Jayden Ashwood

Ez a rész az életében már csak egy emlék mások fejében - a régi barátai, azok, akiket elmart maga mellől tudják, hogy egykoron kedves, odaadó gyerek volt. Valaki, aki küzdött a családjáról kialakult, általános véleménnyel szemben, és semmi célja nem volt olyannak lenni, mint ők, de aztán az évek, a fájdalom és a közvélemény végül mégis oda sodorta, ahol most van. Ha mindez nem így alakul, akkor egy kiváló, szorgalmas tanuló lehetett volna, aki erre büszke is lenne, hiszen az elért eredményekre mindenki az szokott lenni. Ha valami mást írnak meg neki a csillagokban, akkor megmarad segítőkésznek, akit mások problémái igenis érdekelnek, és aki nem piszkálódásban, de a nyújtott kézben találja meg a nyugalmat és a biztonságot.

Nem válogatja meg a szavait, és mintha az erre használatos szűrő alapvetően hiányozna belőle. Nem fogja meghatni, ha emiatt esetleg valaki megbántódik, és azt gondolja, törődik az illetővel annyira, hogy a szavai személyesek, nem csak eleresztett sértések a levegőben. A sleppjével kivételt tesz, azzal a néhány baráttal, akiket még nem mart el maga mellől, de ezen kívül mintha teljesen tapintatlan volna a többi élő és lélegző személlyel szemben az iskolában. Sokan azért utálják, mert verbálisan nehéz vele szembe szállni, hiszen alapvetően nem törődik semmivel és senkivel, így pedig egyszerű győznie, hiszen nem zökkenti ki a visszavágás próbálkozása. Emellett meglehetősen tudálékos, és valójában ez az egyetlen módja annak, hogy megmutassa az eszét, hiszen a kiváló jegyeit igyekszik nem nagy dobra verni, nehogy rontsa a képet, amit igyekszik felépíteni magáról. A nevetése kifejezetten irritáló olyanok számára, akik nem kedvelik, mert van egy gúnyos, ellenséges éle, amitől úgy tűnik, mintha mindig és mindenkit kiröhögne - és ez valójában így is van.

