-Nem fogom még egyszer elmondani: menjen az utamból! - ismétlem meg magam sokadjára, de pontosan annyi haszna van, mint korábban: semmi. Egy átlagos napon nem foglalkoznék ilyesmivel, lehet még kedvesen nevetnék rajta, megvárnám, amíg Benny látja a baglyom és lejön értem, talán még egy kis süteménnyel is megkínálnám, amit hoztam, de… ez nem az nap volt. Nem vagyok jó kedvemben, ahogy édesség sincs nálam. Mindössze csak egy gyűrött pergament szorongatok, de azt oly szorosan, olyan erővel, mintha csak az életem múlna rajta. Bizonyos értelemben így is volt. A maga nyers, lényegre törő soraival és hideg tényközlésével pillanatok alatt felborította az egész eddig életünket. Itt már nem csak rólam van szó, nem csak Bennyről, hanem a gyerekekről, mindről. Legyenek ők közösek vagy sem, ez pedig aggasztott. Ha arra gondolok, hogy mit fognak szólni, mondani, ha az én gyermekeim megtudják, ha az a szegény kislány megtudja; behunytam a szemem. Könnyek csípték, akárhányszor csak eszembe jutott, hogy milyen pici, milyen fiatal, nyugodtan éli egy minden napját a Roxfortban nem is sejtve, hogy az élete örökre megváltozott. Az én kis babáimról nem is beszélve, akik bár nem voltak már olyan kicsik, mint szerettem volna - olyan gyorsan nőttek! - gyerekek voltak még, hiába tagadták azt foggal, körömmel és most valami olyan várt rájuk, valami olyasmit kellett megérteniük, majd feldolgozniuk, amit egyiküktől sem volt tisztességes elvárni. Nem így, nem ebben a korban, nem azokkal kész tényekkel, melyekkel szembesülni fognak. Veszek egy mély levegőt, nem szabadott könnyeznem, erősnek kellett lennem, miattuk… értük. Az őr már nem figyelt rám, elkönyvelte magának, hogy elfogadtam: nem mehetek fel. Hiába ismertek, hiába tudták, hogy ki vagyok a szabály az szabály volt. Ehhez bármikor máskor tartanám magam, megérteném, de nem most, nem ma. A kezem gyorsan csúszik a pálcámra, a szavak szinte maguktól csúsznak az ajkaimra: - Petrificus Totalus. Látom a felvillanó meglepetést az őr szemében. Az ajkamba harapok, a háború óta nem fordítottam más ellen a pálcám. Szörnyű érzés. Sajnálom, tényleg sajnálom, hogy ezt teszem vele, de a szükség törvényt bont. Ha ennek súlyos következményei lesznek, akkor emelt fővel vállalom. De beszélnem kell a férjemmel, ez nem várhat. Gyors léptekkel szelem át az ismerős folyosókat, ügyet sem vetek a különleges termekre, nem érdekel. Sosem érdekelt, igazándiból. Nem vágyok minden titkok tudója lenni, sosem vágytam. A titkok nehezek, veszélyesek és súlyosak, csak megkeserítik az ember életét. Most pedig legfőképpen nem, egy iroda a célom, amint pedig elérem a sötét mahagóni ajtót kopogás nélkül nyitok be. Talán megzavarok valamit, talán nem, figyelmen kívül hagyom, tekintetemmel a férjemet keresem. Remeg a kezem, amint a kilincset fogom és szaporán veszem a levegőt is, holott nem futottam, annyira nem, hogy így reagáljak. - Beszélnünk kell - jelentem ki ellentmondást nem tűrően, ám a hangomnak nincs éle, inkább esdeklésnek hat, mint sem másnak -, fontos - teszem hozzá valami különös felindulásból -, nem tűr halasztást, bármi dolgod is van éppen, várhat. Kérlek!
