Here comes, Crazy!

Hideg van. Csontig hatoló hideg. De nem is, várj...mintha valami égne. A füst szaga átjárja az orromat, majd szúrni kezdi a tüdőm. Hirtelen szédülök. Akkor megpillantottam apám égő testét egy gerenda alá szorulva. Oda akartam menni hozzá, de valaki felkapott mielőtt megérinthettem volna. A dadám volt az. Akit anyáék együtt béreltek fel, hogy vigyázzon rám amíg ők dolgoznak. A házunk előtt anyám állt, üveges tekintettel majd lassan rám fordította a tekintetét.
-Ez mind a te hibád - suttogta, majd kikapott a dadám kezéből a nyakamnál fogva, és folytogatni kezdett. Sűrű könycseppek csorogtak le az államon...majd felriadtam. Már megint AZ az álom. Gyorsan, zihálva pattantam fel és néztem közbe magam körül. Még hajnal volt, és az újonnan "kölcsönzött" lakásom franciaágyában voltam.
- Ugh, el kell mennem vásárolni. -mondtam magamnak, miközben szétnéztem. -Ennek a banyának, rettenetes ízlése volt. Volt, hehe. - felkaptam a köntösömet, és egy kósza pillantás után, amit a sarokban helyet foglaló fekete zsákra intéztem, kisimítottam a vizes ticseket az arcomból és a radiátorhoz kullogtam. Feljebb tekertem a fűtést, és kikukucskáltam az ablakon. Már látszódtak az első fénysugarak a hegyek csúcsainál.
-Alfi, nagyon hiányzol. Mindig tudtad, hogy nyugtass le a rémálmok után. De nemsokára együtt leszünk megint.-dörzsöltem magam, hogy elmúljanak a libabőrök az alkaromon. - Ígérem.
-------------
Hé, te ott. Igen, Te, aki ezt olvasod. Astrid vagyok, de barátokna...várj, nekem nincsenek barátaim. Öhm, akkor Neked, most csak Ash. Ez pedig itt a naplóm. Könyebb így összefoglalni és észben tartani a terveimet és hogy miért teszem amit teszem. Nem, ez nem fura. Azt hallottam, hogy minden lánynak egyszer kell egy könyv, ami róla szól. Szóval, ha nem úgy alakulnának a dolgok, ebben megtaláljátok miért tettem amit tettem. Lássunk neki!
Kedves Naplóm, Rólam:
Aranyvérű (legalábbis részben) család egyetlen szem kislányaként születtem , Bodø- külsőrészén, a prérin. Csendes, és hideg volt a tél. Imádtam. Boldogak voltunk. Csak anya, apa, én, és a kisegítőink. Tökéletes gyerekkor volt..aztán megtörtént a tragédia, mert minden történetbe kell egy. Az édesapám egy aranyvérű varázsló volt, akinek a családja nem nézte jó szemmel, hogy az örökösük, egy mugli spiritiszta nőt vett feleségül, ÉS még gyerekük is lett. Így, elcsalták apámat egy örökösi megbeszélésre, amire Ő az utolsó pillanatban nemet mondott. De későn küldte el a baglyot. Ahogy én ismerem a sztorit, a lakályunk hagyta el aznap a kis villánkat anyám kíséretében hogy bevásároljanak a hétre, és ez elég volt a felbérelt varázslóknak, hogy rámgyújtsák a házat. Azt hitték, hogy anyámmal égek bent, de végül a saját sarjukat ölték meg. A részleteket nem mondanám. Ezután, anyám megváltozott. Durva volt. Tényleg. Én pedig csak 7 éves. Onnantól, nem csak költöznünk kellett, de még a mentál sorozataival is meg kellett birkóznom. Hogy ne öljön meg. Bár, a dadám elég jól kordában tartotta, egy zárt szobában. Amit egy pár kitörése után megtanultam elkerülni. Ja? Ott volt még apám szelleme is. Örököltem anyám spiritiszta hajlamát, amit a varázslóvérem csak erősített. De nem Ő az egyetlen akit látok; Másokkal beszélek is. Sose fog nyugodni hagyni,hogy miattam halt meg; Ezt Ő is tudja, és nem hagyja el az oldalam. De nem beszél hozzám. Nem tudom hogy kínozni, vagy vigyázni akar-e rám. De már nem is számít. Évekkel később, a dadám beíratott a Durmstrangba, ahol felnőttem. Ahol távol lehettem a múltamtól. Ahol megismertem Alfit. Hirtelen, minden jobb lett. Még apu sem jelent meg olyan sűrűn. Végre, végeztünk a suliban. Teljes boszorkány lettem és alig vártam, hogy magam mögött hagyjak mindent és a szerelmemmel éljek. De minden megváltozott amikor egy nap Alfi közölte, hogy elmegy.
