Mindig arra neveltek, hogy egy nőnek hallgatnia kell a férjére, és a családjáról való gondoskodás a feladata. Ezt láttam otthon is, így nem kérdőjeleztem meg soha, csendes vagyok, szelíd és engedelmes. Nem, mintha különösebben nehezemre esne, az esetek többségében inkább zavarba hoz egy-egy döntés helyzet, mintsem hogy vágyjak is rá. Diákként lekötöttek a tankönyvek, szerettem tanulni, különösen a gyógynövénytant és a bájitaltant, volt is hozzá tehetségem. Manapság csak a gyerekekkel tanulok, bár nem tartom butának magam, igyekszem tájékozódni a világ dolgairól, hiszen nem szeretnék szégyent hozni azzal a családra, hogy műveletlennek és tájékozatlannak tűnök. Mindig kihozom a helyzetekből a legtöbbet, amire képes vagyok. Sokat mosolygok, mert bár vannak nehézségeim, az életem igazából szép, sok boldogságot lelek benne, különösen a gyermekeimben. A legtöbb dolgot magamban rendezem el, már megtanultam, hogy nem igazán beszélhetem meg senkivel. Előfordul, hogy valamit túlgondolok, de az esetek többségében azért helyes következtetést vonok le. Könnyen zavarba jövök, ha idegen helyzetben találom magam, és ilyenkor szinte teljes mértékben megbénulok, megszólalni sem tudok. Nagyon nehéz volt megszoknom, hogy néhány eseményre riporterek is meg vannak hívva, de Cepheus mindig tekintettel van rám, és támogat. Mostanra pedig egészen belerázódtam. Szívesen segítek, ha megkérnek valamire, nem rémít meg a kemény munka sem, bármennyire védetten is nőttem fel. Szorgalmas vagyok, igyekvő, de sokszor szétszórt, és kicsit feledékeny. Mindenki előtt összeszedett, boldog feleség, otthon azonban csak a helyem keresem, hogy hová is tartozom igazán.
Amit megélek
Csendes szuszogás tölti csak be a hálószobát, kezem gyöngéden simít végig a barna, puha tincseken. Úgy tűnik, hogy végre sikerült elaludnia, így megkockáztatom, hogy felállva a saját szobám felé induljak. Sajátnak mondható az egyáltalán? Ennyi idő elteltével annak kellene érezzem, még se igazán tudok sokszor így gondolni rá. Hangtalanul állok fel, azonban úgy tűnik, hogy elhamarkodott volt, szinte hallani lehet, ahogy megváltozik a lélegzete. - Anya? - Még a hangja is alszik, oly’ halk. - Itt vagyok csillagom! - Ülök vissza csendes engedelmességgel, mintha meg se fordult volna a fejemben, hogy elmozduljak onnan. - Mesélsz még egyet? - Már nagyon késő van, apa is nemsokára itthon lesz, aludnod kellene. - Sóhajtom, de úgy tűnik, hogy a pillanatnyi álom már tovaröppent a szeméről. - Anya… te mindig apa felesége voltál? Mit felelhetnék erre? Igazság szerint, ha teljes mértékben őszinte szeretnék lenni, már egészen kicsi koromtól fogva annak szántak, így az igen válasz sem lenne túlzás. Azonban Moriah képzeletében a feleség és a férj mindennél jobban szeretik egymást, a mi frigyünkre azonban ez koránt sem egészen igaz. Nincs okom panaszra, főleg a kicsikénknek, azonban jobb tisztán látni, mielőtt az ember beleéli magát olyasmibe, ami nem létezik. Aztán eszembe jutott, hogyan lehetne ezt a legegyszerűbben elmondani.