Azon kevés ember közé tartoztam, aki nem rettegte a hétfőt. Szerettem a munkámat, tudtam, hogy sok más tényező mellett ez is egyfajta privilégium volt az életemben, azt csinálhattam, ami örömet okozott nekem. Szívesen szálltam be minden reggel a minisztériumi liftbe és alapvetően elégedetten indultam haza a Misztériumügyi Főosztályról szinte minden áldott nap. A patrónuskutatásnak azonban megvolt az árnyoldala, tekintve, hogy a patrónus elsődleges (de természetesen nem egyetlen) alkalmazási területe a dementorok távoltartása volt. A kutatásainkban nem csak erre koncentráltunk, hiszen a háború alatt például az üzenetváltás egyik módszerévé is váltak a patrónusok és ezt is több szempontból vizsgáltuk, próbáltuk tovább fejleszteni, de elsősorban mégis a patrónusidézés elméleti mágiai oldala izgatta a csapatunkat. Azaz annak az elmélete, hogyan is működik a világ egyik legerősebb mágikus ereje, a szeretet és a boldogság egy patrónus megidézésekor. A kutatásainkhoz ritkán, de alkalmaztunk dementorokat, és ez is egy ilyen nap volt. Távol tudtam tartani magamtól egy dementort, szinte gyerekjáték volt, az én szakterületemen nevetséges lett volna, ha nem birkózom meg ezzel a feladattal. De ettől még kimerítő volt együtt dolgozni azokkal a lényekkel, a puszta látványuk kiszipolyozta az emberből az életörömöt és erőt. Alig két órát töltöttem velük egy légtérben és mégis úgy éreztem magam, mint aki a kviddics világkupa döntőjén játszik. Fáradt voltam, érzelmileg kimerült és bármilyen hihetetlen, de ezek után öröm volt leülni a nyugodt irodámban egy bögre fekete teával, illetve természetesen csokoládéval és nekilátni a papírmunkának. A tea felmelegített belülről, ahogyan a néhány kocka keserű étcsoki is meghozta a hatását. Hamar jobban éreztem magam, bár még mindig nem tűnt el teljesen a dementorok után maradt kellemetlen, szorongó érzés. Olyan volt, mint egy rossz előérzet, tárgytalan és ok nélküli, de mégis ott lebegett az ember felett. Belemártottam a pennát a tintába, hogy lejegyezzem az aznapi mérési eredményeket a hivatalos jegyzőkönyvbe. Épp csak az első számsort vetettem papírra, amikor kivádógodott az ajtó, kopogás nélkül, türelmetlenül. Felkaptam a fejem, kollégára vagy gyakornokra számítottam, ösztönösen nyúltam az íróasztal szélére ejtett varázspálcám után arra gondolva, hogy talán a kísérletezéshez használt dementor szabadult ki vagy az egyik szomszédos teremben már megint megvadultak azok a bizarr agyak, vagy a titokzatos boltívvel történt valami. Ehelyett viszont Ams állt az ajtóban, zaklatottan, a máskor kedves, szelíd vonásait megváltoztatta az arcára telepedő gond. - Persze, hogy várhat - raktam félre a pennát habozás nélkül. - Ams, mi történt? Felemelkedtem a székből és odaléptem a feleségemhez, támogatón a derekára csúsztatva a kezem, hogy leültessem az egyik kényelmes székbe. Éreztem, hogy reszketett, és valami azt súgta, ennek nem volt köze a dementor után maradt hűvös levegőhöz. Mielőtt válaszolhatott volna, újból kinyílt az ajtó, a küszöbön egy dühös kollégával, aki számon kérte, mégis mit keresett itt egy kívülálló. - Biztosan államtitkokat akar kiszolgáltatni a neo-halálfaló rokonoknak. Kifelé - morrantam rá a férfire, aki erre újból szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát és távozott. Helyes.
