Jordan, ha nem tud pártatlanul kommentálni...

Emlékeztek arra a srácra, akinek hatalmas afrója szinte lobogott a folyosón, mikor szaladt Fred és George után? Aki állandóan nevetett, aki az ikrek mellett ott volt, ha kellett, ha nem?
Na, azt a boldog embert keressétek most is. Az élet igazából nem más, mintegy hatalmas nagy csíny. Egy olyan csíny, ami igazából sosem érhet véget. Mert nevetni mindig kell és érdemes is. A sötétséget elűzi a fény, a rosszkedvet elűzi a humor. Te most egy olyan ember mélyére ugrottál, aki negyvenkét éve nem csinál mást, csak nevet. Nevet akkor, amikor sírnia kéne, nevet akkor, amikor komolynak kéne maradnia. És igen, nevet akkor is, amikor nevetnie kell.
Azt mondják, hogy jó humorom van. Hogy elmések a megszólalásaim, de a szomszéd Peter bácsi mindig úgy vallott, hogy „Meglátod William, ez a Leslie egy akasztanivaló gyerek lesz, ha felnő. Tényleg, mit is tanul? Bentlakásooooos? Nem csinálhatjátok ezt vele!”. Na a különbség az, hogy amíg engem nem lógatott fel senki, nos… Peter bácsiról ez már nem mondható el, de azt mondják, hogy a halállal nem szabad viccelni. Pedig miért ne lehetne várni? Azt jelentené, hogy az életünknek van célja.
Célok. Céltudatok. Célzás. Kviddics. Kviddicsező lányok. Oké-oké, csak szépen sorjában. Én azt hiszem, hogy elértem a célom. Ha a ködös Albion varázslótársadalmát kérdezed, biztos elmosolyodnak és azt mondják: „Á, igen! Jordan. Emlékszem, a 2010-es világkupán olyan poénokat mondott, hogy a játékosok azt hallgatták, ezért tudta Krum megint elkapni a cikeszt!” – pedig igazából nem mondtam én akkor sem semmi különöset. Csak szeretem az elmés megszólalásokat. A legrosszabb helyeken, a legjobbkor. Egyesek úgy vélhetik, hogy idegesítő vagyok, vagy hogy túl sokat beszélek. Ami egyrészről igaz is, mert valóban idegesítően túl sokat beszélek.
Kviddics. Az örök szerelem. Az egyetlen, az el-nem-múló, a soha nem fakuló. Mindent imádok, ami a seprűlovaglással kapcsolatos hát még azt, ami az én seprűmmel kapcsolatos . A megszállottság egy gyenge kifejezés, ha rólam és a seprűkről, a kviddicsről és a játékosokról van szó. Garantálom, hogy tőlem legalább annyian kérnek autogramot, amennyien a játékosoktól. Persze tudni kell helyén is kezelni ezeket, én azért vagyok hogy a közönség jól szórakozzon és imádom, ha a közönség jól szórakozik. Tévedés ne essék, annyira nem kedveltem sosem a társaság középpontja létet mint az ikrek, viszont sokkal jobban szerettem sztorikat mesélni. Szórakoztatni.
Ikrek. Én voltam a harmadik, már-már tiszteletbeli Weasley. Szerettem Fredet. Szerettem, mert lojális volt, mert remek barát volt. Azóta már a nap nem süt ugyanúgy. Azóta nem vagyok képes arra gondolni, hogy bárcsak én álltam volna ott a kő alatt. Mert a hiány, ami több mint két évtizede kínoz – már nem elviselhetetlen ugyan – viszont nehéz. Nehéz úgy állni a boltban az Abszol úton, hogy tudom: ez a kettejük álma volt. Amiben ugyan sokat segítettem nekik és támogattam is őket, mégis úgy érzem, hogy egy részem már nagyon régóta hiányzik.
Ugyanakkor ott van a másik oldalam. Apa vagyok, van két csodálatos gyermekem, akiket szeretek is és mindent megadnék nekik, hogy boldogok legyenek. A fél karomat, kétségkívül. Azonban nehéz egy éppen zátonyra futó házasságot kormányozni a kikötő felé. Csak hogy ne csapjon a tenyerembe egy kéz, amint éppen megfulladok. Csődöt mondtam apaként, csődöt mondtam férjként is, igen. Eltávolodtam a családomtól, nem foglalkoztam a gyermekekkel. Akkora rakás szerencsétlenség vagyok, hogy ehhez még másik nő sem kellett. Egész egyszerűen így alakult és ha már rá akarom kenni valakire, hát rákenem a szomszéd Peter bácsira. Ő úgyis azt mondta, hogy semmi nem lesz belőlem.
Nem lett igaza.

