Pöttömbogár

Utálom, ha parancsolgatnak nekem, de azért megteszek minden tőlem telhetőt, még akkor is, ha makacsul ráncolom a szemöldököm. Ha megkérnek rá, hogy segítsek, akkor én mindig ott vagyok, ugyan utálok rendet rakni. Én mindig mindent megtalálok, anya meg ki tud takarítani, most ezzel mi a baj?
Nagyon vicces, de komoly is tudok lenni. Tudtad, hogy szeretek sokat nevetni? A felnőttek olyan sokszor morcosak, nem tudják értékelni az apróságokat és sokszor nem vesznek észre dolgokat, amiket mi igen. Néha mintha azt hinnék, hogy én nem tudom. Pedig de, ha pedig kell, tudok komoly is lenni. Amikor megtaláltuk azt a törött szárnyú madarat, szomorú is voltam. Tudom, hogy a tanulást is komolyan kell venni, különben anyáék mérgesek lesznek, ha egész nap csak olvasok és röpködök, meg a karámok körül mászkálok. Egyszer szeretnék ilyen hatalmas bestiákat szelídíteni, de ahhoz még tizenöt évesen is túl kicsi leszek.
Ha felidegesítenek, akkor hirtelen fellángol a düh bennem. Látott már valaki igazán dühösnek? Mert akkor az tudja, hogy olyankor nagyokat toppantok, toporzékolok, sikongatok és csapkodok. Főleg, ha nem kapok csokit.
Nehezen leplezett szokásom, hogy elpirulok, ha bókolnak nekem, mert tökre zavarba jövök. Pedig ha tudnák, hogy amúgy kemény csaj vagyok ám. Kicsi a bors, de erős, mondják. Na ez rám halmozottan igaz. Szeretem a természetet, a túrákat, a családi nyaralásokat, azt ha apa mesél, ha anya megölel, ha esős napokon felcsapok egy könyvet, ami magába szippant, miközben a forró kakaóm illata belopja magát az orromba.
Mindenféle édességtől extrém energiabombává válok és úgy pörgök, mintha azért csak adnának egy erszény galleont. Na jó, nem, én amúgy is egy energiabomba vagyok, a csokitól csak veszélyes. Amióta csak megtanultam a seprűn megmaradni, azóta alig szállok le. Ki ne élvezné a szabadság ízét, amikor a szellő lobogtatja a haját és csak szállhat? Persze nem szabad akkor, amikor csak akarok. De sebaj, beérem én a két lábamon is. Cami úgysem merészkedik nagyon fel, ha nem muszáj.  
Szeretem a családomat, a barátaimat és amúgy elég nyitott is vagyok, ha valaki átjut a könyveim halmazán. De lesz nemulass, ha megbántasz!

- Már majdnem megvan! - tényleg! Csak néhány centi és elérem az üveget. Hogy mégis miben mesterkedünk? Anyáék elmentek vásárolni, mi pedig Cami-val kiterveltük, hogy is férjünk hozzá a hűtő tetejére elrakott üveg édességhez. Tudom, hogy miattunk tette oda és tudom, hogy ha kiveszünk belőle néhány szemet, akkor az nem fog feltűnni sem neki. A terv pedig a következő volt: Oda toljuk a széket a hűtőhöz és mivel kettőnk közül én vagyok inkább a bevállalósabb, így felállok rá, míg a húgom addig tartja a széket. Igen ám, de nem számoltunk a ténnyel, hogy még bőven kell néhány centi és hiába nyújtózkodok fel a lábujjammal is, épp csak megérintem az üveg alját. Nem lesz ez így jó.
- Kellene még egy lépcső... mondjuk... mondjuk apa vaskos atlasza. - pillantok le eltűnődve ikremre, miközben az ujjammal a számat ütögetem. Le is ugrok határozottan, hogy besiessek az atlaszért.
- Nem lesz ebből baj? - na tessék, megszólalt a vészmadár, bennem pedig azzal a lendülettel bekapcsol a vakmerőségfaktor. Gyors mozdulattal a székre is teszem a könyvet és felállok rá. Ismét lábujjhegyre állok és sikerül is az ujjaim közé kaparintani az üveget, amikor megmozdul alattam az atlasz.
- Még egy picit. - nyöszörgöm, miközben kidugom a nyelvem is a nagy koncentrálás közepette. Már nincs sok és esküszöm az sem zavar, hogy a könyv megint csúszik egyet a lábam alatt. De mégis kudarcba fullad a kísérlet és hirtelen olyan messzire kerül tőlem az üveg a lelki szemeim előtt, ahogy meghallom azt a bizonyos hangot. A kattanást, a nyikorgást, majd anya hangját.
- Megjöttünk, lányok. - már hallom is, ahogy bejelenti, nehogy megijedjünk, hogy más jött meg. Igaz, hogy csak egy gyors boltra indultak el, ami mellett már nyugodt szívvel hagynak minket magunkra. De azt gondoltuk, hogy ez bőven elég idő lesz az akcióhoz.
- Clem… a szék. – figyelmeztet suttogva Cami, én pedig úgy pattanok most le a székről, mint egy macska és azonnal magamhoz ölelem az atlaszt, hogy Cami addig el tudja tolni a széket a helyére. És aztán úgy mosolygunk mindketten anyára, mint az áldott jó gyerekek.


