Véres Báró

Hamar és elvileg jól, könnyen tanulok meg mindenfélét, a hasznosat és haszontalant egyaránt. Elviekben elviselhetetlenül képes vagyok kimagyarázni magam egyes helyzetekből ha úgy akarom, mindenről meg van a magam véleménye és ezt általában sikerül is másokra átragasztani. Akik természetesen nem a családtagjaim. Őket ha akarnám sem lehetne úgy manipulálni ahogyan azt én szeretném, az apám túl könnyen észrevenné és nem is igazán díjazná.
Imádok a társaság középpontjában lenni, legtöbbször nem is nagyon kell erőlködnöm azért, hogy észrevegyenek, mert az öcsémmel ellentétben én tisztában vagyok az ambícióimmal és az erőmmel, meg persze azzal a hatalommal amivel neki is rendelkeznie kellene, de ő nem tud.
Komoly témákról is képes vagyok beszélni, a magam sötét módján elég kreatív is vagyok és aki hozzám beszél, mindig úgy érezheti, hogy kiköpött az apám vagyok. Néha szándékosan mondom azt amit az emberek hallani szeretnének. Miért? Mert valamilyen oknál fogva szeretem hitegetni őket, reményt adni nekik és aztán faképnél hagyni őket. Semmi hasznon nem származik belőle. Látszólag. Gyakorlatilag viszont ez okoz örömöt. Ha másokat látok szenvedni és közben úgy teszek, mintha nem én lennék érte a hibás. Sosem derül ki, hogy ez az én művem. Mert precíz vagyok és megfontolt. Már amennyire jó hangulatban kapnak el és nem tör rám a sötétség.
Nem félek semmitől és senkitől, bár ha mumussal találkoznék valószínűleg egy vigasztalhatatlan Greg-el találkoznék, de ettől függetlenül képes vagyok bárkivel farkasszemet nézni – és szemrebbenés nélkül cselekedni.
Ha nyugodt vagyok, mert valaha volt ilyen is, akkor magasról teszek az egész világra és nem akarok mással foglalkozni csak a tudásom gyarapításával. Valahol az én példaképem az apám, egy másik dimenzióban meg az anyám, egy harmadikban meg igazán önmagam vagyok és teszek az ő véleményükre, meg elvárásaikra, de ugye most a jelenben vagyunk, ahol sajnos az apám szerepel. Tetszik vagy sem.

Makacs vagyok, kegyetlen, kezelhetetlen, agresszív és búskomor, ha rám tör az a bizonyos nyomasztó érzés. Próbáltam már küzdeni ellene, de mindig egy szívtelen alak lett a végtermék. Amikor egy kicsit érettebb lettem, már nem kellett túlságosan megjátszanom magam, a szüleim vagy leginkább az apám kellőképpen elkényeztetett így kialakult bennem az a bizonyos lekezelő jellem. Manapság nem is akarom rejtegetni, hogy mennyire lebecsülöm azokat akik nem méltóak a varázslóvilághoz.
Hangulat ingadozásaim vannak, ha minden a normális mederben folyik, történik akkor elég kezelhető vagyok, de ha nem és rám tör a monszun, akkor mindennek és mindenkinek vesznie kell. Olyankor nagyon, de nagyon elviselhetetlenné válok, nem érdekel senki és semmi, csak azt akarom, hogy az én akaratom érvényesüljön. Túlságosan az agyamba súlykolták, hogy mindent megkaphatok a világon amit csak szeretnék és ennek ebben az időszakban nagyon, de nagyon az elszenvedője vagyok. Nem szándékosan csinálom, vagyis… talán de, de nem ártó szándékkal, hanem azért, hogy észre vegyék tényleg szükségem volna egy kis segítségre.
Ám ha a mániákus időszakomat élem, nem lehet elzárni a világ elől. Olyankor csak engedni kell, hogy kiszellőztessem az agyam, járjam a magam útját, valószínűleg ha „jobban” leszek úgyis haza térek, mert előszeretettel játszom el az időzített bomba szerepet és táncolok a szüleim – most már – kevésbé erős idegein. Ez éltet, ha hiszik ha nem.
Sznob vagyok, nem mindig állok szóba azokkal akikről tudom, hogy nem aranyvérűek vagy egy kicsit sem vallják azokat a nézeteket amiket én.

