát, ha nem többet, Ronynál töltöttem, ő pedig olyan gazho, akit ők maguk is kedveltek. A többit pedig, nos, az egy egészen más történet.
Egyetlen percig se tekintettem magam szende teremtésnek, a testvéreim mellett hamar megtanultam, mennyire fontos, hogy elég hangos és erélyes legyek. Az első nagy szerelem egészen korán rám talált, még iskolába jártunk, és úgy éreztem, belehalok, ha nem leszünk örökre együtt. Talán ha egy hónapig tartott, de egyértelműen nem haltam bele, sőt, egészen megteszett az érzés, mintha csak valamiféle élénkítőszer lenne. Ezért nem számoltam tovább, csak sodródtam az árral.
Az Ilvermorny utolsó évében alapítottuk a “BlackBlood” névre keresztelt bandát, akkoriban nagyon menőnek gondoltuk, de egyikünk se hitte igazán, hogy országos turnéra indulunk majd egy évvel később. Pedig ez történt. A koncertek, interjúk, a nyüzsgés, a városok morajlása, valamiért úgy gondoltam, hogy ezekre vágyom, még se voltam igazán képes kezelni a sikert. Szerencsésnek mondhatom magam, a barátaim sokkal jobban látták, mire nincs szükségem, így végül huszonegy évesen kiléptem, és Massachusetts-be költöztem, ahol Rony játszott, mert nyilvánvalóan képtelen lett volna élni nélkülem.


...szerencsére nem egyszerre. Egyetlen perc csak, amit képes vagyok egy helyben eltölteni, éppen ezért, akik ismernek, azok ritkán várják el, hogy ténylegesen megállapodjak valami mellett. Nincs igazán olyan munka, amit nem szívesen végeztem el, voltam kézbesítő, pincérnő, de egy ideig gyerekfelvigyázó is! Amikor pedig úgy éreztem, már kipróbáltam majdnem mindent, mindig akadt egy következő lépcsőfok.
Valami ilyesféle érzés volt, amikor elmentem a Fitchburg Finches válogatójára. Igazságszerint Rony elképedt arcát szerettem a leginkább látni, valami leírhatatlan, amilyen fintorokat képes produkálni, külön élvezet ehhez asszisztálni. Nem mellesleg egészen tehetséges voltam diákként, sokat játszottunk együtt, de az azért még engem is meglepett, hogy beválogattak a tartalék csapatba. Azt hiszem ez olyan dolog lett, amit igazán komolyan vettem, talán életemben először. Mondanám, hogy Rony miatt, Merlinre, olyan volt számomra, mintha csak a harmadik bátyám lenne, azonban miatta már nem strapáltam volna magam.


...akik igazán fontosak az életemben. Vagyis abban az időben ők voltak azok, mert másoktól éppen elég távol voltam. Amikor először megláttam, olyan volt, mint az életre kelt lelkiismeret, és nevetve próbáltam megkeresni, kihez tartozik. Becsületes, tiszta, némi bánattal maga körül, valahogy akaratlanul is az volt az érzésem, távolabb nem is állhatnánk egymástól. Mekkorát tévedtem.
A barátsága Ronyval nem lepett meg, én pedig egyszerűen belecsöppentem, és ott csücsültem, úgy téve, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Talán az elején elhittem, akartam kapaszkodni abba, hogy ez az érzés nem más, nem több, de elég hamar rá kellett ébrednem, hogy nem is emlékeztet arra, amit barátságnak nevezhetek. Felnőttként már nem vágytam a szerelem érzésére, szerettem, ha figyelnek rám, ha fontos vagyok, de az elköteleződés mindennél ijesztőbb volt.
Sose felejtem el, hányszor hallgattam végig a hosszú monológokat azokról az alakokról, akikkel lógok, és hogy mennyivel többet érdemelnék ennél. De azt sem, hogy sose vette észre, egyetlen alkalommal sem, hogy miért is csinálok ilyesmit. Olyan egyértelműen, tisztán tudtam fogalmazni, vele szemben viszont makacs voltam, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne, csak el kellett nyomnom a késztetést. Néha olyan könnyedén ment, hogy egészen megrémített.


...ami idő előtt hunyt ki. Szégyellem, megvetem magam miatta a mai napig, azonban azt is tudom, másképpen nem lettem volna képes végigcsinálni. A lányoknak vigyázni kell, össze ne törjék a szívüket, de vannak dolgok, amik annál is törékenyebbek.
Heteket töltöttem Ronynál, ő az egyetlen, aki tudja, hogy mi történt, hogy mit tettem. Mit mondhatott volna rá? Ilyesmire nincsenek jó szavak, csak mellettem volt, ahogy tette azt kisgyerek korunk óta. Többre nem is volt szükségem, ajánlották a pszichológust, de magammal se voltam hajlandó szóba állni, nem még egy idegennel. Túl kell élni, ez is elmúlik egyszer. Ilyen közhelyeket ismételget az ember, amikor a mélyben van, és nem tudja, hogy merre van a felszín. Aztán tényleg elmúlik, mert a napok nem állhatnak meg, ha nem vagy hajlandó meghalni. Én pedig nem terveztem, egészen hosszú ideig még nem.
Felálltam, elindultam, és valószínűleg az úton még jó pár alkalommal elesem majd. Elmenekültem volna? Meglehet, most mégis közelebb vagyok Hozzá, mint legutóbb reméltem. Az élet egy hűtlen picsa, de már megszoktam.

Egészen apró vagyok, éppen, hogy elérem a 150 centimétert, de ez sose akadályozott semmiben. Hajam barna, aminek végét sokszor kiszívja a nap, annyit vagyok a szabad levegőn. Hatalmas szemeim zöldek, néha világos barnának tűnnek, de a zafíros csillogás akkor is felfedezhető bennük. Alakom nőies, azonban a laza felsőkben ez nem mindig kivehető, ami különösebben nem zavar. Nem mondanám magam kövérnek, azonban szerencsére messze állok attól, hogy kilátszódjanak a bordáim.
Általában a kényelemre esküszöm, ha ruhákról van szó, sose szerettem a magassarkút, vagy a koktélruhákat, inkább egy hatalmas pulcsi és a farmer! A szandálba sose vennék fel zoknit, és csak akkor hordok melltartót, ha nagyon muszáj.