Hermione Jean Granger

Ki ne emlékezne a kis boszorkányra, aki folyton kijavított másokat? Okoskodó, stréber, sárvérű. Ha visszagondolok, csak a fejem rázom, de nem szégyellem, elvégre a hibáiból tanul az ember, és sok mindent köszönhetek annak, amilyen akkor voltam. Most is előfordul, hogy kijavítok másokat, bár igyekszem visszafogni magam. Még mindig büszke vagyok a logikámra, és a szorgalmamra, amit a munkában kamatoztatni is tudok, de sajnos sokszor képtelen vagyok arra, hogy észrevegyem, ha túlzásba viszem.
Őszinte vagyok, szókimondó, és nem rejtem véka alá a véleményem, akkor sem, ha érzékeny témáról van szó. Szeretem, ha az igazam mások is elismerik, és sokszor hagyja el a számat, hogy “én megmondtam”. Következetes vagyok a munkámban, és a magánéletemben. A rend, a szabályok, és a listák rabja vagyok kicsit, de azért igyekszem kevésbé merev lenni, amikor tehetem, hiszen diákként mi is szegtünk szabályokat, bizonyos körülmények miatt.
George vicceit azonban a mai napig nem igazán tudom értékelni...
Elszánt vagyok, és ha egyszer a fejembe veszek valamit, attól igazán nehéz eltántorítani. Türelmes vagyok, azonban ha a családomról, vagy a barátaimról van szó, olyan eszközökhöz is képes vagyok nyúlni, amire nem vagyok túl büszke.
Azt hiszem érdemes generációjának legtehetségesebb boszorkányát felbosszantani...

