Henry C. Dearborn

A hétköznapokban hallgatag, csendes ember, aki inkább az érdeklődő megfigyelő szerepében érzi jól magát. Kerüli a konfliktust, kifejezetten könnyen beadja a derekát, ha a feleségével és a gyerekeivel ütköznek a nézetei. Kedveli a nyugalmat, örömét leli a mindennapok monotonitásában, ragaszkodik a megszokotthoz - ugyanazt a kávét issza hosszú évek óta minden reggel, az akadémiai zárthelyiken ugyanazokat a kérdéseket teszi fel minden szemeszterben, nem szívesen cseréli le a ruhatárát, minden este megnézi a kedvenc főzős vetélkedőműsorát a tévében és még hosszan lehetne sorolni a kis rituáléit. A gyerekei szerint ő csinálja a világon a legjobb szendvicseket, de borzasztóan süt (egyszer készített egy kétdimenziós kenyeret, azóta letett az ilyen irányú ambícióiról), nagyon érzékletesen tudott mesét olvasni, amíg Chrispy és Katie kisebbek voltak, habár a hercegnők hangját siralmasan utánozta, egy mérnök precizitásával tud legóból építeni, viszont a bújócskában nincs nála tehetségtelenebb. A kamasz gyerekeivel türelmes, bár gyakran egy durrfarkú szurcsók is nagyobb érzékkel tapintana rá, hogyan kéne megválogatnia a szavait ahhoz, hogy ne sértsen vérig két tinit - pedig tényleg nem szándékosan idegesíti fel őket. Szintén akaratlanul, de szinte tökéletes időzítéssel képes kínos helyzetbe hozni a gyerekeit, még akkor is, amikor a legjobbat akarja nekik. Bár bizonyos tekintetben nagy szabadságot biztosít nekik, nem szeretné szűk keretek közé szorítani Chrispyt és Katie-t, de hajlamos mások számára teljesen érthetetlen dolgokon aggódni.
A házassága harmonikus, eltekintve az örökbefogadott, csivava fajtajellegű kedvence különféle túlvilági megnyilvánulásaitól, Gyilkoska állandó vitatéma Henry és Gen között. Ezen kívül azonban hatalmas egyetértésben élnek, stabil támaszt jelentenek egymásnak és biztatják egymást mind a magánélet, mind a karrierjük rögös útján. Fontos számára az őszinteség az élet minden területén, de különösképpen a házasságában. Sosem lenne képes hazudni Gennek vagy titkolózni előtte, ugyanezt várja el tőle is. Minden fontos döntése előtt kikéri a felesége véleményét, akármilyen határozott elképzelése van valamiről, Gen véleményére akkor is ad.
Fiatal fiúként nagyon lerombolta az önbizalmát a vérfarkassá válása, nem találta a helyét a világban, azonban felnőttként - sok tudatos önismereti és lelki munka árán - eljutott odáig, hogy semmi szégyenérzet nem maradt benne. Büszkén vállalja, hogy megharapta egy vérfarkas és ő is azzá vált. Nem arra büszke, hogy teliholdkor bestiává változik, hanem arra, hogy ennek ellenére megmaradt jó embernek és sokat elért az életében. Nem tűri, hogy lenézzék, semmibe vegyék, kevesebbként kezeljék, mint amennyit ér. Intenzív személyiség, ha belép valahova, ott ő kerül a figyelem középpontjába és ezt élvezi is. Nagyon határozott, gyakran provokatív, a véleményét hajlamos már-már agresszívan védeni. Sokszor nem veszi észre, ha valakinek már túl sok, már nem szeretne a társaságában maradni - vagy ha észre is veszi, hajlamos ignorálni.
Jó retorikai készséggel rendelkezik, éppen olyan könnyedén beszél egyetlen ember, mint hatalmas tömeg előtt. Az akadémiai előadásait a hallgatók többsége kedveli, karizmatikusnak tartják és a bátrabbak szeretnek vitatkozni is vele. Vérfarkasjogi aktivistaként nagyon ért hozzá, hogyan tud hatni az emberekre és hogyan mozgósíthatja őket. Szívesen ad interjút újságoknak is, nem fél akár szélsőséges vagy mások szerint kínos gondolatokat megosztani a riporterekkel. A veszélyérzete alulműködik, ha a jog kerül szóba, képes túlzásokba esni és meggondolatlanul bajba keverni magát.

Tisztelt Egybegyűltek, kedves Sorstársak, Támogatók! És talán illendő lenne köszöntenem e jeles nap megannyi ellenzőit is, hiszen tudom, hogy itt ülnek Önök is - és ez nem baj, hölgyem és uraim, ez cseppet sem baj.