A szemellenzővel bámult világ most is úgy néz vissza rá, ahogy régen. Évek óta közölni akarja csúnya, megvető tekintetével, hogy mindez nem ő, és kineveti azt az egyszerűséget, amivel a maszkját le lehetne húzni az arcáról, ha ezt megengedné bárkinek. Jayden, ahogy eddig is, rezzenéstelen arccal nézi az egyértelműt, a megmásíthatatlant, és könnyed egyszerűséggel hagyja figyelmen kívül, mintha nem is számítana.
Teszi mindezt a reggeli müzlije felett, az Ashwood kúriában, ahol a történtek ellenére meg mindig él, hiszen miután a szülei szó nélkül léptek ki az életéből, és hagyták magára, a nagynénje ideköltözött a fiú kérésére, és nem őt tépték ki a közegből, ami nem is érdekli igazán, ahogy eddig sem tette. Gondolatai olyan jelentéktelen dolgok körül forognak, mint a sötét varázslatok kivédése óra, amin néhány nap múlva észrevétlenül fülelhet majd, vagy a bájitaltan, amiben mindig is kiemelkedő volt, de ezt a tanárokon kívül kevesen tudják róla. A terem legvégében ülve, a talárja csuklyáját gyakran a fejére húzva legalább olyan jelentéktelennek tud tűnni szavak nélkül, mint amilyennek érezni szeretné magát. Nem adták meg neki ezt a lehetőséget a társai azonban, így hangossá vált, szúróssá és néha elviselhetetlenné, hátha megunják a szavakat, amiket ő sosem akart volna hallani.
Mindig megrezzen finoman, amikor a nagynénje a saját, intim terébe férkőzik, ami elég tágan értelmezendő nála, hiszen méretekre tőle készíti el a reggeli kávéját, mielőtt a minisztériumba indulna dolgozni. Olyan tekintettel méri végig a hátát, mintha a legrosszabbra gondolna, pedig csak az irigységet nem tudja kezelni, amiért egy karnyújtásnyira tőle egy egészen normális élet is az övé lehetett volna, de ezért a nő soha nem tett semmit. Már csak akkor lépett, amikor Jayden árván maradt volna, de azelőtt soha. Hibáztatja, mert ha nem így tenne, akkor sírnia kellene, tombolnia kellene, meg kellene fogalmaznia az igazságtalanságot, de ennek a gondolatától is megfordul a gyomra, így hát marad ez.
Ez, amit minden reggel eljátszanak egymással. A nő kedves szavakkal érdeklődik a fiú iránt, Jaydenből pedig kiömlik mindaz a mocsok, amit a szemével már ezerszer látott, de szavakba önteni képtelen.
- Holnap reggel kiviszlek az állomásra, ha szeretnéd. Legalább találkoznék néhány barátoddal, szívesen megismerném őket. – Jönnek a szavak, és Jayden minden porcikája belefeszül a nő kedvességébe. Elkésett mindezzel, gondolja, mert nem most kellene őt sajnálni, nem most kellene segíteni, hanem még évekkel ezelőtt kellett volna ennek eszébe jutnia valakinek, bárkinek. Mondjuk ennek a nőnek itt előtte, aki most a konyhapultot támasztja, kezében a bögre kávéjával, amiben egy kanál keveri a cukrot anélkül, hogy ő hozzáérne.
Horkantás szerű hangot hallat a fiú, ahogy szinte minden alkalommal, mikor ezt kell hallgatnia. – Ne fáraszd magad, megoldom egyedül is. – Von vállat, reménykedve abban, hogy ezúttal a nő elengedi majd a témát, és nem provokálja ki belőle azt, ami a nyelve hegyén éktelenkedik, és kitörni készül.
- Igazán nem fáradtság, Jayden. Szívesen teszem, tényleg. – A nő hangjának csendességéből érzi csak azt, mennyire megválogatta a szavait, és mennyire óvatosan igyekszik közelíteni még mindig, pedig két éve is annak, hogy így élnek ők ketten.
Nem tör ki végül semmi belőle, csak úgy néz rá, mielőtt megszólalna. Néma megvetéssel figyeli a vonásait, a ráncokat, amikbe az évek nem mocskot, csak gyengédséget szilárdítottak, de nem tart sokáig, mert nem bírja elviselni.
- Ezerszer elmondtam már neked. Nincsen szükségem a segítségedre. – Aztán csak egy hanyag mozdulattal vágja a kanalát a müzlibe, olyan erővel, hogy kifröccsen a tálból a tej, és otthagyja a nőt. Nem ez az első, nem ez az utolsó ilyen, jól tudja ezt, és pontosan emiatt egyetlen szót sem vált már a nagynénjével, mielőtt hosszú időre elutazna a Roxfortba, hogy megkezdje az utolsó ott töltött évét. Mielőtt még igazán szabad lehetne mindentől.

Korához képest máris nagyra nőtt a maga 190 centijével, így nem csak az ellenséges tekintete az, ami miatt kitűnik a tömegből. Szereti a lezser, kényelmes, fekete öltözködést, ez alól kizárólag néhány fehér ing a kivétel, amit hajlandó magán viselni. Szemüveges, de nem mindig viseli, ami miatt már elégszer került bajba, főleg, ha verekedésre került a sor egy társával, hiszen elég rosszul lát. A talár alatt a testét megannyi tetoválás borítja, kisebbek és nagyobbak is - ezekről vagy senki nem tud egyébként, vagy mindenki, csak nem szólnak érte, hiszen úgy sem érnének el vele az ég világon semmit sem. A sötét hajához sötét szemek társulnak, de utóbbinak nem is a színe, csak az árnyalata az, ezért a tekintete mindig egy kicsit baljóslatúbbra sikerül, mint egyébként tervezi.