Mi történt? A kérdés oly egyszerűnek hangzik Benny szájából, hirtelen mégsem tudok rá mit mondani. Ezer meg egy válasz tódul a nyelvemre, ám mire szólásra nyitnám az ajkaim, semmi sem marad, csak a néma tátogás. Valahogy egyik sem írja le megfelelően azt, ami történt és ez által történni fog. Noha a halál ténye szomorú, megmásíthatatlan és végérvényű, mégsem ez zaklat fel igazán, hanem az, hogy ez az egy egyszerű dolog milyen hatással van ránk és a gyermekeinkre. Csak haloványan, mindössze benyomások alapján jutnak el hozzám a történtek, a világ eltompulva vesz körül, amint a férjembe kapaszkodom. Hallom, amint az egyik munkatársa - vagy talán csak egy auror? - számon kéri, hogy mit keresek ott. Igazat kellett adjak neki, ez a titkosított rész, mégsem tud igazán érdekelni, ahogy szerencsére Bennyt sem, a férfi kisvártatva eltűnik, noha mintha puffogna valami az orra alatt. - Azt hiszem… sóbálvánnyá változtattam a lépcső alján álló őrt - dünnyögöm, amikor leülök az irodában lévő egyik fotelba, noha nem tudnám megmondani, hogy a szavaim kinek szólnak inkább. Nekem vagy a férjemnek. Talán mind a kettőnknek. Hiába vagyok már biztonságban, azzal az emberrel, akitől a segítséget, a támaszt várom, hosszú, számára bizonyosan keserves várakozással teli percekre van szükségem ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat. De addig sem engedem a férjem, érezni akarom, hogy mellettem van, hogy nem vagyok egyedül, hogy bármi történjék is, mi egymás mellett állunk. Hiába tudom, hogy ez így van, szükségem van a közelségére és a bizonyosságra, hogy ez a valóság. Hogy ez tényleg megtörténik, mert még mindig nehéz elhinnem és felfognom. - Meghalt - suttogom végül. - Glória ma reggel meghalt. Azt írták a levélben súlyos beteg volt, gyors lefolyású, de lehetett volna lassítani - megrázom a fejem, nyelek egyet. - Leta hozzád… hozzánk kerül - mert Benny lánya, én pedig nem fogom azt mondani neki, hogy oldja meg másképpen a családi béke fenntartásának kedvéért. Hogy is tehetném? Édes Merlinem, hogy jutna eszébe bárkinek is elszakítani egy tizenkét éves kislányt az apjától éppen az édesanyja halála után, pusztán a tulajdon önzősége miatt? - Szegény gyermek mit érezhet majd, amikor megtudja... - pislogok ki pár könnycseppet a szememből, miközben előredőlök, hogy a homlokom a férjem vállának döntsem. Bármi is legyen ez a különös kapcsolat, ami köztünk van - címkézzük fel bárminek -, megnyugtat a jelenléte, ez mindig is így volt, már a Roxforti éveink során is. Bármi történjen is, ha Benny a közelben volt, benne, már csak a jelenlétében is, megnyugvásra, vigaszra és otthonra leltem, egy személyben. Lehet, soha nem voltunk és nem is leszünk egy hagyományos értelemben vett házaspár, mégis úgy hiszem szorosabb és mélyebb volt a kapcsolatunk, mint sok ilyen “normális” párnak. - Írnod kéne a Roxfortba - folytatom halkabban, jóval nyugodtabban. Még otthon, mielőtt elindultam, fejben összeszedtem, hogy mit kell csinálni, hogy lesz talán mindenkinek a legjobb ez a szituáció. - Az öcsédnek és az igazgatónőnek is. Kérd meg őket, hogy te mondhasd el Letának, talán úgy kevésbé fáj vagyis… kevésbé sokk, vagy nem tudom. Én addig hazahozom a gyerekeket, aztán az öcsédnél és Richardnál hagyod Letát, mi pedig elmondjuk otthon, hogy… - elakad a szavam. Nem tudom miként is folytassam. Elmondjuk, hogy bár házasok vagyunk, tulajdonképpen sosem fogadtunk örök hűséget, hogy az apjuknak több alkalmi kalandja is volt az utóbbi húsz évben, mind ezt úgy, hogy tudtam és nem érdekelt? Ez szörnyen hangzott, holott csak a fejemben soroltam el. Pedig valójában nem volt az, ez az igazság volt. - Nem fogják megérteni, Benny. Még nem elég idősek hozzá - suttogom a vállába, hátha így palástolni tudom a bennem egyre rohamosabban burjánzó kétségbeesést. Nem akartam, hogy a gyerekeink rosszat feltételeznek az apjukról, mert a férjem jó ember volt. Ha ő nincs, én se itt lettem volna, főleg nem így, az álmaimnak élve. Ezért pedig sosem lehettem elég hálás. - Szerinted... - dőlök hátra, hogy a szemébe tudjak nézni - Glória miért nem szól? Miért nem kért segítséget? Mindent kifizettünk volna, hogy meggyógyuljon…
