Nico Armstrong-Shaw

Kevés emberről lehet elmondani azt a tényt, hogy bármit is szeretne bennem. Igazából csak a családomról. Audrey például mindig rám mosolyog, ha vele vagyok, néha fel is kacag. Szereti amikor megcsiklandozom a picike bordáit. Mila úgy érzem, valamilyen formában felnéz rám, mintha azt hinné, van miért. Mikor otthon vagyok, és mesélek neki az iskoláról, hogy micsoda varázslatos dolgokat tanulunk, mindig csüng minden szavamon. Szereti ahogy mesélek, hogy törődöm vele. Anyám azt hiszem szereti bennem, hogy a magam feje után megyek, és ha a fejembe veszek valamit azt be is végzem. Apám szerette bennem a kitartásomat, és a határozottságomat. Még akkor is szerette, ezt tudom, mikor ezek a tulajdonságaim okozták a vesztét. Hogy én mit szeretek magamban? Lehet, hogy arra számítasz, azt mondom, "semmit". De ez tévedés. Szeretem magamban a hozzám közelállók iránti lojalitásomat. Még akkor is, ha kevés ilyen ember van. Értük bármit, de tényleg bármit megtennék. Ha tehetném, a holtakat is feltámasztanám, hogy Audrey megismerhesse apánkat. Ha tehetném...

Nem vagyok biztos benne, hogy erre jó kifejezés, hogy "zavar" másokat. Mondhatnánk inkább azt, hogy amik miatt irtóznak tőlem. Amik miatt halálmadárként emlegetnem a hátam mögött. Amik miatt nem szívesen állnak velem szóba. Szóval éppen mondhatjuk, hogy zavarja őket, vagy inkább zavarba jönnek tőle. Mindez a belőlem áradó sötétség, önutálat, önvád. Valójában sosem voltam jókedélyű, kedves gyerek, mindig is volt bennem valami megmagyarázhatatlan borússág, bizalmatlanság az emberek irányába. Persze a családommal teljesen más vagyok, de az idegenek felé sosem nyitottam. Akkor beszélek emberekkel, mikor muszáj, és ezt ők sem igazán bánják. De mióta apa meghalt, mindaz a ború, ami addig is nyomta a lelkemet, csak felerősödött. Pedig nem bántok senkit, nem vagyok bunkó, nem sértegetem a társaimat, mégis messzire kerülnek. Persze ezen az sem segített, hogy mikor első iskolai évemben ugratni próbáltak a társaim az Ilvermornyban, néhány válogatott ártást küldtem rájuk. Nem okoztam vele nagy károkat bennük, de azért egy életre megjegyezték, hogy Nico Armstrongot nem hecceljük. Erről persze most, a Roxfortban senki nem tud. Itt senki nem ismer, senki nem tudja mi történt velem, hogy miért vagyok ennyire zárkózott, befelé forduló. Az ötödik év elején jöttem át, és már mindenkinek megvan a maga brancsa, én pedig ugyan az a kívülálló depis srác vagyok, aki Amerikában is voltam. Mondjuk én egészen megvagyok ezzel békélve. De ja, lehet hogy a külső szemlélődőket ez zavarja.

Egészen szép napnak indult. Otthon voltam, tavaszi szünetben, És ma éppen apának sem kellett volna dolgozni mennie. Megígérte, hogy az egész napot együtt töltjük, csak mi hárman: Mila, én és ő. Én erre persze teljesen bezsongtam. Imádtam otthon lenni, a családommal. Azokkal az emberekkel akiket szeretek, akik szeretnek, akikben bízom. És a nap egyetlen percét sem akartam elmulasztani, mert ritkán adatik meg, hogy vagy apa, vagy anya nem dolgozik. Délután felé aztán picit felgyorsultak az események...
Éppen pakoltuk el az ebéd utáni maradékokat, mikor a konyhaablakon egy szürke bagoly kopogtatott. Apa odalépett, kinyitotta az ablakot, és elvette a madártól a neki címzett levelet. Nem tudtam, mi áll benne, csak annyit láttam, hogy apa arckifejezése elkomorult, majd elővette a pálcáját, és meggyújtotta vele a lapot. Nagyon komoly arccal nézett rám. - Várj meg itt, mindjárt jövök. Figyelj a húgodra. - mondta, majd a dolgozószobájába ment, és pár perc múlva láttam, hogy az ablak előtt elrepül apám kedvenc baglya. Fogalmam sem volt mi történhetett. Mila pedig gyermeki kíváncsisággal fürkészte mindeközben az arcomat, ami felvette az iskolában már megszokott, de itthon nagyon furcsa "mindenki hagyjon békén" kifejezését. Ez a gondterhelt arcom, tudniillik.
