Tekintetem végig siklott a konyhapulton, és kénytelen voltam elkönyvelni, hogy nagyobb rendetlenséget csináltam, mint a gyerekek bármikor játék közben. Mély sóhajjal töröltem meg a homlokom, ezzel valószínűleg egy újabb réteg lisztet kenve el rajta, inkább nem szerettem volna most látni magam. Nem is tudom, hogy igazából mi ütött belém, de valamiért úgy éreztem, hogy egy szamócás pitét még nekem is képesnek kellene lennem elkészíteni, nos, eddig ennek az ellenkezője látszott beigazolódni.
Moriah épp a nagyszüleivel vacsorázhatott, Thetis egészen egyértelmű célzásokat tett, hogy Cepheus-szal kevés időt töltünk kettesben, ő pedig szívesen vigyáz ma az unokájára. Szinte hallani lehetett a hangjában az elvárásokat, hogy összeszedhetném magam, hiszen nincs azon kívül dolgom, hogy utódot szüljek, majd neveljem őket. Arcomon zavart mosollyal bólintottam, ugyan miért mondtam volna ellent, hiszen Regu is imádta a nagyapját, Moriah pedig igazán remek kislány volt, aki mindenkivel megtalálta szinte azonnal a közös hangot. Nem tudom, hogy ezt melyikünktől örökölte, bár valószínűleg nem tőlem, mert ha kettesben maradtunk, már fogalma se volt, mit mondhatnék Cephinek. Még a személyzet is távozott, mire visszaértem, gondosan előkészítve a hálószobát, az étkezőben megterítve, a konyhában kész vacsorával. Csak álltam, és nem is lehettem volna jobban zavarban már attól, hogy ennyire rendezni kívánták az életem, anélkül, hogy egyetlen pillanatnyi beleszólásom maradt volna. Talán némi dac volt, ami arra sarkallt, hogy akkor legalább megpróbálkozzam a sütéssel, így legalább elfoglalva magam, amíg a férjem hazaér. Sose gondoltam volna, hogy ez ekkora munka lehet, hiszen a Roxfortban kiváló tanuló voltam, ha a bájitaltan nem jelentett kihívást, egy másmilyen receptnek sem kellene. Pontosan követtem az utasításokat, mindent kimértem, még se akart úgy kinézni, ahogy kellett volna, de nem engedtem, hogy ez lelombozzon. Halkan dudorászva igyekeztem itt-ott megfoltozni az amúgy már egészen pitének látszó képződményt, majd a sütőt beállítva Merlinre bíztam a továbbiakat. Odakint sötétedett, mindig éreztem, ha Cephi a közelben járt, mert bár a beosztása sokszor változott, néha ad hoc jelleggel, valahogy mégis tudtam. Tudtam, ha nem jön haza, az azért van, mert keményen küzd egy kis betegért, és azt is, hogy ha a mosolya kicsit fakó, akkor egy nehéz napon van túl, és szüksége van arra az apró csodára, amit csak a gyerekeinktől kaphat meg. Biztos voltam benne, hogy bármelyik percben betoppanhat, ezért bizonytalanul nekiálltam, hogy eltüntessem a káosz minden nyomát. A hajam kócos copfban lengedezett, és itt-ott egy kis lisztet szórt szét körülöttem, arcomon és ruhámon a szamóca lekvár úgy kenődött szét, mintha valami hatalmas csatából éppen, hogy csak kikeveredtem volna. Bár némileg így is éreztem. Aztán lelassult az idő. Hallottam, hogy ajtó nyílik, majd csukódik, de abban a pillanatban elejtettem egy kanalat, ami hatalmas robajjal csattant a földön, a sütőben pedig az eddig egészen visszafogottan piruló sütemény fekete füstfelhőket kezdett eregetni. Hirtelenjében azt se nagyon tudtam, hogy mihez kapjak először, így csak a sírást nyeltem gyorsan vissza, mert arra aztán tényleg nem lett volna időm. Először kinyitottam az ablakot, aztán elzártam a sütőt, de kinyitni már nem mertem, a pite így is a lángok martaléka lett, és csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy az ajtó felé vessem magam. Azt biztosan tudtam, hogy Cephinek nem szabad látnia, mit műveltem, mert bizonyos, hogy abban a pillanatban sarkon fordul, és visszamegy a Mungóba inkább. Kétségbeesetten ugrottam az ajtó felé, ahol épp bejönni igyekezett, ezzel némileg eltarolva, ami miatt csak zavartan pislogtam fel rá. - Ne… nem szabad bejönnöd! - Nyöszörögtem, mert több hangot nem tudtam magamból kipréselni. Merlinre, még csak meg se fésülködtem! Fel se mertem pillantani, biztosan nagyon csalódott lesz.
