Andromeda Black

Származása miatt sok rossz és támadás érte gyerekkorában, ezért iskolás évei alatt kicsit magának való lett. Nincs baj az önbizalmával, de úgy gondolja, nem attól sikeres egy nő, hogy csinos pofival áldotta meg a természet. Saját magát helyezi a fontossági sorrend első helyére, azt nézi, mi a legjobb neki és csak azután, hogy a döntése milyen hatással lesz a körülötte levőkre. Egyébként egy nagyon kedves és segítőkész nő, arra viszont nincs még kész sem érzelmileg, sem szellemileg, ami most vár rá...
A munkájában profi, született medimágus. Gyors észjárású, de nem hamarkodja el a döntéseket. Szeret sebészként dolgozni, ha tehetné, nem is hagyná ott a családért, kicsit talán karrierista. Egyelőre még nem tud igazán örülni annak, hogy kényszerpihenőre küldik a születendő gyerek miatt, de a férje kedvéért próbál a lehető legpozitívabban hozzáállni.

- Nem kényszerített engem senki rá, hogy gyógyító legyek - ingatom a fejem az előttem fekvő város fényeit kémlelve.

   A füst, amit kifújok idegesíti Hannah-t. Köhög tőle, de nem állna odébb, kíváncsian furakodik a személyes terembe. Kezét a vállamra helyezi és együtt sóhajtunk fel, majd nevetjük el magunkat. Nem felszabadult nevetés ez, sokkal inkább keserű, mintha egy aprócska mentőöv után kapnánk, amit nem érünk el. Fáradtak és kimerültek vagyunk, az ünnepi időszak mindig egy kész agyrém a kórházi dolgozók számára. Karácsony van és mi itt töltjük minden esténket, azt a szabad tíz percet, amiben megihatunk egy erős kávét, ami életben tart még pár órán keresztül és elszívhatjuk a kellő mennyiségű cigarettát. Itt, egy lakótelepi tízemeletes tetején dúdoljuk a lakásokból kihallatszó ünnepi dalokat, hallgatjuk a részeges családfő rendreutasítását, az elcsattanó pofonokat. Nyugtatjuk magunkat, hogy nem mi okoztuk a beteg halálát, mi mindent megtettünk érte, ami tőlünk telt. Még így a tizenhatodik órában is, amikor már nem számoljuk, hány sebet varrtunk össze és hány könnyes szempárral találkoztunk.

- Magamtól akartam az lenni, mikor az anyámat láttam meghalni gyerekként - folytatom a rövid történetet a javasasszonynak arról, hogyan kerültem ide. - Az apám idegösszeroppanást kapott, őt azóta is elmegyógyintézetben kezelik. Nem ismer meg, de nem is baj, ő mugli.
- Akkor ezért voltál olyan kedves a McGalagonyos* gyerekekkel - halkan válaszol, hallom, ahogy fogai összekoccannak a hidegben. Bólintok.
- Négy évet töltöttem ott, míg kaptam egy családot.

   Eastwoodék egy igazi csodaként jöttek az életembe. Kilenc voltam, borzasztóan egyedül éreztem magam, de ők igazi otthont adtak. Nehéz volt megnyílni, minden gyereknek nehéz ekkora törések után, a siker viszont eljött. Elmondhatom, hogy jó kapcsolatot alakítottunk ki a testvéreimmel és az új szüleimmel egyaránt. Ma már ők anya és apa, Ethan pedig a kedvenc bátyám, akivel azontúl, hogy hozzám hasonló módon került a családhoz, még sok más titok és emlék összeköt. Mindenkinek kell egy titokgazda, az enyém pedig ő.
   Az éjszakai csendet most csak az öngyújtóm kattogása töri meg. Még egy szálra van idő indulás előtt. Belekortyolok a nyuszis bögrémben lötyögő kávéba és engedem, hogy a gondolataim elszálljanak. A fáradtságtól észre sem veszem kezeim lilaságát és reszketését. Mondhatjuk, hogy ez a megszokott. Az esti rutin, mint másnál a fürdés-alvás, nálam a cigi-kávé-megfagyás. Jobb ez így. Itt pihenni, kiengedni a gőzt és nem az irodában a fertőtlenítő szagban, a vakító fehér falak által bezárva.

- Induljunk. Várnak a levágott lábujjak és amputaportációk - megeresztek a babaarcú nő felé egy mosolyt, majd visszahoppanálunk az ispotályba, hogy ott folytatódjon a Szenteste, ahol abbahagytuk.