Réges régen, volt egy kicsike lány, egészen aprócska, törékeny, a szél is megtáncoltatta, ha nem vigyázott. Hercegnő volt, hatalmas család legkisebbje, bátyákkal és egy nővérkével, akik mind hatalmasok, ragyogóak voltak, és sok mindent tudtak, amit a kicsike lány nem. A király hercegnek és hercegnőnek nevelte őket, és a kicsike lány figyelte, ahogy azzá válnak, de ő csak aprócska maradt. A király azt mondta, nem baj, ha kicsike, legyen hercegnő, járjon szép ruhában, tanuljon sokat, már úton van a herceg, és neki illően kell majd köszöntenie. A kicsike lány még nem értette, hogy ez mit jelent, de nagyon sokat gyakorolt, szépen öltözött, kedvesen beszélt, sokat olvasott. Aztán szép lassan már kinőtte azt, hogy kicsike lány legyen, és csupán lány lett, akinek egy bagoly levelet hozott, hogy iskolába kell mennie. A király pontos utasításokkal látta el, hogy vigyázzon az úton, nehogy bajba kerüljön! Ne álljon szóba idegenekkel, csavargókkal, és óvakodjon a farkastól, az különösen veszélyes. A lány csak bólogatott, miközben csomagolt, és azon gondolkodott, milyen újdonságok várnak majd rá az új helyen. Amikor megérkezett, egészen otthonosan érezte magát, hiszen egy várban aludtak, tanultak, és ettek, ő pedig eddig is ezt csinálta. Aztán meglátta a herceget. Nem tudta volna megmondani a lány, melyik volt az a pillanat, amikor először felé pillantott, de az első beszélgetésükre emlékszik. A könyvtár egyik polcánál állt, keze pedig alig érte el a felső sor alját, azonban a kiszemelt könyv egyáltalán nem szándékozott közelebb jönni. Már-már ott tartott, hogy előveszi a varázspálcáját, amit még az érkezése előtt kapott a királytól, amikor a könyvet valaki levette. Gyöngéd mosollyal nyújtotta neki a herceg, és valamit mondott arról, hogy ez egy elég nehéz olvasmány, de a lány nem hallotta igazán, csak azt a mosolyt figyelte. Aztán halkan megköszönte, és szinte elszaladt onnan. A herceg tudta, hogy a lány a hercegnő, de egyikük sem beszélt róla. A lány igyekezett többet megtudni róla, kíváncsi volt rá, azonban sose beszélt előtte így hercegekkel, így inkább csak a köznépet kérdezgette, ki mit gondol. Sokat meséltek róla, hogy hős, segítőkész, bátor és okos. A lány úgy érezte, nem méltó ő egy ilyen herceghez, ő csak egy már nem túl kicsike lány. A következő évben a herceg már egy másik várban tanult, így a lány még többet olvasott, és igyekezett ellesni, mit kell tenni azért, hogy igazi hercegnő lehessen. Táncolt a könnyű szélben, ragyogó ruhákban forgott, kedvesen beszélt, de csak akkor, ha kérdezték, és tökéletesen hordta a koronát a fején, anélkül, hogy az elcsúszott volna. A király látva, hogy a legkisebb kicsike lány is hercegnővé változott, azt mondta, hogy eljött az idő, hogy a herceg érte jöjjön. Hatalmas bált tartottak, és a herceg ellovagolt a hercegnővel. A hercegnő belül azonban még mindig csak a kicsike lány volt, egy új várban a herceg oldalán. Az új vár idegen volt számára, rideg falakkal, és figyelő szempárokkal. A herceg igyekezett segíteni a hercegnőnek, azonban a kicsike lány tudta, hogy a hercegnek ez a feladata, mert az ő szíve nemes, és sose hagyna cserben egy hercegnőt. A kicsike lány ezért igyekszik hercegnő lenni, a legjobb hercegnő, amit elvárnak tőle. Azonban belül ő csak az a kicsike lány...
Amit láttatok
Már gyerekkoromban is nyúlánk voltam, hosszú lábakkal, bár szerencsére nem lettem égimeszelő. Két gyermek után alakom már inkább nőies, de igyekszem formában tartani magam, hiszen folyamatosan szem előtt van a családunk. Hajam szőke, nagy hullámokban omlik a vállára, szemeim szürkés kékek, mint a vihar utáni égbolt. Mostanra megszoktam, hogy minden, amit teszek, mondok, vagy éppen viselek, az a családomat jellemzi mások szemében, ezért mindig elegánsan, de visszafogottan öltözöm. Nem kedvelem az erős sminket, de ügyfelek rá, hogy mindig csinos legyek. A mozdulataim visszafogottak, inkább bújom meg a háttérben, Cepheus háta mögött, vagy belé karolva az oldalán, mintsem, hogy magamra vonjam a figyelmet.
Amit hoztam
Édesapám
Lawrence Rosier (62 év) - Apát mindig szigorú embernek láttam, olyannak, aki szeret dirigálni. Azt hiszem azért, mert a bátyja halála előtt erre nem igazán volt lehetősége, mint kisebb testvér, de aztán családfő lett belőle. Határozott elképzelése volt mindenről, hogyan kell viselkednem, beszélnem, kikkel barátkozhatok, és természetesen, hogy kihez kell majd feleségül mennem. Mióta az eszemet tudtam, csak ezt hallottam tőle, és oly’ természetességgel kezeltem, mert azt nevelték belém, az ő szava szent, vitának helye nincs. Nem is vitatkoztam vele sohasem.
Édesanyám
Alwena Rosier (née Yaxley, 61 év) - Anya mindig kedves volt, simulékony, az ölelése meleg. Amikor kicsi voltam, mesét olvasott, befonta a hajam, és azt mondta, ha nagy leszek, akkor is mindig a hercegnője maradok. Szerettem azt az időszakot, miután a Roxfortba kerültem, valahogy ritkultak az együtt töltött kis pillanatok, mintha tudatosan távolodna, ahogy idősödöm. Talán ezzel akart felkészíteni arra, hogy tizenhét évesen már önállóbb legyek, készen arra, hogy feleség váljon belőlem.
Testvéreim
Ewart és Melvin Rosier (43 év) - Elég nagy közöttünk a korkülönbség, így számomra ők mindig ijesztő óriásként léteztek. Szeretem őket, a maguk módján biztos ők is engem, de nagyon különbözünk egymástól. Nem ismertem az édesapjukat, de biztos, hogy rá hasonlítanak, mert anya finomságából semmit nem örököltek.