Jobban ismertem Amst még saját magamnál is - pedig a legtöbb korombeli aranyvérű férfivel ellentétben rendelkeztem az önismeret áldásos, bár gyakran kellemetlen tudásával. Ebből adódóan a feleségem nagyon ritkán tudott meglepni, legalábbis a döntései és észjárása tekintetében semmiképpen sem. Legtöbbször talán még nála is hamarabb tudtam, hogy egy adott kérdésre hogyan fog felelni, a felkínált opciók közül hogyan fog választani, miként fog reagálni egy adott, konkrét szituációban, rá sem kellett néznem, hogy hiba nélkül meg tudjam mondani, mikor éppen milyen arcot vág. Most azonban mégis egy olyan mondat hagyta el a száját, amire döbbenten felszaladt a szemöldököm, és bár éreztem a helyzet egyelőre megmagyarázhatatlan komolyságát, mégis muszáj volt felnevetnem. - Sóbálvánnyá változtattál valakit... Most csak viccelsz, ugye? Nem, Merlinre, teljesen komolyan beszélsz - nevettem megállíthatatlanul, részben a helyzet abszurditása, részben Ams bűnbánattal teli arca miatt. Amelie sok minden volt: eszes, tehetséges, erős, védelmező anyatigris, a legcsodásabb nő a világon, de hogy egy erőszakos sejt sem fejlődött ki benne, az egészen biztos. Az, hogy sóbálvány átkot küldött valakire, nagyjából felért egy olyan vallomással, mintha én közöltem volna a nagyvilággal, hogy az önbizalmam menthetetlenül megingott és a porban hever. - Kérlek, mondd, hogy legalább bocsánatot nem kértél utána... A mosoly azonban nem időzött sokáig az arcomon. Nehezen őriztem volna meg, amikor nem talált viszonzásra. A helyzet komolysága megkérdőjelezhetetlen volt azok után, hogy Ams minden próbálkozásom ellenére egy cseppet sem derült jobb kedvre - persze sejthettem volna, hogy nem piti ügy miatt jött ide, tiszeletben tartotta a minisztériumi szabályokat, beleértve azt is, hogy a munkám titkosított volt és nem léphetett be a Főosztályra még ő sem. Újból meg akartam szólalni, mondani valami megnyugtatót, de megelőzött, a szó pedig a torkomon akadt. Meghalt. Noha rögtön magyarázatba bocsátkozott, a másodperc tört része alatt mégis milliónyi borzalmas lehetőség cikázott végig az agyamon. Leo, Sophie, Thales és Leta. Rody. Remington. De nem, nem az ő nevüket mondta ki, és a lehető legborzalmasabb érzés töltött el ettől: megkönnyebbülés. Gyűlöltem magam érte, de igen, ezt éreztem. Rohadt megkönnyebbülést, amiért nem a gyerekeknek, az öcsémnek vagy egy közeli, fontos rokonnak esett baja. Nem szabadott volna így reagálnom, még némán, legbelül sem, de nem parancsolhattam meg magamnak, hogy öntsön el a mérhetetlen gyász. Mert Gloria, hiába volt a kislányom anyja, nem jelentett nekem sokat. Egy rövid kaland volt, aki az is maradt volna, ha nincs Leta. Én sem voltam fontos számára, ő sem nekem, szórakozásnak indult és tulajdonképpen meg is rekedt ezen a szinten, még egy közös gyerek ellenére is. Azonban ahogy elmúlt a hirtelen jött félelem, végre helyet kapott a szívemben a szomorúság is. Mert végsősoron, Gloria fiatal volt még, egy remek ember és Leta anyukája. Ó, szegény kicsi Leta... - Nem tudtam, hogy beteg volt. Nem mondta - ráztam meg a fejem, mert őszintén nem tudtam, mi mást mondhatnék most. Kár lett volna szavakba önteni a nyilvánvalót, mindketten tudtuk, hogy ez tragikus, értelmetlen halál, ahogyan azt is, hogy Leta számára ez mit jelentett. És a mi családunk számára? Ams úgy néz ki, ezt is magától értetődőnek vette. Drága Ams és az a hatalmas szíve... Hány nő létezett a világon, aki a férje házasságon kívül becsúszott gyerekét kérdés nélkül magához akarta venni? Vállalva ezzel a saját kényelmes, családi életünk darabokra robbantását is? - Persze, nem maradhat egyedül, de... - Nagyot