Clarissa Wilkinson

Nem bírom az igazságtalanságot. Kijutott az életembe belőle, így mindig próbálok az igazság mellé állni, és segíteni akinek tudok. Így mondható ide a segítőkészségem is. Bennem bárki megbízhat, sokszor én voltam az iskolában a lelki szemetesládája olyannak is, akivel amúgy nem voltunk túlzottan jóban. Szeretem meghallgatni az embereket, kielemezni az érzéseiket, problémájukat, és a lehető legjobb tanácsokkal ellátni őket. Imádom mikor jó tanácsot tudok adni, ami be is válik. Bevallom ha tévedek, és tudok bocsánatot kérni. Ez sajnos lassan szuperképességnek számít a mai világba. A szeretteimért bármit feláldoznék. Ritkán szeretek meg igazán valakit, akár családtag, akár barát, akár szerető, de ha igen kifizetődik.  
Nagyon bájos tudok lenni ha akarok, de csak akkor ha akarok valamit. Mosolyomat szokták még dicsérni ha előbukkan.

Borzasztóan őszinte vagyok: ezt össze szokták keverni a bunkósággal. Nem szeretem ha kertelnek. Én így helyzettől függően szeretek belecsapni a beszélgetés közepébe, minden "előjáték" nélkül. Forró fejű vagyok, sokszor előbb cselekszem, mint gondolkodom. Azaz sokszor előbb rántok pálcát, mint kérdezek. Ez sokszor kevert bajba, az iskolákban is. Nem bírom a bunkó, nagyképű embereket, így sűrűn előkerült az a bizonyos pálca. Elég mogorva tudok lenni, és bizalmatlan az emberekkel. Így nem sok barátom van, de aki igen az kiérdemelte. Ki kell érdemelni a bizalmamat, amit nem igazán szoktak díjazni, ugyanis elvárom hogy ezért tegyenek is. Főleg a munkám folyamán sem mindegy kiben bízom meg.

Mi az én történetem? Azt se tudom hol kezdjem... Nos vágjunk bele ha annyira érdekel:
Londonban láttam meg a napvilágot, de mikor híre ment Voldemort még sem halt meg, a szüleim azonnal fogták magukat, és próbáltak minél messzebb kerülni Angliától. Amerikáig jutottak el, mert édesanyámnak és apámnak is voltak ott rokonai. Mikor csupán öt éves lettem, apám leguggolt elém, és tudom, hogy valami szomorút mondhatott nekem, mert emlékszem sírva rohantam utána az ajtóig, és anyám után. Anyám rám sem nézett, nem búcsúzott el, legalábbis erről nincs emlékem. Egy Lauren nénikémnél maradtam, és minden áldott éjszaka plafont bámulva vártam, hogy a szüleim jóéjszakát kívánjanak. Pár nap... vagy hét ? Lehet hónap volt, nem is tudom. Anyám megsemisülten tért haza, édesapám nélkül. Később tudtam meg, hogy nem tudták szó nélkül hagyni a háborút, így a barátaiknak, és családtagjaiknak vissza kellett térniük, hogy ahogy tudnak segítsenek rajtuk. Anyám hónapokon keresztül nem szólalt meg, majd évekig nem mesélt róla, hogy mi is történt. Miután feldolgozta a dolgokat, és megkaptam az Ilvermorny iskolától a levelemet, jobbnak látta, ha tőle tudom meg mi is történt. Apám életét áldozva mentette meg anyámat. Mindig mikor mesélt róla, kicsit többet tudtam meg a történekről, és őszintén szólva mindig úgy érzem, hogy valamit kihagy a történtekből. Egyszer apámról hősiesen beszélt, egyszer pedig mintha csalódottan. De nem igazán tudtam meg többet, és anyámmal másról nem is nagyon beszéltünk. Nem volt már az a törődő anyuka, nem mesélt nekem, nem fonta be a hajamat. Ezt a szerepet Lauren néni vette át, anyám meg csak... volt. Élt, túlélt, apám halála megtörte, és nem is akart újra élni. Miután lecsitultak a kedélyek Angliában, Lauren néném azt tanácsolta menjek el cserediáknak a Roxfortba. Jót tenne egy környezetváltozás, és édesanyám ott végzett, mint Griffendéles diák. Így is tettem így harmadévesen már a Roxfortban voltam. Imádtam az Ilvermornyt is (apám oda járt), de ... Roxfortból éreztem a történeteket, amiket a néném mesélt, ő is oda járt a Griffendélbe, ahogy az anyám is. Kicsit úgy éreztem így átélhetem az ő múltukat... majd át is jelentkeztem a Roxfortba, amit anyám később tudott meg, de nénémmel együtt vissza költöztek Londonba. Erre is képes volt értem a fogadott második anyukám. Örökké hálás leszek érte.
 
