Hera Devora Lestrange

Lestrange… A nevem mindig is sok vizet kavart. Lehettem akármilyen csendes, hiszen sosem voltam a szavak embere, akkor is féltek tőlem. Látták bennem a gonoszt, ami sosem formálódott meg. Pedig apám büszke lett volna. Talán a szívem mélyén vágytam az elismerésére, ezért sem keveredtem sohase mugli születésűekkel, és félvérűekkel is igen csak indokolt esetben. Mindig megválogattam, hogy kinek a társaságában mutatkozom, nem hozhattam szégyent a családomra, hajtott a megfelelési kényszer. Akármennyire is fájt látni, ahogy a többiek egy ártatlan mugli születésű diákot bántalmaznak, sosem találtam meg magamban az erőt ahhoz, hogy eléjük álljak. Gyenge vagyok. Talán ezért is könnyebbültem meg, amikor megszülettek a testvéreim, mert hittem benne, hogy ezentúl közösen osztozkodunk a terhen. A szüleinkkel ellentétben, velük könnyedén megértettem magamat, talán, mert ők nem vártak el tőlem semmit. Mellettük önmagam lehettem, gondoskodhattam róluk és szabadon szerethettem őket. Mosolyogtam, és úgy éreztem, végre tényleg közel kerülhetek valakikhez. Szinte már szomorú voltam, ahogy nőttek fel, és szép lassan el kellett őket engednem. Talán igaza volt anyámnak, és minden könnyebb lesz majd, ha saját gyerekeim lesznek. Ő már kislányként megmondta rólam, hogy jó anya leszek. Én pedig szeretnék az lenni, de ha belegondolok, hogy ehhez hozzá kell mennem az apám által választott férfihoz, mindig elbizonytalanodok magamban, és az elvekben, amiket mindeddig zokszó nélkül követtem.

- Csss, ne sírj, pici Jericho… - fent ültem édesanyám mellett az ágyon, és az ő szigorú, de óvó tekintete alatt, vidáman mosolyogva ringattam a kisöcsémet a karjaimban. Ő volt az első, akit a karjaimba foghattam, és ettől úgy éreztem, az én felelősségem, hogy vigyázzak rá. Anya is örült, ha pihenhetett, megterhelte a terhesség, vagy talán csak a körülmények, hiszen… Apa visszatért. Anya elmondhatatlanul boldog volt, amíg én csak bizonytalanságot és szorongást éreztem. Igaz, hogy anya szigorú volt, és egy kicsit sem engedett a leckékből. A 28 család nevét fejből kellett tudnom, ahogy a jelenlegi vezetők neveit is, a saját családfánkról nem is beszélve. Aztán ott voltak az etikett leckék, a hímzés és a tánc... Viszont még mindig jobb volt leckéről leckére járni, mintsem, hogy a folyosó másik végéből egy lelketlen szempár felügyelje minden lépésemet, mert ha csak egyszer is félrelépek… Ugyan nem tudtam, nem értettem, mi következhetne, de tudtam, hogy félnem kell. Félnem kell őt, mert ő a család feje. Neki csak igaza lehet. Megkönnyebbültem, amikor elvitték, szégyellem magamat, de egy pillanatra sem voltam szomorú. Úgy éreztem, hogy egy szörnyetegtől szabadítottak meg minket. Ezt a szörnyeteget viszont nem lehetett láncra verni. Legszívesebben rohantam volna, hogy valaki szabadítson meg tőle, de ahányszor csak megláttam anyánk megkönnyebbülését, ahogy apánk ismét visszatér a kúriába. Vagy, amikor délutánonként kettesben ücsörögnek a teraszon, és senki más nem létezik rajtuk kívül… A mellkasom majdnem ketté szakadt a bűntudattól, ami belülről emésztett. Szeretnem kell őt.