A világ sokszínű. Vannak, akik varázslócsaládba születnek, vannak, akik egész életükben nem találkoznak a mágia legkisebb szikrájával sem. Vannak, akik a nőket szeretik, vannak, akik a férfiakat és van, aki mindkettőt... vagy talán egyiket sem, sőt, megeshet, hogy nem is e kettősségben látják embertársaikat. Vannak köztünk olyanok, akik metamorfmágusnak születnek, mások animágiát tanulnak, de akadnak olyanok is, akik sosem vágynak ilyen módon kitűnni a tömegből. Néhányan a Griffendélbe kerülünk, néhányan a Mardekárba, míg másokat a Hollóhátba vagy a Hugrabugba oszt a Teszlek Süveg. Jómagam a Mardekár ház diákjainak népes seregét erősítettem, és higgyék el, annál sokrétűbb társaságba még sosem csöppentem. És végezetül: vannak, akik teliholdkor békésen vacsoráznak a családjukkal, de vagyunk sokan, akik minden alkalommal életünk leggyötrelmesebb óráit éljük át.
A hónap összes többi napján én is éppen olyan családos ember vagyok, mint Önök közül sokan. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy az életemet egy csodálatos nővel és a két lenyűgöző gyermekünkkel oszthatom meg. Szeretek reggelente kávét főzni a feleségemnek, a kamasz fiam és lányom mindig morognak, ha felébresztem őket, de ez igazán hasznos tapasztalat, mikor a gyermekkor és a felnőtté válás küszöbén álló fiatal hallgatók elé kell kiállnom az Akadémia katedrájára. És igen, nem csak apa vagyok, férj és professzor, hanem vérfarkas is. Igen, farkaskórral kell együtt élnem, igen, farkasölőfű-főzetet kell innom és igen, teliholdkor gyötrelmes átváltozást kell elviselnem. Mégis bátran kimondhatom: a világ legszerencsésebb emberének érzem magam. Család, karrier és mérhetetlenül sok szeretet, ami mellett ez a betegség eltörpül. Azonban számtalan sorstársam ezek közül egyiket sem ismeri. Hogyan bízhatna a jövőjében egy ifjú vérfarkas, akit a betegsége miatt még mosogatni sem engednek egy sarki büfében? Mit gondoljon magáról, mikor a tulajdon családja is kitaszítja és fél tőle? Mikor rettegve számolja a napokat teliholdig, a fájdalomtól előre reszketve? És miből vegyen magának a társadalomba való beilleszkedéshez elengedhetetlen bájitalt, ha képtelen eltartani magát, mert mindenhonnan elkergetik, mint holmi leprást?
Sokan Önök közül most biztosan azt gondolják: "de uram, a vérfarkasok veszélyesek, húsz éve is Tudjukki mellé álltak". Igen, természetesen voltak, akik rossz oldalt választottak. De nem tette ugyanezt számtalan varázsló és boszorkány is? Talán csak Fenrir Greyback támogatta Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén? Talán csak az elzüllött vérfarkasok ártanak másoknak?
Elárulok Önöknek valamit: sokáig én is gyűlöltem minden vérfarkast. Megölte egy az apámat, az én csodálatos, háborús hős apámat szétmarcangolta egy farkas. Talán szándékosan tette, talán igazak a pletykák, és tényleg maga Fenrir Greyback volt az. Megharapott engem és egy életre megnyomorított, vannak napok, mikor még mindig ugyanúgy fáj a harapás helye, mint azon az estén. Tisztán emlékszem rá, hogy tizenegy éves voltam, feküdtem a Szent Mungó egyik kórtermében és úgy éreztem, az életem véget ért. Megmentettek a medimágusok, de én azt kívántam, bárcsak ne sikerült volna nekik, mert a halál is csak jobb lehetett annál, ami rám várt. Tizenegy éves voltam és inkább meghaltam volna, mint hogy vérfarkasként éljek. Csak képzeljék maguk elé önmagukat gyerekként, a fiaikat és lányaikat vagy a testvéreiket, kicsi gyerekeket, akik nem akarnak élni, mert tökéletesen tisztán látják, mi vár rájuk.
Az önutálat sokáig velem maradt. Egy levakarhatatlan érzés, hogy nem érek annyit, mint mások, hogy mocskossá és bűnössé váltam akaratom ellenére. Izgatottan kellett volna várnom életem első roxforti tanévét, de csak rettegést éreztem. Mit szólnának a társaim, ha tudnák miféle szörnyeteg ül velük egy tanteremben? Mi lesz, ha akaratomon kívül bántok valakit? Belőlem is őrjöngő fenevad lesz? Ilyen kérdések kavarogtak bennem, még akkor is, amikor a fejemre került a Teszlek Süveg. Mindent megtettem azért, hogy ne keltsek feltűnést. Voltak barátaim, de nem engedtem magamhoz túl közel őket, nehogy megtudják a titkomat. Tanultam, de éppen csak annyit, hogy ne vonjam magamra senki figyelmét. Bármilyen siker vagy öröm ért, mindig eszembe jutott: de ez csak pillanatnyi, már ketyeg az óra a következő teliholdig.