@Celeste Selwyn(née Rosier) - Alig voltam öt éves, amikor férjhez ment, de sose feledkezett meg rólam. Anya mellett vele tudtam egyedül normálisan beszélgetni, lányos dolgokat megosztani. Szeretnék olyan erős lenni, amilyen ő is, de erre kevés esélyt látok mostanában. Jó lenne, ha ő is támaszkodhatna rám, nem csupán én csüngenék rajta.
Férjem
@Cepheus Black - Minek is nevezzelek? Tizenhárom éve már, hogy házasok vagyunk, mégis néha idegenként találkozunk a hatalmas házban. Mindig előzékeny, kedves, gyöngéd, és gondoskodó, már attól melegséget érzek a szívemben, amikor látom, ahogy a gyerekeinkkel foglalkozik. De ilyenkor mindig ott motoszkál bennem, hogy ezt egyedül én érzem, hiszen számára csak a kijelölt feleség vagyok, valaki, akit el kellett vennie. Szeretem hallgatni, ahogy mesél, és figyelni, miként játszik, de képtelen vagyok elmondani, hogyan érzek...
Gyermekeim
@Regulus P. Black - A kis hercegem, még most se hiszem el, hogy már Roxfortos. Néha aggódom, mert olyan akar lenni, mint a nagyapja, máskor büszkén figyelem a határozott fellépését. Pánikolok, ha elesik, de nem kapom fel, csak csendes kétségbeeséssel várom, hogy felálljon, és tovább menjen. Szeretném, ha mindig tudná, hogy gondolunk rá, és mindennél jobban szeretjük, így naponta küldöm neki a leveleket, figyelmeztetve, hogy ne felejtsen el melegen öltözni. Talán eljön az idő, hogy megritkulnak majd a válaszai, de remélem nem mostanában.
Moriah - A tündérhercegnő, aki beragyogja napjaimat. Az itthon tanulás előnye, hogy folyton együtt lehetünk, egyelőre elképzelni sem tudom, hogy ő is a Roxfortba menjen, bárcsak visszafelé menne az idő. Határozott elképzelése van a világról, és ezeket rendszerint megosztja mindenkivel, aki csak figyel rá. Eleven, de az ő korában ez a normális. Boldognak látom, és ez engem is boldoggá tesz.
Amim még van
Amortentia
Levendula, babahaj, méz, fertőtlenítő
Mumus
Egy kényelmetlen döntési helyzet, olyan dolgok között kell választania, amik közt képtelen.
Edevis tükre
Idősebben látja a gyermekeit, amint elérték a céljukat, ő pedig büszkén figyeli őket a férje oldalán.
Hobbim
Gyerekkorában hárfázni tanult, amit a mai napig sokszor elővesz, és játszik rajta, ha ideje engedi. Szeret festegetni, inkább virágokat, vagy tájképeket, amolyan kikapcsolódásként. Sokat olvas, mindenféle témában, bár kedvencei a krimik. Szívesen kirándul a természetben, piknikezik a családdal, vagy túrázik velük. Egy hatalmas istállót is magukénak tudhatnak a Black birtokon, ahol lovakat és szárnyas lovakat is tartanak, azok körül szívesen besegít, valamint lovagol, amikor csak lehetősége adódik rá.
Elveim
A család szent, és sérthetetlen. A hűség erény, nem gyöngeség.
Amit sosem tennék meg
Képtelen lenne ölni.
Ami zavar
Amikor úgy tesz valaki megjegyzéseket, hogy az hallja, akire vonatkozik. Vagy vállalja nyíltan a véleményét, vagy tartsa meg magának.
Ami a legfontosabb az életemben
A család.
Ami a legkevésbé fontos számomra
A státusz.
Amire büszke vagyok
A gyermekei, akik olyan okosak, és ügyesek.
Ha valamit megváltoztathatnék
Elérné, hogy a férje belészeressen.
Így képzelem a jövõmet
Szeretetben és békességben felneveli a gyermekeit, akiket igyekszik mindenben támogatni. Mást nagyon nem tud elképzelni perpillanat.
Mondhatnám azt, hogy igyekszem elfogulatlan maradni, de hát mind tudjuk, hogy arra én képtelen vagyok, pláne, ha a saját kis kapcsolatomról van szó. De most tegyünk úgy, mintha nem lennék az, mert egyébként anélkül is azt írnám, hogy imádom Mirát! Annyira hihetetlenül cuki, már önmagában is, hát még a kis családjával, hogy nem bírok napirendre térni fölötte, mindezt teljesen reális és emberi keretek között. Igazán szerethető karakter lett, a maga problémáival és belső vívódásaival tarkítva, egy elég béna és vicces helyzetbe beledobva. Nagyon várom már, hogy mit hoznak ki Cephivel a kapcsolatukból :D Futás foglalózni mucikám, aztán készen is vagy!