Az elején bizonyára jó gyerek voltam. Nem kötött le más, csak a tanulás. Tettem magasról arra, hogy az öcsém mennyire szerencsétlen. Nem érdekelt ő sem. Keveset – szinte semmit sem – játszottam vele, a szememben mindig egy gyenge kis virágszál volt, aki sose érthette meg az én ronda nagy kőszívemet. Megacéloztam magam, először csak azért, mert apa megkért rá, hogy sose hozzak szégyent a családra; de azután a színészkedés igazivá vált és a lényem része lett, olyannyira, hogy nem féltem semmitől sem. A tanáraimra is csak azért hallgattam olykor, mert nem akartam apámnak szégyent okozni, túl sokat törődött velem; talán emiatt a kényszerérzet miatt alakult ki az, hogy jobb és jobb legyek, annál aki a tegnap voltam. Kevés igaz barátom volt, de annál több ismerősöm akikkel jól el lehetett azért szórakozni. Van akivel most is tartom a kapcsolatot, csak azért, mert mókás parancsolgatni nekik és elhitetni velük, hogy érdekel minden szavuk, közben meg, igazából nem. Kíváncsi voltam és talán határtalanul önző, amikor valami új tudásra tettem szert, nem akartam, hogy mások is rájöjjenek. Talán több őszinteséggel sokra vihettem volna, de akkor meg hol maradott volna a móka? Öröm volt látni, ahogy könyörögnek, ahogy szenvednek. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tudom miért választottak akkoriban a Mardekár prefektusának, mert elég okos voltam erre a feladatra és másokat piszkálni, elkapni ha éppen ki akartak szökni és rosszban sántikálni, tagadhatatlanul nagy öröm volt. Ha az illető sárvérű volt, akkor kezeskedtem arról, hogy a kelleténél nagyobb büntetésben legyen része. Miért? Mert csak és kész. Szenvedjenek. Ha volt idejük kilógni, akkor szenvedni is legyen idejük. Az öcsémet is imádtam piszkálni.
Valahányszor lehetőségem volt, ártottam neki. Volt, hogy közvetlenül én bántottam őt, vagy csak hagytam, hogy elverjék. Mert mókás volt. Az volt a fejemben, hogy neki is meg kell tanulnia erősnek lenni. Fel kell állnia és szembe kell néznie azzal ami rá vár. Sosem állt fel. Ez mindig csalódottá tett és újra megpróbálkoztam ilyen-olyan formában. Majdnem mindig hagyta, hogy elverjék, kivéve amikor valami csoda folytán észrevette őt az a lány és megmentette.
Nem részletezem, hogy mennyire nem érdekelt ennek a híre, csak azt tudom, hogy nagyon szánalmasnak és gyöngének láttam őt akkoriban. Mert egy lánynak kellett őt megmentenie. Egy lánynak…
Úgy éreztem, hogy nincs benne semmi önbecsülés. Már azt sem érdemelte meg, hogy tudomást vegyek róla. Szóval nem törődtem vele. Ám amióta elköltözött beszereztem egy macskát, az is értelmesebben viselkedik, mint ő. Miatta nem lehetett, mert meghalt, hogyha macska került a környezetébe. Talán egy kicsit hálás vagyok azért, hogy elment, mert végre nem kellett megjátszanom magam, hogy úgy utálom a macskákat, mint ő. Pedig nem.