Ugyan a Roxforti süveg valamiért a mardekárba akart beosztani, én már akkor is akaratos, és makacs lány voltam, így megmondtam: én a griffendélbe akarok járni. Eszem ágában sem volt, más házba járni, főleg anyám miatt. Így történt meg, hogy már Roxforti diákként mentem negyedikbe. Imádtam, és azonnal két barátom is lett. Egy házamba lévő szépség, és egy igazi kocka tudálékos hollóhátas fiú, akikkel szétválaszthatatlanok lettünk.
Tudtam sok unokatestvérem van, így mindegyikkel igyekeztem felvenni a kapcsolatot. Szomjaztam a szüleimmel kapcsolatos dolgokról, mivel anyám nem igazán mesélt magukról, és a múltukról, feltűnően csak a jó dolgokról, ha valamit kitudtam belőle szedni. Ahogy nőttem, és nőttem, és jobban beleástam magam a háború részleteibe, amiről a Roxfortban is tanultunk... elkezdett bennem gyűlni a harag. Engem mindig arra neveltek, hogy ne tegyek különbséget aranyvérű és muglik között. Soha nem gondoltam arra, hogy bárkit is kinézzek azért, mert nem született varázsló családba. Illetve a haragom fő forrása apám halála, amiről semmit nem tudtam kideríteni, hiába kérdezősködtem. Nem csak maga a haláláról alig tudtam meg valamit, de valamiért minden unokatestvérem, és azoknak szülei is, akivel feltudtam venni a kapcsolatot úgy tesznek, mintha nem is létezett volna. Kicsit reméltem, ahogy az idő megy valaki megsajnál. Annyit tudok, hogy a Wilkinsonok megszakították vele a kapcsolatot. Ebből sejtem, hogy valami rosszabb dolog történhetett. Viszont a harci kedvem nőttön-nőtt, elhatároztam, hogy auror leszek, több hatalmam lesz kideríteni a múltat, és segíthetek ahogy tudok.  
Két legjobb barátom egymásba szeretett időközben, én pedig egyre egyedül éreztem magam. Nyilván több időt adtam nekik kettesben, barátnőmmel, szinte már a klubhelységben tudtam csak szót váltani, és órákon. A magány kezdett megkeményíteni, tanulmányaimra koncentráltam, hogy felvegyenek az auror képzőbe. Közben a sok titkolózás által kialakult bizalmatlanság is a családom felé. Egyre inkább megkomolyodtam, és egyre inkább mogorvává válltam.  
Viszont célomat sikeresen elértem, nagyon jó vizsgaeredményeim megtették a hatásukat, és az akadémiára felvételt nyertem.

Hiányzott a Roxfort, a barátaim, akik közben közös életüket tervezvén kevesebb idejük jutott rám. Viszont szinte elsőnap beleakadtam az egyik iskolatársamba, aki szintén aurorként kezdett neki az akadémiának. Jonathannal akkor ismerkedtem meg. Elég érdekesen indult a kapcsolatunk, elég sajátos a stílusa, és nagyon odáig volt magáért, amiért szerettem cukkolni is. A kis vitáink, és cukkolásaink ellenére, barátok lettünk. Kiderült igenis sok közös van bennünk, neki se volt könnyű a gyerekkora, és ő is magányos lélek, így azt vettem észre, minden percünket együtt töltöttük. Mindig úgy alakítottuk ki, hogy párban legyünk ha olyan terep feladatról volt szó, így egymást bíztatva egyre jobbak és jobban lettünk. Jó hatással voltunk egymásra, és meg lett az eredménye, mert nagyon jó eredményeink lettek. Szinte a legjobbak, persze voltak a történelembe sokkal jobb eredményekkel végző boszorkányok, és a varázslók, de majdnem azon a szinten sikerült. Büszke lettem végre magamra, büszke arra amit elértem, és hogy Harry Potter a főnököm miután mind a ketten Jonathannal munkát kaptunk a minisztériumban.  

Megmásztuk a ranglétrákat, sokszor hibáztam, volt hogy én vagy Jonathan, nem voltunk egyszerű esetek és most sem ha őszinte akarok lenni. Főleg, hogy egymásba szerettünk, és nem igazán tetszett felettesünknek, hogy egy párként dolgozunk együtt, és így egy időre szétszedett minket. Majd rájött, hogy együtt sokkal jobbak vagyunk, bizonyítottunk eleget, így hivatalosan is egy csapat lettünk. Az nem jelenti azt, hogy kisebb ügyeket nem kapunk meg külön-külön. Igyekszem mindent megtudni apámról, és segíteni a varázsvilágot jobbá tenni. Aztán Jonathan fogta magát, és eltűnt az életemből. Hagyott egy búcsú levelet, amivel a szívemet összetörte, és elhatároztam soha többé nem leszek szerelmes.

Szeretek nő lenni, büszke vagyok rá, így semmilyen szépítkező eszközt sem vetek meg. Szeretek sminkelni, öltözködni. Metamorfmágus vagyok, így fiatal koromban imádtam, hogy hangulatom szerint változtattam a hajamon. Mióta felnőttem, csakis ha munkám megköveteli alakítok a külsőmön. Nem szeretek bohóckodni a képességemmel. Álltalában vörös hajam van, ahogy születtem, és zöld szemeim. Drága barátom is azt szereti ha önmagam vagyok. Nem vagyok a legmagasabb, így néha magasabb sarkú cipőket is hordok, bár kényelmetlenségük miatt nem a kedvencem, így csakis megjelenéseken, bálokon, összejöveteleken szoktam kiöltözni. Akkor viszont kiteszek magamért.  
Ősi rúna tetoválások vannak rajtam, mindnek megvan az oka, és a jelentése, csak a közel álló személyek tudják... illetve az aki jó rúnaismeretekből.