-Briliáns megmozdulás Shappire Rayne-Avery-től! Látták ezt hölgyeim és uraim? Ennek a csajnak aztán pontosan az lehet a lábai között, ami nekünk, férfiaknak! Sokan tanulhatnának tőle! Még jó, hogy ilyenkor mindig visszhangoznak McGalagony szavai a fülemben. Igen, a „Jordan, ha nem tud pártatlanul kommentálni…” kezdetű. Pedig esküszöm tudok. Sőt, azóta már tökélyre fejlesztettem, ugyanis egyetlen egy kedvenc csapatom van, aminek örök életemben drukkolni fogok, az pedig a Griffendél 1993/94-es kviddicsbajnok csapata! Amiben bizonyára nem vettem ki tevékeny részemet, pedig higgye el nekem mindenki, kellett oda egy olyan kommentátor is, aki biztosan arra buzdította a csapatot, hogy remekül játsszanak.
Szép idők voltak azok, mindig boldogan gondolok rájuk vissza. Akkor még azt gondoltam, hogy nem történhet velünk semmi. Hogy nem jöhet még egy háború, hogy nem kell majd számlálgatnunk azokat a veszteségeket, amik értek minket. Lee Jordan akkor nem nevetett. Ironikus, ugye Freddie? Persze, hogy az, hiszen te voltál az, aki mindig pozitívan vélekedett a háború végéről. „Meglátjátok fiúk, mikor ennek az egésznek vége, mindenki arcára mosolyt fogunk csalni!” – persze azt gondoltam, hogy ez bizony így lesz, mikor vége lesz az egész Voldemort-mizériának, a Potterfigyelőnek. Annak, hogy úgy kell bujkáljunk, mint a patkányok, akik csak néha mennek a föld felszínére. Ekkor lettem jóban Adey-vel is, akivel napi szinten leveleztünk. Kódolva írtam az üzeneteit és szinte napokat töltöttem el azzal, hogy megfejtsem, miket kaptam tőle. Vigyorogva vittem neked oda Fred és te pedig velem örültél annak, hogy végre nem Angie után futkosok.
Azt gondoltuk az élet nem vihet el minket más irányba. Hogy majd otthon varázslósakkot fogunk játszani. Te, George, Ron és én. És százévesen is a legifjabb Weasley-fiút fogjuk halálba cikizni, hogy még mindig nem jött rá a trükkjeinkre. Összenevettünk azon, hogy nem jött rá a sakktábla trükkjére. Egy rúgás a bal lábunkkal az asztal jobb lábára, míg kettő rúgás a jobb lábunkkal az átellenes oldalra. Meg egy kis konfúziós bűbáj és Ronald már arra sem jött rá, hogy a bábui vajon tényleg jó irányba mennek-e.
Nagy sóhaj. Egy kép mozog a szekrényemen a családi fotók mellett. Csak ki és bemásznak az emberek, néha bágyadtan beintegetnek, máskor pálcákat lengetnek felém. Igen, a DS csoportképe az. Hárman egymásba karolva állunk. Széles a mosolyunk, ajkainkról pedig a „baszd meg Umbridge” olvasható le. A képen is ezt mondtuk. Ugye emlékszel még Fred? Ugye tudod, hogy mennyire hiányzol? Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe mindenféle komolyan-nem-vehető intelmed. „Ugyan már Lee, ne vedd annyira komolyan, ez olyan mintha mindig vakáción lennél. Hol vannak a szülők? Hol a felelősség?” – és tudod Freddie… igazad volt. Tudom, hogy utáltad, ha így hívlak. Bár azt gondoltam volna korábban, akár öt, vagy tíz éve, hogy ne csaljon könnyeket a szemembe, mikor azt mondom a 93-as kviddics bajnokcsapat találkozóján, hogy én képvisellek téged. Mert hiába volt ott George, én akkor is elmentem. Mint a nyolcadik ember. Akinek kettőt kellett pótolnia. Aki sosem tudott kettőt pótolni, mert Veled volt az igazi minden.
Látod Fred, hiányzol. És én most is itt állok a sírodnál. Nem csorognak patakban a könnyeim, nem várom, hogy az idő könnyebbé tegye a dolgokat, mert igazából soha nem tudta könnyebbé tenni. Elviselhetőbbé sem, mert huszonkét éve úgy érzem, hogy nem vagyok teljes. És George helyzetébe már bele sem merek gondolni. Remélem büszke vagy odafentről a testvéredre, az unokaöcsédre, arra a keresztfiadra, akinek te sosem lehettél a keresztapja. És rám is Fred.

Az afróim már a múlté és bizony nem igaz az a mondás, hogy a feketék nem öregszenek. De, azért már látszik néhány ráncom, de igazából… nem tud megérinteni, ez az élet rendje, el kell fogadni. Alkatom elég szikár, még mondhatnám hogy izmos is vagyok, de azért elég könnyen átlendülök az aputestre, sőt. George is mindig ezzel piszkált korábban, hogy biztos jól tartanak, mert néha le tudok ereszteni.
Az öltözködésemet tekintve semmi extra. Hétköznapi mugli viselet, sosem rajongtam annyira a talárért, kifejezetten irritált.
A hajam fekete, hajlamos lenne az elafrósodásra, a színe fekete, formája most már rövid, meg társul hozzá néha szakáll, vagy borosta, vagy bármi más.
Mi mást is mondhatnék még? Ó igen. Az a csibészes mosoly, a soha el-nem-tűnő. Még mindig ott van, gyere közelebb. Nézd meg.