A testvéreim voltak az egyetlen mentsváram. Ő néha még a leckékre is benézett, a haza térése után már azok sem voltak biztonságosak. Mindig könnybe lábadt a szemem, amikor véletlenül megbotlott a nyelvem, és láttam, ahogy az elégedetlenség tisztán kiül az arcára. Nem voltam elég jó… Pedig jobbnak kellett lennem. Mielőtt a Süveg beosztott volna, is ökölbe szorított kézzel mantráztam a Mardekárt. Nem kerülhettem máshová, csakis oda. Lestrange vagyok, úgy is kell élnem. A szobatársaim mind aranyvérűek voltak, Nott, Rosier, Gamp és Brown. Ahogy annak lennie kell. Azonnal levelet írtam a szüleimnek, hogy sikeresen a Mardekárba osztott a Süveg, és minden szobatársam megfelelő. Amíg meg nem jött a gratuláló levél, egy hatalmas gombóc volt a torkomban. Nem tudtam, hogy pontosan hogyan kellene megközelítenem őket, hiszen lehet, hogy már ismertem őket korábbról, bálokról és a szüleink révén, de ez mégis más volt… Barátokat szerettem volna, de akármennyire is igyekeztem, nem illettem be közéjük. Ugyan ki, kicsúszott a számon, hogy ’’Sárvérű!’’, de a bűntudat, vagyis, inkább a gondolat, hogy én azt sohasem akartam igazán kimondani, sokkal rosszabb volt. Pedig ennek kellett történnie, apánk is megmondta, ők senkik… Mégis, sokkal jobban éreztem magamat, amikor Cassie mellett lehettem. Nem kellett senkit becsmérelnem, és még ha nem is védhettem meg senkit, akkor is jobb érzés volt valaki olyan mellett állni, aki megvédett valakit, mintsem azok mellett, akik belerúgtak a másikba.


Viszont semmi sem tart örökké, az a kényelmes légkör, amit a Roxfortos éveim végére sikerült kialakítanom... Mint a kártyavár, úgy dőlt össze, amikor az utolsó évem alatti karácsonyon, közel 6 év után, ismét láttam Falco-t. Ugyan tudtam, hogy már rég eldöntötték, kihez is kell hozzámennem, mégis arcul csapott a valóság. Az a fiú, aki velem egy évfolyamra járt, ő kedves volt. Nem szekált, amiért ilyen magas voltam, és az sem zavarta, hogy nem csacsogtam állandóan, mint a többi lány. Viszont Falco mindig kelletlenül állt oda mellém, hiszen éppen csak 1 vagy 2 centiméterrel volt magasabb nálam. Ahogy az sem tetszett neki, hogy nem találtam meg a helyemet, mint a tisztavérű boszorkányok képviselője. Mindig kritizálta, hogy hiába veszek ennyi táncleckét, a bálokon vagy meg sem jelenek, vagy úgy döntök, hogy nem igazán mutatkozom. Ez a karácsony se volt más. ’’Miért nem készítettél valami mutatós frizurát?’’, ’’Mire fel ez a magassarkú?’’, ’’Az élénk vörös sokkal jobban mutatna rajtad…’’ Ekkor döntöttem el, hogy még nem vagyok kész rá, hogy hozzámenjek. Helyette az akadémiát választottam. Ugyan sosem gondoltam, hogy tovább tanulok, mindig is főállású anya szerettem volna lenni, de a tánc sokkal több szabadságot adott nekem, mint akár csak a házasság gondolata. Nem is tudom, hogy mihez kezdjek most, hogy elvégeztem az akadémiát, és már nincs miért tovább halogatni az esküvőt…

Sötét barna haj, mint apámnak is. Rideg kék szemek, mint anyám dementor szemei. Az arcvonásaim inkább édesapámra hajaznak, de mint tudjuk, van az a mondás, hogy a lányuk az apjukra ütnek… Szerencsére, ez mindössze külsőleg van így. Örököltem vékony, nyurga termetét. Már kislányént is magas voltam, mindig kilógtam a többiek közül, bár akkor még reménykedtek benne, hogy megállok a növésben. 16 éves koromra viszont már elértem a 180 centimétert, szerencsére itt végleg megállva. Mégis meglepve édesanyámat, és talán édesapámat is. Nem csak a magasságom, de úgy igazán az alkatom sem nőis, vékony vagyok, szinte már csontos, ahogy az arcomat is erős túlzás lenne szépnek nevezni.
Szeretek sminkelni, mindig is úgy éreztem, hogy kompenzálnom kell, mert a saját szépségem sosem lesz elég. Nálamnál sokkal szebb lányok voltak körülöttem, már amióta csak közösségbe jártam. Jómagam sokkal többre tartom a kényelmes szoknyákat, ámbár a szüleim ragaszkodtak, és ragaszkodnak is hozzá, hogy a rangunkhoz méltóan jelenjünk meg minden alkalommal. Hosszú hajamat ékszerekkel és gyöngyökkel szeretik díszíteni, amíg kihasználva nyurga alkatomat, a hosszú, testhez simuló ruhák még a lényeges domborulatok hiányában is jól tudnak mutatni rajtam.