nyeltem. De a gyerekek... Szerettem a tökéletes, laza és jófej apuka szerepében tetszelegni. Szerettem, hogy a fiaim felnéztek rám, a lányom pedig még a tinikora ellenére sem tartott rémesen cikinek. Szerettem, hogy nem viselkedtek velem úgy, mint más kamaszok, nem zártak ki az életükből és megbíztak bennem. Szerettem, amilyen képet alkottak a házasságunkról Ams-el. De ez csak addig a pontig létezhetett, amíg fenn tudtuk tartani a látszatot - mert mindez csak látszat volt, még akkor is, ha olykor én magam is megfeledkeztem róla. - Én mondom el neki, ez magától értetődő. Nem akarom, hogy egy tanártól kelljen megtudnia. Bár azt hiszem, ezen a ponton szinte mindegy, hiszen... hiszen az anyjáról van szó. Nagyon kötődik hozzá, sokkal jobban, mint hozzám valaha. - Legszívesebben fel-alá járkáltam volna, a tehetetlen keserűségtől fűtve. - Te is tudod, hogy nem mondhatjuk el a gyerekeknek az igazságot. Sophie megértette, de Leo és Thales nem olyanok, mint Sophie. Szó sem lehet róla, Ams, nem rúghatjuk fel az életüket. Én sem szeretem a hazugságokat, te is tudod, de van, amikor a szükséges rossz a helyes út. Gyengéd mozdulattal letöröltem a könnyeket Ams arcáról, mielőtt szorosan átöleltem volna. Ennél többet most nem tehettem, bármennyire is szerettem volna. - Mert ő nem olyan... volt. Soha nem fogadta el a segítséget, az anyagi segítséget különösen nem. Azt hiszem, ez egy olyasfajta dolog lehet, amit mi sosem fogunk megérteni. Szeretném, de nyilvánvalóan reménytelen, mert fogalmunk sincs róla, milyen az ő helyzetében lenni. - Voltak problémáink, de sohasem anyagi jellegűek. Ezen nem volt mit szépíteni: halvány elképzelésünk sem lehetett Gloria nehézségeiről és arról, hogyan sértette volna a büszkeségét és önbecsülését, ha pénzt kell kérnie és elfogadnia.
Nem osztom Benedict - és szigorúan, mert mérges vagyok rá, nem Benny! - jókedvét, villanó pillantást vetek rá, ami biztosra veszem így is puhább, lágyabb, mint hogy valóban komolyan vegye, de a célzást vélhetően megérti. Semmi mulatságosat nem tudok felfedezni abban, hogy valakit megátkoztam. Merline, szinte biztos vagyok benne, hogy itt egy egyszerű bocsánatkérés és egy tepsi sütemény is kevés lesz engesztelésként. - Dehogy, hiszen kvázi szoborrá változtattam! - rázom meg a fejem. Nem is értem Benny… mármint Benedict miként is gondolja ezt. - Majd ha hatását vesztette a varázslat… - dünnyögöm egy mély sóhajjal kísérve, hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy a férjem nem ezt a választ várja, vagy pontosan ezt. Tulajdonképpen nincs nagy különbség, lévén arra kíváncsi: elnézést fogok-e kérni attól a szegény embertől, aki csak a munkáját végezte. Semmit se vétett, nem ezt érdemelte, rossz helyen volt rossz időben, de… nem volt választásom. Csak remélni tudom, hogy ezt majd ő is meg fogja érteni, ha eljön az ideje. - Gondoltam, mondtad volna - bólintok komolyan. Mindig is meglepően különösnek, mégis megnyugtatónak találtam, hogy a kapcsolatunk furcsa, külső szemlélőknek sokszor érthetetlen dinamikájának részét képezte az őszinteség. Ami napjainkban sok párkapcsolatban hinyáciknek volt mondható. Semmit sem titkolunk el egymás elől, mint tudtunk a másikról. Én adott esetben Benny kalandjairól, néhányukra még megjegyzést is tettem, no nem a féltékenység okán, hanem mert voltak esetek, amikor a férjem egy szint alá süllyedt, amely már inkább nevetséges volt, mint sem kellemetlen. Akárcsak az a nő, aki eljött hozzánk és mosolyogva, csevegő, már-már baráti, bizalmas hangnemben közölte velem, hogy a férjem el fog hagyni, miatta. Akárhányszor eszembe jut, mindig el kell mosolyogjak; szegény lány - mert Merline, szerintem éppen csak nem liliomtiprás volt az a történet - tényleg hitt abban, amit akkor, azon a délutánon az otthonunk kanapéján ülve , fülig érő, ábrándos mosollyal és szerelmetől ködös tekintettel mondott. - De… - visszhangzom keserűen, látom a férjem