Beatrice Ariadne Turpin

Milyen vagyok? Attól függ, éppen kit kérdezel. De azt hiszem, ez mindenkivel így van... mindig egyénfüggő lesz a vélemény. Ha a családomat vagy a barátaimat kérdezed, akkor valószínűleg azt fogják mondani, hogy segítőkész vagyok, mosolygós, életvidám. Egyrészt azért, mert alapjáraton is ilyen vagyok, másrészt viszont van, hogy azért, mert nem szeretném, ha az én gondjaimra figyelnének. Az, hogy én segítek valakinek, az természetes, viszont fordítva már nem megy ilyen könnyen a dolog. Nem tudom annyira elengedni magam, hogy csak úgy segítséget kérjek... pedig néha nekem is szükségem lenne rá. Én is tudom. De hé, adni mindig jobb, meg fontosabb, mint kapni, nem igaz? Hát, mindenesetre szerintem igenis így áll a helyzet. Ha viszont az ellenségeimet kérdezed - amiből egyébként szerencsére nem sok van-, akkor szinte biztos, hogy nagyokosnak gondolnak - egyébként hahó! Nagyokos Hugrabugos? Hát milyen oximoron ez már? Még rágondolni is szörnyű... öcsém szavaival élve: Aljas rágalom! Azt hiszem, elvétették a házat, mert az ilyesmit a Hollóhátasoknál érdemes keresni. -, esetleg önfejűnek, ami néha igaz is lehet, tényleg kész vagyok a saját fejem után menni, ha arról van szó, hogy mit tartok helyesnek. Ez persze még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az is a helyes út, amit én annak tartok, viszont ha egyszer eldöntöttem valamit, akkor attól nem tágítok, akármennyire is tévút, meg képlékeny lehet esetleg a következmény.

Az élet sohasem könnyű. Ezt saját tapasztalat alapján mondom, szóval ne tessék belekötni, úgyse sikerül. Mindig van nehezítő tényező, akkor is, ha megpróbálunk tudomást sem venni róluk. Mert vannak, szerintem ezzel nem árulok el semmiféle nagy titkot, vagy ilyesmit. De hogy mik az én nehezítő tényezőim? Hát, először is ott a családom, akik ahányan vannak annyifélét szeretnének tőlem. Apa azt szeretné, ha követném őt, és én is mágiatörténész lennnék, de... eszem ágában sincs napestig a poros, dohos könyveket bújni, hogy aztán leírjak valamit, ami valószínűleg szintén nem érdekel senkit sem, vagy csak viszonylag kevés embert, viszont úgy érezhetem magam tőle, hogy megmondtam a tutit. Már bocsánat, hogy ezt mondom, de... ezzel meg kinek segítek? Szerintem senkinek. A vérnyomásomnak és az agysejtjeimnek viszont már annál inkább. Azzal, ha hagyom a fenébe az egészet - apa nagy bánatára persze, de remélhetőleg majd megbékél. Egyszer kénytelen lesz. Anya már nem is tudom, mit szeretne tőlem, de... nála amúgyis állandóan változik az álláspontja, szóval esélyes, hogy ő sem tudja, hogy mit is akar tulajdonképpen. Lyanna valószínűleg azt szeretné, ha ugyanúgy bánnánk, bánnék vele, mint azelőtt, Armin viszont... na, Armin aztán tényleg kész rejtély. Ötletem sincs, hogy ő mit akar... nemcsak tőlem, de úgy magától a világtól, az élettől is. Én meg azt nem tudom, hogy mikor lesz végre normális. Gyanítom, hogy sose, de én meg nem adom fel a reményt, hátha. Sose lehet tudni.
Aztán ott van a hihetetlen nagy lelkiismeretem és empátiám, meg az érzelmeim, amik még véletlenül se hagynak nekem nyugtot. Akkor se, amikor pedig igazán megtehetnék, és akkor talán nem tűnnék ennyire idegesítőnek egyesek számára. Meg kiszámíthatatlannak se. Mondjuk ez már más kérdés, úgyhogy inkább hagyjuk, mert valószínűleg úgyse jövök ki túl jól belőle. Magyarázkodni meg nem szeretek, bármennyire is úgy tűnhet, hogy igen. Az a baj, hogy néha én sem értem saját magamat sem. Úgy teszek meg dolgokat, hogy közben látom, tudom, mi lesz az eredménye, illetve az esetleges eredménye, mert a jövő ugyebár kiszámíthatatlan, képlékeny valami, de mégis megteszem. Aztán még én állok a helyzet kellős közepén értetlenül, hogy most mégis miért történt az, ami. Hát... pont azért, mert láttam, és mégsem tudtam nyugton maradni. Igen, látónak lenni egyszerre áldás és átok is. Helyzetfüggő. Bár azt hiszem, a baklövéseimért csak magamat okolhatom, hiszen legutóbb is láttam, hogy Bailey hogy fog reagálni, és mégis megtörtént, ami megtörtént. Aztán persze megint nekem esett rosszul, hogy vissza lettem utasítva... mert igen, pontosan ez történt. Hogy bántott - e a dolog? Naná. Kit ne bántott volna a visszautasítás? De mivel nem vagyok olyan, aki csak úgy feladja, és meg se próbálja jobb belátásra téríteni a másikat, így egész biztos, hogy még egy darabig elszórakozunk ezzel a furcsa macska-egér harc-szerű kergetőzéssel... bár örülnék, ha végre feladná, és meg tudnánk beszélni a dolgokat. Nem mondom, hogy könnyű eset vagyok, de ő sem az, úgyhogy... sakk-matt. Így jártunk. Tudom, hogy nem olyan rossz, meg érzelemmentes ő, mint amilyennek akkor mutatta magát, csak... meg kell találni a hozzá vezető utat. Ahhoz pedig idő kell. Idő és türelem. Na és persze őszinteség. Hogy sikerül - e? Jó kérdés... ha rajtam múlik, akkor igen. Csakhogy ez nem csak rajtam múlik, úgyhogy... majd meglátjuk. Idővel minden kiderül. Persze azért örülnék, ha az "idővel" minél hamarabb bekövetkezne.

Nem vagyok az a divatszakértő valaki... sose akartam az lenni. Nekem bőven elég, ha jól érzem magam a bőrömben - meg a ruháimban. Az meg legyen a mások dolga, ha épp nem tetszik nekik, amiket hordok. Márpedig én leginkább kényelmes ruhákat hordok. Az idő nagy részében farmer-póló, esetleg valami szintén kényelmes pulóver összeállításban, na meg persze a talár, mert bármennyire is nem szeretem, azért mégiscsak kell, na. A szabály az szabály. A hajamat általában leengedve hordom, vagy laza kontyba tekerve. Attól függ, éppen milyen kedvem van.