Megint eljöttem otthonról, természetesen nem szóltam, hogy hová megyek vagy mit csinálok éppen. Azt hiszem már elég nagy vagyok ahhoz, hogy vigyázni tudjak magamra legalább. Persze igyekeztem jó gyerek lenni, mégis valahányszor az apámra nézek és az anyámra mindig elfog a borzongó utálat. Nincs nagy bajom velük, csak annyi, hogy az érzelemdús ömlengésüktől nekünk a gyerekeiknek már gyomorgörcse van. Ők meg még azt várják el tőlünk, hogy toleráljuk őket! Természetesen ez egy bizonyos ideig meg, mert teljesen érthető ha szeretik egymást, de néha nem kellene úgy viselkedniük, mintha róluk szólna a világ. Ám, sosem tettem ezt szóvá nekik. Mert mindig illedelmesen és ha kellett pökhendin leültem az asztalhoz, mintha nagyon erőlködni kellett volna azért, hogy lesüssön rólam mások lebecsülése és leértékelése. Előttük el tudtam és el is kellett játszanom az „arisztokratát”, még ha semmi kedvem sem volt hozzá. Azért viszont azt hiszem iszonyat hálás vagyok, hogy az elvarázsolt motorbiciklimet nem kérték vissza. Nem mintha sok vizet felkavarnék, hogy nem seprűt használok mindig vagy nem a hop-por nyújtotta lehetőségekkel élek. Ez jobb így. Legalábbis nekem. A legidősebb nővéremnek Hera-nak elmondtam ugyan, hogy az Abszol útra megyek, de nem kötöttem az orrára, miért. Ennyi legyen elég neki, legalábbis akkor azt gondoltam. Most egy kicsit bánom, hogy a kelleténél egy picivel gorombább voltam vele mint kellett volna, de hiszem, hogy túl éli és igazából csak egy kis teret szeretnék magamnak. Az elvarázsolt motorral jöttem, nem akartam otthon hagyni – a végén még valamit megbabrálnának benne a hozzá nem értők, azt meg nem akarom – és hoppanálni. A vele járó kényelmetlenségek miatt igazából, ki tudja hova visz ha nem koncentrálok eléggé, szóval biztosra mentem most. Nem akartam átszáguldani az egész Abszol utat, ezért amikor biztos volt a terep, szépen landoltam a járdán, majd leszálltam a „járgányomról”. Semmi esetre sem szerettem volna itt hagyni egymagában, éppen ezért döntöttem úgy, hogy a jól bevált zsugorító bűbáj segítségével lekicsinyítem, hogy elférjen a zsebemben. Azt hiszem bizton állíthatom, hogy ez a bűbáj még egy Lestrange számára sem volt haszontalan. Főleg ha szükség volt rá és valamit hirtelen kellett elrejteni, úgymond. Körbenéztem a hosszú utcán. Először csak pennát és tintát akartam venni, de sajnos a boltok mindig felkeltik az érdeklődésemet és néha sikerül eltérni az eredeti célomtól. Most is, ahelyett hogy egyenesen a penna és tinta boltba mentem volna inkább befordultam az egyik sarkon és arra tartottam. Mit kerestem ott? Számít az? Egyszerűen kíváncsi voltam és elég merész ahhoz, hogy a hátam mögé is figyeljek ha szükséges. Ez van akkor hogyha az ember 17 éves és nem fél, pedig biztos lenne mitől, ebben biztos vagyok. – Miért ilyen ismerős nekem ez a hely? – költői kérdésnek szántam persze, nem akartam én senkitől sem válaszokat kapni. Pedig biztosan lettek volna jelentkezők arra, hogy elmondják mindez biztosan azért van, mert a drágalátos szüleim nem egyszer nem kétszer megfordultak itt, ilyen olyan okokból kifolyólag. Van amit a százfülé főzethez csak itt lehet egy kicsivel olcsóbban és biztonságosabban beszerezni. Itt senki sem kérdez, a pénz kell és kész. Motiválja az elmúlt időkben bármi más az itt lévőket?
