Seriously, it's an important problem

Rose & Dad

Mióta összejöttünk Scorppal nem tudom, hogy kezeljem apát. Mármint... igyekszem úgy csinálni a dolgaimat, ahogy eddig, nehogy esetleg gyanút fogjon, hogy valami megváltozott, de nehéz. Nehéz, mert tudom, hogy valami mégis megváltozott, ő pedig egyáltalán nem fog örülni ennek a változásnak. Ráadásul a családunkat ismerve gyakorlatilag bármikor rájöhet, megtudhatja. Akkor pedig megnézhetem magam, mert őt ismerve egyáltalán nem fog örülni neki. És ez még enyhe megfogalmazás. Nem is tudom, melyikünket féltsem jobban... Scorpot vagy magamat. Persze, értem én, hogy én vagyok az ő pici lánya, és hogy mindig is félteni fog, de... azt hiszem, túlzásba viszi. Már egyáltalán nem vagyok olyan kicsi, és igenis képes vagyok megállni a saját lábamon, vagy legalábbis fel tudok állni, ha esetlegesen elesnék. Mert persze, az is megeshet. De inkább most, mint később... szerintem.
Azt viszont nem tudom, hogy apa hogy gondolkozik ezekről a dolgokról. Oké, igyekszik komolynak mutatni magát, de ahogy ismerem valószínűleg elkomolytalankodja, vagy túlreagálja őket. Igen, nála valahogy ez a két véglet létezik, középút csak nagy ritkán. Pedig nem ártana, ha végre megtalálná. Már csak abban bízom, hogy anyának sikerül hatnia rá valahogy, és nem akar fejjel menni a falnak, mint valami mugli faltörőkos, vagy nem is tudom, micsoda. Őszintén szólva néha kezdek aggódni érte, mert nem tudom, mire hogy fog reagálni, de... végülis másokkal is megesett már, hogy leteremtette az édesapja, mert olyannal kezdett járni, akit az apja nem szeretett, nem? Na meg... nem neki kell együtt lenni vele. Úgy értem... pfuj, ezt még elképzelni is rossz. Már nem azért, de tényleg. Mindegy, a lényeg az, hogy jó lenne, ha apa végre összeszedné magát, és lehetne vele komoly dolgokról is beszélni, mert igazán ránkférne már ilyesmi is. Hátha majd most.