- Mi a baj Nico? - kérdezte a kishúgom, én pedig csak megráztam a fejemet.
- Remélem semmi hugi... Remélem semmi... - válaszoltam. Szinte ugyan ebben a pillanatban kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és apa teljes harcidíszében, tehát induláshoz felkészülten masírozott ki rajta.
- Mindjárt itt lesz valaki, hogy vigyázzon rátok. - mondta és abban a pillanatban az ajtó felől hallatszódott is a kis pukkanás, ami jelezte, hogy valaki a küszöbünkre hoppanált. Majd megszólalt a csengő. Apa méltóságteljes mozdulattal nyitotta ki az ajtót, ami mögött egy igazán kedvesnek tűnő hölgy állt, de még sosem láttam korábban. - Áh! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan el tudtál jönni. Sajnálom! Csak most szóltak. - köszöntötte a nőt, majd felén fordult. - Nico, Mila, köszönjetek kérlek Miss Price-nak. Ne haragudjatok kérlek, de most mennem kell. Ígérem, sietek vissza. Addigis a kisasszony fog rátok vigyázni, míg anyátok, vagy én haza nem érünk.
Úgy tűnt részéről ennyi volt a formalitás, mert már le is akasztotta a kabátját a fogasról, hogy elinduljon. Félfüllel hallottam, ahogy Mila köszönti a hölgyet, mint ahogy egy jólnevelt kislánytól az el is várható, de nekem elborult az agyam. Nem tudom, valami bekattant. Sértettséget éreztem, mintha apám átvert volna! Hiszen megígérte... Megígérte, hogy együtt töltjük az egész napot. Terveink voltak! Olyan gyorsan szeltem át a konyhaajtó és a bejárati ajtó közti távolságot, hogy észre sem vettem, hogy megmozdultam.
- Apa, várj! Hová mész? - fogtam meg a karját, mielőtt kilépett volna az ajtón.
- Sajnálom fiam, dolgom van. Most kaptam riasztást. De megígérem, hogy sietek haza! - mondta, majd finoman lefejtette a kezemet a karjáról, és kilépett az ajtón. Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy milyen idióta indíttatás vezérelt arra, amit akkor tettem, de mégis megtörtént. Láttam, ahogy apa megfordul a sarka körül, és az utolsó pillanatban mielőtt eltűnt volna utána kaptam, és olyan erősen markoltam meg a kabátja ujját, hogy nem is hittem volna, hogy van bennem annyi erő. Aztán valami gyomorforgató érzés tört rám, mintha megfogták volna a köldökömet, és kitépték volna a helyéről. És csak  a pörgést éreztem, majd a földet érést. Megbotlottam, és arccal a talajra zuhantam. Apám rángatott fel, a vállamnál fogva.
- Nico! Merlin szakállára, mi a fene ütött beléd? Megmondtam, hogy várj meg míg hazaérek! Most mihez kezdjek veled? Itt nem biztonságos! - szeme úgy rángott idegességében, amilyennek még sosem láttam, és mint űzött vad kereste a megoldást a környezetünkbe. Tekintete megakadt egy hordón, és odarángatott hozzá. Leemelte a fedelét: üres volt, de valamiféle furcsa bűz áradt belőle. Nem volt fullasztó, csak éppen orrfacsaró. Apám a hónomnál fogva felemelt, és belerakott a hordóba. Mielőtt rám tette volna a fedelét olyan szigorú arckifejezéssel nézett rám, amilyet még sosem láttam tőle.
- Most az egyszer kérlek, fogadj szót, és maradj a hordóban! Megértetted?! - meg se mertem mukkanni, szóval csak bólintottam. Éppen rám tette volna a a fedelet, mikor egy hang szólalt meg mögötte.
- Armstrong, csak hogy itt vagy! Mit akarsz azzal a whiskey-s hordó... Oh... - a búvóhelyem fölött felbukkant a feje. Nem tudtam, hogy hívják a férfit, de láttam már őt. Apa társa volt az. - Gyereket hozol a munkába? - nézett elég furcsa arckifejezéssel apámra.