Hogy mire nincs igazán felkészülve az ember lánya? Nos, szerintem arra, hogy a családtagjai lassan átjáró vendégek lesznek a Zsebpiszok közben, mintha ez csak amolyan parkosított sétálóutca lenne. Még egy dolog, ha olyasvalakiről van szó, aki felnőtt létére itt tud beszerezni valamit, a legbecsületesebbekkel is megesett, hogy egy ritka könyvet, vagy gyógynövényt csak erre lelhettek meg. Na de a Roxfort fél évfolyama immár?! Jó, lehet ez kissé túlzóra sikeredett, azonban valami ilyesféle érzésem támadt, amikor az ismerős arcot fedeztem fel a házak között. A szűk utcák között még a nappali fényben is sokszor félhomály uralkodott, így elsőre nagyon reméltem, hogy csupán a képzeletem játszott felem, és a fekete fürtök miatt feltételeztem valamit. Olyan gyorsan fordultam utána, mintha amúgy nem lenne dolgom, hogy megbizonyosodhassak róla, újabb rokon ténfereg ezeken az utcákon. Nincs olyan régen, hogy még én magam is diák lettem volna, de egyszer se éreztem kéztetést, hogy erre járkáljak. Pláne egyedül. Nonszensz. Hogy kellene-e ezzel foglalkoznom? Igazság szerint abszolúte közöm se volt hozzá. Valahogy úgy is gondoltam, hogy ha képes volt idáig elmászni, én aztán nem kellek ahhoz, hogy azt a bármit csinálja, amit akart. Azonban nagyon úgy tűnt, hogy tulajdonképpen lehet semmit sem akart, mert csak kóválygott, mint bólintér a szélben. Remek. Turista a Zsebpiszokban. Kezdtem azt észrevenni, hogy egyre elnézőbb vagyok, főként a diákságuk miatt lehetett, Scorp is elég elveszettnek, és egyáltalán nem ebbe a közegbe valónak tűnt. A Lestrange fiú csupán a ruhái végett lógott ki, amúgy elég magabiztosan indult neki, de az ilyen aranyvérű csemetéket itt reggelire szokták fogyasztani. Nem voltam a családi összejövetelek sztárvendége, és a legtöbben a létezésemről is igyekeztek megfeledkezni, azonban azt hiszem ezt a fiatalabb generációnak nem volna szép felrónom. Ahogy az utóbbi időben hallottam innen-onnan, Rabastannak, és a gyerekeinek sem volt könnyű, bár senkinek se lenne, akinek sikerült megszöknie az Azkabanból. Nem csodálkoztam, hogy igazából nem halt meg, ahogy azon sem, hogy a Szindikátus körein belül szóba került, bár egyelőre szándékomban közel sem állt találkozni vele. Hogy tartottam volna tőle? Azt hiszem nem, számomra csak egy idegen, akinek ismerem az arcát, akivel osztozunk néhány ősön, de semmi emléken, vagy olyasmin, ami tényleg számítana. - Csak képzeled, előfordul ilyen helyen, de ezt nem kölyköknek találták ki. - Válaszoltam a valószínűleg nem nekem feltett kérdésre, mögülle. Nem volt már kedvem követősdit játszani. - Ha kifelé tartasz, pont az ellenkező irányba kellene indulnod. - Intettem fejemmel abba az irányba, amerről jött, mintha nem bíznék benne, hogy tudná, merre kell mennie. Bizonyos szempontból ez volt a helyzet, ilyenkor mindenki azt gondolja, hogy csak egy kis kaland, mennyire izgalmas. Pont mint egy éjszakai séta a Tiltott rengetegben. Hahaha. Nem. - Itt ilyen kisfiúkat szoktak enni reggelire, jobb, ha az Abszol úton intézed inkább, bármi dolgod is legyen. - Egyáltalán nem volt fenyegető a hangom, nem annak szántam. Ezek tények, amikkel jobb, ha tisztában van.
Mindig is érdekelt, mi a fenét szeretett az öregem ebben a helyben. Talán a Zsebpiszok sötét aurája teheti, a hasonló elvűség, ami még mindig belengi ezt a lebújt. Hánynom kell ettől a helytől. De persze nem teszek így, ki tudja ki lát meg. Semmi esetre sem szeretném ha a gyerekes külsőm bárki véleményét megváltoztatná egy pillanat alatt. Néha jól jön ha azt hiszik az ártatlanság mintaképe vagyok. Vannak akik trágár szavakkal próbálják kivívni maguknak azokat a bizonyos félelmet keltő aurákat, amivel egy jámborabb személyiségű valaki nem tudna már mit kezdeni. Én nyugodtsággal teszem ezt. Semmi értelme megtoldani csupa felesleges szóval a mondanivalónkat, ha a cél elérése a fontos a számunkra, nem pedig valami más megfoghatatlan. Különös vagy sem, de belefáradtam a folytonos rejtőzködésbe, hogy mindig meg kell válogatnom a mondanivalómat, nehogy Bagman úgy gondolja, életveszélyes vagyok pusztán a családnevem miatt. A hang irányába fordulok, meglep, hogy az illető szó szerint itt van a nyomomban. Sejtenem kellett volna, hogy valaki utánam settenkedik, de azt gondoltam, van neki saját dolga, minthogy az enyémmel foglalkozzon. Értitek, egy vad idegen NŐ szólt hozzám. Nem förmedek rá egyből, hogy foglalkozzon nyugodtan a saját dolgával, mert nem kell engem félteni. Még nem, inkább kíváncsian végighallgatom mit szeretne tőlem. Amikor fejével a másik irányba mutat, lehet, hogy arra pillantok és úgy teszek, mintha elgondolkodnék rajta, de valójában nem. Egyáltalán nem fordul meg a fejemben, hogy most arra menjek. – Szárított harcos gomba por kell, kétlem, hogy az Abszol úton kiszolgálnának vele. – visszapillantok a nőre és úgy válaszolok neki. Noha elég volna egy sima harcos gomba is, azt nehezebb rejtegetni a taláromban, ha meg olyan, akkor még ki is vágja a taláromat és elszökik, azt meg inkább nem szeretném. Altatónak kell, természetesen nem magamnak, hanem Bagman-nek szánom csak még nem jöttem rá, hogy juttatom az ételébe. Ha ez nem üti ki a nőt, akkor semmi sem fogja. Bár az is lehet, hogy valaki mást lepek meg vele, még nem döntöttem teljesen el, de Bagman a top 5-ös listámon van, őt követi a Montague és Capulet páros, a másik két név meg hadd legyen titok, van, hogy előre kerülnek a listámra van, hogy hátra, attól függ, hogy milyen kedvem van. – Ha ennyire félt akkor elkísérhet a sarkon lévő boltba. – okkal nem tettem hozzá a méreg szót, az olyan fennhéjázó, főleg mert tudom, hogy nem csak egy sima méregbolt, van más is itt. Például olyasmi, ami nekem kell és csak egy icipicit zavaró a háttere, mert ha sokat használnak belőle akkor… inkább nem is magyarázom el. – A saját anyám nem aggódik ennyire értem. – kínosan elnevettem magam, valószínűleg ha a pénzem kellett volna neki, akkor nem áll velem szóba, hanem elveszi. Szóval lehet, hogy nem egy tolvajjal van dolgom éppen. Bár kétlem, hogy a jó szíve szólított meg engem, ezért óvatos vagyok, persze.