arcának változásait, az évek múlásának bizonyitékaiként szolgáló barázdák mélyüléseit. Benne most tudatosul az, ami bennem abban a percben, hogy elolvastam a levelet és felfogtam az oda írt szavak mélyebb jelentését. Azt, hogy ez a nap örökre megváltoztatja nem csak Leta, de a mi gyermekeink… családunk életét és dinamikáját is. Valami el fog törni, amit nem lehet majd megragasztani többé, de még csak összerakni vagy újra építeni sem, mi pedig nem akadályozhatjuk ezt meg. A jóérzés határain belül semmiképpen; arra még csak gondolni sem voltam hajlandó, hogy a saját jóhírünk és kényelmünk oltárán feláldozzunk egy tiezenegy éves kislányt. - Akkor mit szeretnél tenni? - kérdezem gyengéden, oldalra billentett fejjel. - Újabb hazugságot kreálni és a már meglévőre építeni azt? Letát is arra kérni, hogy asszisztáljon ebben; ne mondja el ki is ő valójában? Benny - nyújtom ki a kezem, óvatosan megcirógatva az arcát, hátra söpörtve egy kósza, szökött tincset; mit sem törődöm a saját könnyeimmel - ez butaság. Te is tudod, én is tudom. Ez a kreált, idealista valóság eddig tartott, nem tovább. Ami pedig most jön nehéz lesz és fájdalmas, de megoldjuk. Meg kell oldanunk, egy család vagyunk… - hinnem kell ebben, mert másunk már nincs tulajdonképpen, csak a hit. Nem kellene sírnom, tudom, hiszen ez nem az én tragédiám, még ha érint is engem, akkor sem, de… képtelen vagyok visszafogni magam. Ahogy Benny ismerős, otthon illatot árasztó felsőjébe fúrom az arcom hirtelen megint tizennyolc évesnek érzem magam. Annak a lánynak, aki úgy érezte: minden kilátástalan, az egész élete elveszett, aki úgy kapaszkodott a legjobb barátjába, mintha csak ő, egyes egyedül tartotta volna fent a felszínen. Azt hiszem ez most, majd’ húsz évvel később sincs másképpen, hiba vannak még emberek - mint a bátyám és a sógorom - akikre tudom: számíthatok, az mégse ugyanaz. - Én akkor sem tudom felfogni - motyogom a férjem felsőjébe, onnan nézek fel rá. - Megértem, hogy büszke volt és független, egyedül kívánta megoldani a problémáit, a pénzünk nélkül. - Ez valahogy az anyagi nehézséggel küzdő emberek sajátja volt, noha, ahogy Benny is mondta, ezt én… mi sose fogjuk igazán érteni, hiszen bár voltak problémáink, nem ilyen jellegűek. - De ez nem csak róla szólt, hanem a lányáról is, arról, hogy Ő most nélküle nő fel, hogy kihagyja azokat az eseményeket, amelyeken ott mellette kellett volna álljon támogatóan, büszkén mint az anyja. Ez így nem lehet helyes. Félre kellett volna dobnia mindent, amiben hitt és segítséget kérnie, nem maga miatt, Leta miatt. Én biztosan így cselekednék, ha a gyerekekről lenne szó - mert semmi sem lehetett túl magas ár azért, hogy velük lehessek, hogy láthassam őket boldogan, felnőttként. De nem ítélkezem. Mit érünk már azzal? Semmit, hiszen Glória nem jön vissza. Ő már csak emlék volt a múltból, nem több.
Azon kevés ember közé tartoztam, aki nem rettegte a hétfőt. Szerettem a munkámat, tudtam, hogy sok más tényező mellett ez is egyfajta privilégium volt az életemben, azt csinálhattam, ami örömet okozott nekem. Szívesen szálltam be minden reggel a minisztériumi liftbe és alapvetően elégedetten indultam haza a Misztériumügyi Főosztályról szinte minden áldott nap. A patrónuskutatásnak azonban megvolt az árnyoldala, tekintve, hogy a patrónus elsődleges (de természetesen nem egyetlen) alkalmazási területe a dementorok távoltartása volt. A kutatásainkban nem csak erre koncentráltunk, hiszen a háború alatt például az üzenetváltás egyik módszerévé is váltak a patrónusok és ezt is több szempontból vizsgáltuk, próbáltuk tovább fejleszteni, de elsősorban mégis a patrónusidézés elméleti mágiai oldala izgatta a csapatunkat. Azaz annak az elmélete, hogyan is működik a világ egyik legerősebb mágikus ereje, a szeretet és a boldogság egy patrónus megidézésekor. A kutatásainkhoz ritkán, de alkalmaztunk dementorokat, és ez is egy ilyen nap volt.