- Elhiheted, hogy nem akartam elhozni... - morogta válaszként, majd rámnézett, szemeivel üzenve, hogy ha meg merek moccanni, míg nem végeznek a dolgukkal otthon megemlegetem azt is, hogy megszülettem, majd rám tette a hordó tetejét. Elhelyezkedtem a búvóhelyemen, és pont szemmagasságban találtam egy rést, ahol kiláttam. A tömény szagtól, ami a hordó falából áradt kicsit elkábultam, de még tudtam annyira fókuszálni, hogy lássam, mi történik. Apa, és a társa óvatosan haladtak egy sikátor belseje felé, mikor egyszercsak rajtuk ütötek. A számhoz kaptam a kezemet, mert majdnem felüvöltöttem. Láttam a színes fénycsíkokat, ahogy az átkok, ellenátkok, és ártások repkedtek a sikátorban, és hallottam az ordibálást. Láttam, ahogy pár ember megjelenik a semmiből, és apáékra rontanak. Túlerőben voltak. Nem tudom kik lehettek, azt sem, hogy miért támadtak rá két aurorra fényes nappal egy város közepén. Úgy tűnt, apáék állják a sarat. Ismertem apámat. Tudtam, hogy az egyik legjobb a munkájában. Tudtam, hogy kiemelkedő varázsló, és megbecsült auror. Továbbra is a számra tapasztott kézzel szorítottam azért, hgoy ebből épp bőrrel kikeveredjenek. De nem hozok szerencsét. Apa figyelmetlenné vált. Bár messze volt, láttam, és éreztem, hogy minduntalan, amikor egy szusszanásnyi szünetet kap az ellentől, a hordóm felé sandít. Meg akart óvni. És én csak gubbasztottam ott a hordóban, mint egy zsák krumpli, és nem tehettem semmit. Átkoztam magamat, amiért elkaptam a kabátját a hoppanálás pillanatában. Átkoztam magamat, hogy nem maradtam otthon a seggemen, ahogy azt kérte. Otthon, Milával, és azzal a Miss Price-al. Biztonságban. Akkor apának most nem kéne a hordót figyelnie, akkor arra fókuszálhatna, amire fókuszálnia kell... Aztán bumm...
Nem hittem el amit láttam. Nem akartam elhinni amit láttam. Apámat... Az én legyőzhetetlennek hitt, a varázslók közül is kiemelkedőnek ítélt apámat mellkason találta egy átok. Térdre esett.
- JASOOON!!! - hallottam a társa ordítását. Engem a magam részéről az ájulás kerülgetett éppen abban a pillanatban, így elvesztették az események a figyelmemet. Aztán elájultam...
---
Nem tudom mennyi ideig gubbasztottam eszméletlenül a hordóban, ahogyan azt sem, mi történt a támadókkal, illetve hogy apa társa hogy élet túl ezt az egészet. Arra eszméltem fel, hogy valaki a karom alatt megfog, és kiemel a lyukból. Először azt hittem, illetve azt reméltem, hogy apa az. Hogy miután láttam, hogy valami eltalálja, és én elájultam, kárörvendőn nevetve felállt, és harcolt tovább, és minden rosszfiút sittrevágott, vagy megölt... De mikor felnéztem, csalódnom kellett. Apa társa rángatott elő a búvóhelyemről. Ruhája néhol cafatokban lógott róla, máshol vörös vér borította. Rossz volt ránézni... Szeme vörös volt, és ahogy letett a földre, és lenéztem, láttam a lába mellett heverő testet. Apám testét. Felnéztem rá, mire ő félrefordította a fejét, kerülve a tekintetemet.
- Sajnálom fiam... Gyere, fogd a kezem, elviszlek anyádhoz... - mondta, majd letérdelt, jobb kezét felém nyújtotta, baljával pedig apám élettelen vállát markolta meg.
Majd megint jött az a borzalmas, gyomorforgató érzés, mintha kitépnék a köldökömet a helyéről, a szédítő pörgéssel együtt a sötétségben... 

Általában fekete, vagy sötét ruhadarabokat hordok, utálom a hivalkodó szineket. Ettől persze amúgy is fehér bőröm még sápadtabbnak hat, és ha a szemembe néz valaki - ami azért ritkán esik meg, mert az emberek valamiért kerülik a tekintetemet - úgy érezheti, hogy elveszik a mély sötétségben. Sötétbarna, majdhogynem fekete íriszem van, talán emiatt félnek szemkontaktust teremteni velem az emberek. Vagy a viselkedésem miatt, de az más téma... Félhosszú sötétbarna hajamat kócosan viselem, nem szoktam foglalkozni azzal, hogy az esetleges gubancokat kifésüljem. Inkább ráhúzok egy sapkát, vagy valami. Ritkán mosolygok, főleg mióta apa meghalt, de szerintem, mivel kijöttem a gyakorlatból az sem éppen bizalomgerjesztő. Mindezeket leszámítva egészen átlagos a külsőm, nem vagyok se túl magas, se túl alacsony, se túl vézna, se túl izmos... Szóval csak úgy vagyok a magam sötétségével, mint valami lidérc, vagy nem tudom.