-Alfi, állj meg. Beszél hozzám. - kérleltem. - Nem hagyhatsz csak így itt?! Én azt hittem összeköltözünk? - nyeltem a könnyeimet.
-Nehogy elkezdj nekem bőgni! - emelte meg a hangját, de gyorsan visszanyerte a ridegségét. - Nem tudok ittmaradni. Nem akarok. De ugye ettől még barátok vagyunk?
-Nem, én nem ezt akarom! Kérlek...biztosan meg tudjuk beszélni. Csak mondd el mit tettem, helyrehozom!- mondtam. De mindhiába.
- Sajnálom. Ebben az esetben, ég veled Ash. - majd eltűnt a szemem elől. Én pedig összezuhantam. Semmi indok. Semmi mellébeszélés. Mondjuk, ez rávallt.
Tuudom, tudom mit gondolsz. Ő csak egy a sok közül. Találok mást. Nem kell túldramatizálni. De nem nekem.
Ez volt az utolsó csepp. Több mint 10 év után, hazamentem. És az első dolgom volt, hogy végezzek anyámmal. Ő tehetett arról, hogy így nőttem fel. Biztos, elszóltam magam, ezért hagyott el Alfi. Igen, ez majd mindent helyrehoz.
Még mindig ott volt, ahol utoljára láttam. Még mindig az ágya tetején ült, és meredt maga elé. Aztán meglátott engem. Majd apa szellemét mellettem. Tudom, hogy régen látott, de az ismerős tűz visszatért a szemébe, és rámvetette magát. Hirtelen, megijedtem és csak védekezni akartam.
-Anya, ne....- nyögtem. Majd elsült a pálcám, mintha tudta volna mire van szükségem. Az erős kezek elernyedtek, lecsúsztak a nyakamról. Meghalt. A kezem a számra tettem, nehogy sikítsak. Egy könnycsepp. Vége. Felnéztem a szellem eltorzított arcára, hogy ő is látja-e mi zajlott le. Nem az én hibám. Szemében szomoráság volt, majd szertefoszlott. Akkor volt, amikor utoljára láttam apám alakját. Azóta nem jelent meg nekem. Végleg egyedül lettem. Céltalanul utazgattam...Ázsia, Európa, Az Államok. De sehol sem találtam a helyem. Aztán egy kórházi látogatás során, miután egy hevesebb pálcabalhéból kötözték a karom, nem sokkal azután hogy Londonba jöttem (láttad volna a másik csajt!), hallottam meg a nevét. Arnfrød Fornæss...A Szent Mungóban. Végre. Megvagy. Újra éreztem a szívemet dobbanni. Jövök szerelmem. Végre, végre együttlehetünk. Bármi áron.

Minden a kényelem. Ez a mottóm. Leginkább olyan ruhákban fogsz megtalálni, amikben a környezetbe tudok olvadni. Kényelmes farmerek, puha kötött kardigánok, pasztell tónusok. Ami viszont mindig kitűnik a tömegból, az az ezüstös hajam és jégkék szemem, amiket édesanyámtól örököltem. Ezek az egyetlen pozitív dolgok tőle.