Nem tudtam mély barátságokat kötni, a lányokat elmartam magam mellől, hiszen úgy gondoltam, önzőség lenne túl közel kerülni hozzájuk és csak veszélyt jelentenék rájuk. A tanórákon meghúztam magam, ha a vérfarkasokról esett szó, kikéredzkedtem a teremből, mert rettegtem, hogy valaki rám néz és azonnal látja, miféle szörnyeteg ül a padban.
A háború alatt rémhírek keltek szárnyra vérfarkas falkákról. Sokszor eszembe jutott, hogy az egész fajtánk halált érdemelne. Pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy én soha nem lennék képes arra, amire ők. De akkor még nem tudtam, hogy sokan mások, hogy a többség ugyanígy érez.
Az utolsó tanévben nem alkottam igazán eredményeset a R.A.V.A.Sz. vizsgáimon, éppen csak felvettek az Akadémiára. Nem voltak nagy ambícióim, csak azért választottam a varázsjogot, mert az tisztességes szakmának tűnt. Az első szemeszterben azonban a feje tetejére állt az életem egyetlen professzor órájának köszönhetően. Nem mondott semmi igazán korszakalkotót, Montgomery professzor még csak karizmatikus előadó sem volt, azt sem tudnám felidézni, hogy miről szólt az órája. De felállt a katedrára, nyúzott arccal, fáradtan és közölte az évfolyamunkkal: ne haragudjanak, kollégák, de közeleg a telihold és nem érzem jól magam. Ott állt egy akadémiai professzor, egy varázsjogász és ilyen nyíltan, ilyen szégyen nélkül ki merte ezt mondani. Soha, semmi nem indított el bennem olyan önelemzést, mint az az egyetlen előadás.
Sok időbe telt, de rájöttem, én is érek annyit, mint a társaim. Ha reggelente tükörbe néztem, már nem egy szörnyeteget láttam, hanem egy magabiztos fiatal férfit, aki végre szívvel-lélekkel tanult, mert ugyanúgy életeket akart megváltoztatni, mint az a professzor, azon a különleges napon.
Még most is ezt akarom, mindennél jobban. Azt, hogy egyetlen gyermeknek és felnőttnek se kelljen gyűlölnie önmagát és elrejteni a világ elől, hogy ki ő. Ne kelljen félnie, nyomorognia, félredobnia az álmait és vágyait, ne legyen magányos és merjen remélni. Mert senki sem attól lesz szörnyeteg, hogy farkasharapás nyomát viseli. Nem számít, mit mond ez a korrupt kormány, mi mind emberek vagyunk és ennél fogva magunk hozzuk meg a döntéseinket. Mi határozzuk meg, hogy kik vagyunk, de ehhez a többi embernek, a társadalomnak hagynia kell, hogy választhassunk. Igenis ott a helye minden farkaskórban szenvedőnek az iskolapadban, a minisztériumban, a művészek és tudósok között, bárhol, ahol lenni szeretnének. Emberek vagyunk, ugyanolyan emberek, mint mindenki más. A farkaskór egy betegség, nem pedig a személyiségünk. Nem vagyunk szörnyetegek, bűnözők és selejtek, nem bélyegezhetnek meg és rekeszthetnek ki minket.
Hiszek abban, hogy a világban megfér egymás mellett mugli, mágus, vérfarkas és minden lény. Hiszek abban, hogy a gyűlölködés ideje lejárt és végre elkezdhetünk dolgozni egy sokkal nyitottabb, sokkal elfogadóbb társadalmon. Hiszek abban, hogy Mr. Briggs üres kampányfogásai süket fülekre találnak majd a Wizengamot bírái között. És végül hiszek abban, hogy sok fiatal vérfarkas, akik nem találják a helyüket a világban, meglelik majd a saját Montgomery professzorukat.

Magas férfi, jócskán 190 cm feletti magassággal. Kamasz korában leginkább egy lámpaoszlopra emlékeztetett, amire hosszú lábak és karok nőttek, hiszen annyira nyúlánk és vékony alkatú volt. Később elkezdett aktívan edzeni, mostanra izmos felnőtt férfi vált belőle, akiről bárki könnyedén elhiszi, hogy teliholdkor egy hatalmas fenevaddá változik.
Barna haját rövidre vágva kedveli, az arca általában borostás - a felesége mindig kineveti, mikor frissen borotválkozva látja, ugyanis legalább húsz évet fiatalodik tőle és inkább emlékeztet egy Disney mese szempillarebegtetős hősére, mint egy jogharcos akadémiai professzorra.
A bal lábára enyhén sántít, amióta gyerekkorában megharapta egy vérfarkas. A hétköznapokban nem túl feltűnő, de telihold előtt néhány nappal és az azt követő napokban sokkal könnyebb észrevenni. A roxfortos évei alatt éppen ezért felmentették repüléstanból és a mai napig figyelnie kell rá, hogy milyen testmozgást végez.