Álmaimban egy távoli szigeten járok, talpam alatt a meleg homok, fejemen színes kalap. Kellemes szellő mozgatja a lenge ruhám alját miközben a tengerparti ház felé sétálok, ahol Ő vár mosolyogva. Mintha sosem lenne vége, nem érek oda, egyre csak távolodik és a fejem felett viharfelhők gyűlnek. Fekete az ég és hirtelen kezd el esni, a ház eltűnik vele együtt, a homok sötét mocsárrá változik, ami lassan nyel el. Kiút nincs, bárhogy is kapálózok.
   Csuromvizesen, zihálva riadok fel, Phoenix magához ölel. Anya már huszonöt éve nincs mellettem, mégis sokszor álmodom ugyanezt, ugyanígy. Az emléke is csak homályosan él bennem. Auror volt, rosszkor a rossz helyen és nem menthettem meg, de tudom, hogy a jóért halt meg a keresztanyám, Nymphadora oldalán.


  Elviszem a karácsonyt, mintha nem lenne saját családom, de csak felesleges nyűgnek érzem az egészet. Anyánknak van elég gyereke rajtam kívül is, akiket rendezhet a vacsoraasztalnál és akikkel díszíthetik a fát, ráadásul ilyenkor Phoenixet is lepasszolom nekik. Az enyém a szilveszter, amikor fogom azt az egy szem barátnőmet és a férjemet, majd meg sem állunk London egyik legjobb szórakozóhelyéig. Én most élem a fiatalságom, amit akkoriban tanulással és munkával töltöttem. Nem várhattam ugyanis el a szüleimtől, hogy finanszírozzanak minden kiadást, ami azért volt attól eltekintve, hogy ösztöndíjjal vettek fel az egyetemre. Azt szeretném, hogy mire eljutunk a családalapításig, már mindketten kiéljük magunkat.

- Tölts kettőt és kérünk egy üveg pezsgőt is - a kedvenc pincérünk figyelmét nem nehéz felkelteni, csak a mosolyunk szükséges hozzá.
- A ház ajándéka. Csak a csókot kérem érte éjfélkor - a borostás kis egyetemista fiú lerak elénk a pultra egy tálcát tele felespoharakkal és mellé a pezsgőt.

   Minden alkalommal, amikor próbálkozik, Lily egy kacsintással elrendezi, rólunk pedig tudják, hogy egy pár vagyunk. Annak ellenére, hogy még nem szeretnék otthonülő anyukává válni, a férjem a mindenem.


  Úgy esek haza a munkából, mint egy félholt. Nem mondhatnám, hogy egy borzasztóan nehéz napot tudhatok magam mögött, inkább fizikailag nem vagyok a toppon. Egy halvány mosoly rajzolódik ki az arcomon amikor a nappaliba lépve megpillantom Őt.
  Nem mondtam még neki, de sokszor elég csak ránéznem ahhoz, hogy elfogjon a bűntudat, amiért megismert és olyan életet kell élnie miattam, ami nem méltó a nevéhez. Azzal, hogy ma egy aprócska meglepetéssel tértem haza pedig még inkább érzem ezt a nyomást.

- Meglepetésem van számodra - térek a tárgyra miután megölelgettem.

  Phoenix aggódó tekintettel mér végig és mikor az ölébe húz, a homlokomra teszi a kezét. Hahó, én vagyok a gyógyító! Elmosolyodom rajta, aztán a kezét a fejemről a hasamra húzom. Felvonom a szemöldököm és várok pár másodpercet. Ez a hír számára sokkal örömtelibb lesz.

- Lesz egy kisbabánk.


*William T. McGalagony Csecsemő- és Gyermekotthon

Magas, vékony és mindig csinos. Olyan nő, akiből nem néznéd ki, hogy sebész. Pedig az esze is épp úgy a toppon van, mint a kinézete.
Szabadidejében, reggelente futni jár és edz, emellett odafigyel a táplálkozásra - már amikor jut rá ideje. Nem szereti az idejét vásárlásra fecsérelni, de ha elmegy a barátnőjével, megvesz minden szépet, amit talál. Az ízlésével nincsenek gondok, de a mugli öltözködés jobban jellemzi.
Járása halk és határozott, kisugárzása magabiztos. Ok nélkül maximum gúnyosan mosolyog, tekintete viszont elég beszédes. Azt mondják, ha szemmel ölni lehetne...