- Apa, apa, mesélsz nekünk? - mostanában bevett szokássá vált, hogy együtt hallgatjuk a mese-estet, de ez a mai kivételesen rendhagyó. Egész nap rossz idő volt, ami a reggelünkre is rányomta a bélyegét. Aztán apának támadt egy ötlete, hogy a rengeteg párnából építsünk búvóhelyet. Aztán persze nem csak, hogy ott játszottunk, de ott ehettünk egy kis kedvcsináló csokit is és kaptunk kólát - te jó ég, oda vagyok a kóláért! -, szóval mindent elkövettek azért, hogy tényleg jól érezzük magunknak. Persze az egész napos játéknak és a sok édességnek is megvan a maga hátránya, ha kimegy a hatása, olyanok leszünk, mint a lejárt búgócsiga - eldőlünk tőle. Hogy hogyan sikerült olyan csatateret kreálnunk a nap folyamán, amilyenné változott a nappali, senki se kérdezze. Mi sem emlékszünk rá.
Aztán csak eljött az este és kitaláltuk, hogy apa meséljen nekünk a párnavárban - ahogy mi elneveztük - és majd ott is akarunk elaludni. Ritkán van amúgy is ilyen eseménydús és engedékeny nap, de azért akad. Legközelebb úgyis a szülinapunkkor vagy karácsonykor kapunk édességet vagy kólát. Mert a kóla amúgy fontos.
- Persze, de csak akkor, ha már frissek és üdék lesztek. - na több se kellett hozzá, hogy a fél folyosóra kivarázsoljuk a habot, mert a kádat elárasztani a habfürdőnkkel már bevett szokás, ráadásul ahogy kapkodtunk utána, nem is lepne meg senkit, hogy így alakul. Különben is, aki ismer minket, az tudja, hogy velünk számolni kell mindenféle eshetőséggel.
Elég csak megpillantani anya kezében a két bögre kakaót, hogy még tovább fokozhassa az élményt. De ilyenkor már inkább elaltat a meleg és édes lötty, mintsem felpörget minket. Anya nyakába ritkábban szakadunk, mint apáéba, de soha nem vagyunk hálátlanok. Aztán csak bevackoljuk magunkat a pokróccal a párnahalmok közé, megvárjuk, amíg apa leül, hogy meséljen, de még anya is letelepszik mellénk. Az ilyen estéket szeretem, ha gyakrabban történik meg ez esős napokban, akkor azt kívánom, hogy minden nap legyen borongós, hogy valami meleggel és szeretettel telivel megtöltsük.