okaktól hallottam azt, hogy tíz, tizenöt év után veszítettek az ambíciójukból, mondhatni beleszürkültek a mindennapi diagnosztizálásba vagy épp teljesen kiégtek. Sok olyan medimágussal találkoztam életem során legyen szó akár konferenciákról, akár nagyobb szakmai referálókról, a nagy koponyák számtalanszor annyira közönyösen viszonyultak már csak a kollégáikhoz is, hogy néha én éreztem magam kellemetlenül. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy a szakmában a végén csak a kiégés vagy a megszokás vár. Nem akartam egy kis betegemre ráolvasni egy olyan betegséget, amit csak a rutin mondat és nem vizsgálom meg alaposabban. Az ördög sosem aludt, bármikor bármilyen tünet lehetett akár rosszabb is. De én még az olyan napok végén is igyekeztem megtalálni a pozitvat, amikor a huszadik spontán gyulladásos balesettel hoztak be kis sérülteket vagy épp mert ki akarták próbálni a szüleik pálcáját. Nem tehetett ugyan egy gyerek sem arról, hogy a varázserejük a környezetükön, az őket körülvevő tárgyakon csapódott le, ami aztán kihatással volt rájuk. De az utolsónál is ugyanolyan lágy mosollyal írtam a papírjára, hogy "kezelt sérülés" és talán jó ideig vissza sem kellett jönnie. Szerettem volna magamról elhinni, hogy a saját osztályom húzóereje vagyok és példát mutatok a lelkesedésemmel a kollégáimnak. Otthon azonban családapa voltam, férj, egy olyan megálmodott családban, ahol nem az én szavam volt a végső és mégis. Ahol a fiam feleannyira sem nézett fel rám, mint azok a kis csibészek a Mungóban, ahol az apám szava volt a szent és ahol akartam hinni a mesékben, hogy a lányom és a nejem szeret. Otthon nem újságolhattam el a sikereimet minden áldott alkalommal, hogy a gyerekek mennyire bátrak voltak és a szülők mennyire hálásak. Ha sokadszorra is ugyanazt a mesét kellett volna végighallgatniuk más nevekkel és más gyerekekkel, attól még az csak nekem volt érdekes, senki másnak. Én adhattam érte magamnak vállon veregetést és nem ők. Néhanapján tényleg csak a nagyon egyedi esetekről meséltem vagy épp semmi olyan nem került szóba, amit naponta megéltem. A kabátot még nagy gonddal akasztottam fel a fogasra, miközben azon méláztam, hogy a folyamatosan pörgő elmém hogy csitítsam le, amikor meghallottam a csörömpölést a konyhában. Na több sem kellett, a vészjelzőm amúgy sem kapcsolt ki, így aggodalmasan indultam el a konyha irányába. - Drágám, minden rendben? - adtam szinte azonnal hangot az aggodalmamnak, de nem kellett kétszer kérdeznem, hogy be akarjak oda jutni. Természetesen igen, látni akartam, hogy minden rendben vele és csak valami leesett vagy leejtett, esetleg nem dőlt romba a konyha. Szerettem azt a bájt és gyengédséget a feleségemben, amivel igyekezett kis családunkat összetartani, de a konyhában tüsténkedést valahogy sosem tudtam elképzelni vele. Meg amúgy is ott volt az a rengeteg szúró-vágó eszköz és még ki tudja mi minden, amitől megsérülhetett volna. Tisztában voltam vele, hogy ez szakmai ártalom, de egyszerűen képtelen voltam itthon levetkőzni. Azonban ahogy be akartam nyitni, bizony utamat állták. - Miért nem? - a hangom most már extrán aggódó volt, főleg mert nem Mirára vallott ez a viselkedés. Vagyis de, ha beütött a káosz, mert akkor bizony kénytelen voltam én lépni valamit, mondjuk megfogni a kezét, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz vagy bármi egyéb. Szerettem a mi kis családunkat, mert amennyire túlbonyolítottak mindent körülöttünk, mi igyekeztünk annál egyszerűbben megélni mindent. De legalább tartalmasan a körülményekhez képest. - Biztos, hogy ne segítsek? Ha megsérültél, inkább avass be, megoldjuk.