Végig simítottam a papír szélén, mire eltűntek az addigi kacskaringós betűk, úgy éreztem, hogy képtelen vagyok jól fogalmazni. Ritkán éreztem bizonytalannak magam, úgy véltem, hogy az én helyzetemben ez nem helyes, ha én se hiszek valamiben teljes mértékben, hogy is várhatnám el mások bizalmát? Bár jelen pillanatban csak Rosenak szerettem volna választ írni, nehezebben ment, mint egy törvényjavaslat, vagy egy havi jelentés kivitelezése.
Mennyivel könnyebb volt gyerekként, most valahogy így láttam, pedig a diák éveink koránt sem voltak zökkenő mentesek. Mindegyikre jutott valamiféle szörnyeteg, vagy életveszélyes kaland, a hideg is kirázott, ha felrémlett előttem a kép, hogy a gyerekeimnek bármi hasonlóban részük lehet. Persze, neves varázslók vigyáznak most rájuk a Roxfortban, de nem pont így volt velünk is? Megigazítottam a régi képen, ami az iskola udvarán készült még hármunkról, mennyi minden változott, és mégis oly’ sok dolog megmaradt.
Ronald még most is ugyanúgy imádja az édességet, Harry pedig menthetetlenül hajszolja az ideáit, de persze a papírmunka messze áll tőle. Megráztam a fejem, a barátságunk olyasmi, amit első év óta nagyra becsülök, és sokat adott számomra. Azt hiszem többek között ezért olyan békések a hétköznapjaink Ronalddal, jól ismerjük már egymás minden hákliját, sőt talán ezeket is szeretjük leginkább a másikban.
Újra a levél fölé hajoltam, hogy ezúttal sokkal tisztábban, és egyértelműbben fogalmazzam meg, amit mondani szeretnék. De mi lenne az? Szeretném, ha önálló lenne, aki képes megvédeni magát, mert ez egy fiatal lány számára legalább annyira fontos, minthogy egy évre előre tudja, mit fognak venni az iskolában. Mindig úgy gondoltam, hogy sok mindent köszönhetek annak, hogy a szüleim arra tanítottak, sose az egyszerűbb, vagy a könnyebb utat válasszam. Mégis hogy kellene ezt úgy megfogalmaznom, hogy ne tűnjön kioktatásnak?
Annyi mindent szerettem volna leírni, még se jöttek a szavak, és csak ültem a frusztrálóan üres lap felett. Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok Rose-zal, nem volt nálunk boldogabb, és közben mégiscsak ijedt szülő. A létező összes könyvet elolvastam, mit hogyan kell csinálni a kilenc hónap alatt, és utána. Azonban amit elég korán megtanultam, hogy a könyvek segítenek, vezetnek, de nem mondják meg a válaszokat az igazán lényeges, és bonyolult kérdésekre, bármennyire keressük is azokat. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy tökéletesen tisztában vagyok vele, miként kellene megírni a levelet formailag, de hogy pontosan mit, arról sehol se adnak pontos leírást.
Szeretném, ha tudná, hogy ha nem lesz évfolyam első, mi akkor is büszkék vagyunk rá. Azt gondolná az ember, hogy ez minden gyermeknek egyértelmű, mégis jó hallani, hogy feltételek nélkül vagy fontos mások számára, akkor is, ha néha hibázol. Még a felnőttek is annyi butaságot csinálnak, elég csak Georgra, meg a fantasztikus ötleteire gondolni, vagy Ronald sütési próbálkozásaira. Képtelen voltam megállni mosolygás nélkül, mégiscsak egy olyan család tagjai lettünk, ahol az őrült dolgok egészen hétköznapiak. Most se értem, miként sikerült Ginny ennyire összeszedettre, mintha egy másik házban nevelkedett volna, nem a bátyjaival.
Sóhajtva álltam végül fel, magára hagyva a már eléggé megviselt papírt, tudtam, ha eddig nem ment, itt nem is fog, szükségem van az otthonomra. Minden pillanatban hiányoztak, ami meglepő lehet, amennyiben azt nézzük, mennyi időt töltöttem, és töltök munkával. Én viszont mindig azt gondoltam, elsősorban értük dolgozom, egy olyan világ megteremtésén, ahol jó felnőni, biztonságos iskolába járni, ehhez viszont sokat kell tenni. Ronald, Rose és Hugo, de mindenki, aki közel állt hozzám, reméltem, hogy tudják, miért vagyok néha éjszaka is a Minisztériumban.
Begomboltam a blézerem, és a hop hálózathoz indultam, így volt a leggyorsabb a hazaút. Intettem a recepción ülőknek, és a biztonsági szolgálatnak, nekik még hátra volt néhány óra a műszakból, azt hiszem meglepte őket, hogy egészen emberi időben távozom. Mióta Briggs értelmetlen propaganda háborút folytat mindenkivel, akit csak felelősnek tart a testvére besározása miatt, leginkább éjszaka jártam haza. Szívesen vettem volna, ha végre ennél kellemesebb csatákat kellene megvívnom, teszem azt egy trollal… mégis jól tudtam, ennek hosszú ideig lesz böjtje. Minden fegyvert be fog vetni, én azonban képtelen vagyok lesüllyedni arra az aljassági szintre, amit a zugfirkászok jelentenek.
A fülem mögé simítottam egy makacs tincset, mély levegőt vettem, majd kilélegezve mindent itt hagytam az irodában. Briggst, és a folyamatos ellenőrzéseit, amik alkalmával tudta, hogy az én részlegemen úgy se talál semmi szabálytalant, csak a hétköznapokat teszi kicsit nehezebbé. A neki megfelelni igyekvőket, és azokat, akik vakon követik, mintha bármi olyat tenne, ami valóban segíti akárki érdekeit. Amikor ezt a hivatást választottam, megegyeztem magammal, hogy nem viszem haza a munkát, inkább maradok hajnalig a Minisztériumban, de az otthonomba nem engedem be a politika mocskait.
Fiatalabb koromban az otthonomnak olyan illata volt, mint a szüleimnek, fertőtlenítő és öblítő egyvelege, a tisztaság megtestesítője. És most? Ebben a pillanatban citromos pite illata lengi be az egész házat, mert VALAKI már megint elfelejtette kinyitni az ablakot. Annyiszor mondtam már el, ráadásul teljesen a tökéletes recept megszállottja, ha egyszer sütni kezd, sose áll meg egynél, pedig kettőnkre az is túl sok lenne! Még se akartam veszekedni, ma nem, most biztos nem, arra volt szükségem, hogy átöleljem, mert a nap nélküle mindig olyan hosszú...

Amikor a tükörbe nézek, még most is látom a kócos hajú, kacska fogú kislányt, aki voltam, bármennyire megváltoztam azóta. A hajam hullámai megenyhültek, de még mindig világosbarnán hullottak vállamra, ha éppen nem fogtam fel valahogy. Barna szemeim gyöngéd tekintettel követik a családom, de élesen villannak, ahányszor harcra kerül a sor, bár ezek már csupán politikai csatározások, nem olyanok, mint a régi időkben.
Közepes a termetem, és átlagosnak mondható alakomra kiválóan illenek a különböző kosztümök, amik mindig tökéletesen állnak, gyűrődés mentesen. Odafigyelek, hogy mivel mit illik felvenni, hány gombot kell begombolni, és az illem szerint melyik oldalra kössem a sálam. Az apróságok fontosak, legyen szó a megjelenésről, vagy egy beszéd összeállításáról.