- Hű, az ott egy zsiráf! - mutogatok a földről az emlegetett állat felé, mintha amúgy senki más nem látná, csak én. Meg amúgy is nyilvánvaló. Nem is lep meg a húgom megjegyzése, miszerint...
- Én is látom. - csúnyán nézek fel rá, hisz Ori nyakából sokkal könnyebben lát meg bármit, mint én. Szeretem az ilyen kirándulásokat a keresztszüleimmel, néha azt is sikerül megoldanunk, hogy négyesben menjünk el egy kirándulásra. Olyankor mindkettejükkel olyan menő!
- Jól van, te könnyen beszélsz. Különben is, nem én jövök? Mikor cserélünk? - nézek a nagy szőrös képű mamlaszra, aki a keresztapám címet viseli, mert őt bíztuk meg azzal, hogy számolja, hány percenként van váltás. Persze néha megunja és akkor mindkettőnket letesz.
- Percenként nem telik le a negyed óra. - kapom a kisegítő választ a húgomtól újra, mielőtt még bárki megszólalna, mire csak vállvonással nyugtázom. Ha szeretnék, akkor egy perc múlva ismét megkérdezhetem.
Inkább az jobban leköti a figyelmemet, hogy az egyik hálóval ellátott ajtón besétál egy felnőtt a fura zöld ruhájában. Hmm, lehet, hogy oda én is bemehetek? Nem is várom meg a választ, különben is elég elfoglaltak a térkép nézegetésével, meg úgyis egy perc lesz az egész, hisz aztán megint meg kell kérdeznem, hogy felülhetek-e Orion nyakába.
Halkan hajtom be magam után az ajtót és amint beljebb sétálok, látom, hogy egy kisebb rókamanguszta-telephez léptem be. A nagyja el is hussan az üregébe, leszámítva az egyik kölyköt, mert kíváncsian a szandimat kezdi el szaglászni.
- Hé, ez csikis. - nevetem el magam, majd leguggolok hozzá, hogy felvegyem. Egy pillanat alatt elszalad, de nem az üregbe, csak messzebb tőlem.
- Ne félj tőlem, csak megsimogatni akarlak. - próbálkozok hozzá beszélni, hátha hozzám jön, mint egy kiskutya.
- Adok neked finom rágcsát is, ha ide jössz. - meg is mozgatom az ujjaimat, mintha valami lenne a kezemben. Csak pár lépést tesz felém, amikor hallom az "Úr isten!" ismerősen csengő hangját és aztán a keresztanyámat a ketrec túloldalán.
- Ha meg mered fogni... - ó Merlin! Miért épp most?
- Még nem telt le az egy perc! - de bizony, annyira elfeledkezek az idő előrehaladásáról.
- Most rögtön gyere ki, különben leharapják az ujjad.
- Dehogy is, hát nézd milyen cuki...
- A vattacukor is pont ugyanilyen cuki lesz, ha kijössz.
- De akkor kérek rágósat és epreset és tutti-fruttisat is. Áll az alku? - mondhatnám, hogy nem hiszem el, de nem anya alkudozik velem, hanem Joyce és róla köztudott, hogy szeret minket tömni.
- Igen. - több sem kell, már nem is érdekel a cuki rókamangusztakölyök, csak a kék, rágógumis vattacukor lebeg a szemeim előtt.

Szinte mindig mosolygok és jókedvű vagyok, így aki először meglát, visszamosolyog rám. Persze megesik, hogy nem, ha pedig valaki egyenesen undok arcot vág, néha ki is csúfolom. Hát milyen dolog ez? Szeretek grimaszolni, magyarázás közben mutogatni, vagy végigjáratni az ujjaimat a könyv gerincén, a korláton. Néha kerülöm a szemkontaktust, de ha beszélek, akkor általában keresem a másik tekintetét. Ne lepődj meg, ha néha mást látsz az ismerős vonásaim helyett, az nem káprázat.
Hajam szőke és a vállamig ér, edzésekre pedig egyszerű lófarokba fogom, ha anya nem fonja be. Szemeim égkékek és az összképtől csak még sápadtabbnak tűnik a bőröm. Tudom, ha napoznék, akkor esélyesen égnék le rákvörösre, mint barnulnék. Kerek egy centivel vagyok magasabb a húgomnál, amit nem vagyok rest az orrára kötni méredzkedés közben.
Talárt szoktam hordani az iskolán belül, amikor valahova máshova mennék, akkor pedig egy kényelmes farmert vagy szoknyát és egy laza színes pólót öltök magamra. Gyűlölöm a szoknyát, de hát ez az egyenruha része. Általában összekoszolom a ruháimat, hisz ha meg kell menteni egy békát sárból vagy fára kell mászni, akkor nem habozok. A csokit is úgy eszem, hogy mind a tíz ujjam csokis lesz. Aztán néha elfelejtem, hogy... szóval anya sokat moshat rám.
De nem úszom ám meg néha kék-zöld foltokkal vagy egy kis karcolással sem, amire aztán otthon mindenki sápítozik. Pedig az csak egy kis kosz meg egy kis karcolás.