Próbált értelmet keresni a szemeimben, de ott ugyan nem talált. Ivott, gondolom bánatában, amiért nincs itthon az ő kezes bárány fiacskája. Nekem meg már nem kell a szeretete. A legtöbb szemrehányást ilyenkor, ebben az állapotában tudta tenni, amikor ketten vagyunk itthon, amikor senki sem zavar minket. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak… Bárcsak ne élne és ne szenvedne ennyit már, az ég szerelmére! Talán emiatt kaphattam fel akkor a konyhakést is, nem csak azért, mert szemrehányást próbált tenni, hogy mégis miért nem vagyok hajlandó enni. Egyrészt, mert olyan búskomor képet vág, hogy nála még a köd is ígéretesebbnek tűnt, másrészt, nincs étvágyam, de ezt nem mondhattam el neki. Hagytam, hogy azt gondoljon amit szeretne. Hogy magában őrlődjön és amikor eleget ivott akkor meg kifakadjon és elkezdje kiönteni nekem a szívét, megjegyzem teljesen feleslegesen, mert engem már nem hatnak meg a szavai. A következő zavaró felszólalásánál egyszerűen – ne kérdezd az értelmét én sem tudom tiszta fejjel megmagyarázni – felpattantam és átugrottam az asztal másik végébe, ahol ő ült. Letámadtam őt egy éles késsel. Annyira felbőszített és annyira jó akartam lenni hozzá azzal, hogy megszabadítom őt az élettől, amiben nyilván nem boldog, hogy… Hogy közben elfelejtettem embernek maradni. A gyomrába szúrtam a kést, valószínűleg, ha tényleg végezni akartam volna vele és nem nézni a szenvedését akkor egy kicsivel feljebb szúrok, de nem… Én látni akartam ahogy szenved. Mellette guggoltam és nem segítettem rajta. Olyan megnyugtató volt látni a véres világoskék ruháját – ki nem állhatom ezt a kék nefelejcs színű felsőjét nem mellesleg – hogy fel se eszméltem, egészen addig amíg az apám tökéletesen nem időzítette a hazaérkezését.
Ha egy kicsivel később jön haza. Oh… valószínűleg előadhattam volna a hattyú halálát, de így nyilván én vagyok az elvetemült gazember. Így tiszta fejjel azt mondom, meg is érdemeltem amit tőle kaptam azután. De akkor, abban a pillanatban tisztán emlékszem, hogy az ő elmúlását is kívántam. Vele együtt mindenkiét. Mert dacosan mérges voltam és olyan érzéseket tápláltam a szívemben, ami más számára teljességgel felfoghatatlan. Én sem tudom, hogy honnan jön, egyszerűen csak a részem sötét káosszal itatott oldalából van. Amit nem tudok, senki sem tud kontrollálni. Ilyenkor kell fognom magam és elzárkózni a világtól. Napokra, ha úgy tetszik. Ezekben az időszakokban rá se nézek az ételre, mintha meg lenne mérgezve és kételkedek az apámban, az anyámban, még az öcsémben is, bár benne nem nehéz, de legfőképpen olyankor magamban is kételkedem.
Nem tudom, hogy az elme, hogyan képes ilyesmire, de azt tudom, hogy nekem meg kell tanulnom vele élni, a többieknek meg elfogadni, veszélyes velem élni. Hiszen sosem lehet tudni, mikor tör rám megint egy ilyen savanyúan pusztító érzés hullám.

Azt mondod ijesztő vagyok, legalábbis a külsőm megrémít, pontosabban az arcmimikám. Mondanám, hogy ez az egész Selwyn vonás, de akkor az öcsémet ebből iszonyatosan ki kellene zárnom, mert neki annyira baba arca van, hogy az már fáj. Nincs az öltözetemben semmi érdekes, egyszerre vagyok fekete és fehérben, simán csak sötét stílusú. Nem azt mondom, hogy mindenről a Mardekár tehet, mert nem. Az egész akkor kezdődött, amikor a nagyapámról készült fényképeket nézegettem. Olyan akartam lenni, mint ő. Sőt sokkal jobb. Apa mindig csak a jó dolgokat mesélte róla – már amikor mesélt, de inkább tanított, az örege elveit, amit szerintem ha álmában felkeltenék akkor is tök jól előadná, én mondom fizetnék érte, hogy azokat a becsmérlő szavakat halljam a sárvérűekről.
Szóval mondanám, hogy nézz a dédapámra és olyannak látsz engem is, egy csipetnyi vonással anyámból és néhány apámtól, mert fix mindenki olyannak képzel el engem is, mint az apám apját; annyi különbséggel, hogy én a fia vagyok. Sajnos vagy sem. Az holtbiztos, hogy az apám zöld szemeit és barna haját sikerült örökölnöm, de a kedves reményteli vonásait már kevésbé.
Manapság nem is erőlködöm, hogy hasonlóságokat keresek a szüleim és a testvérem között, mert semmi értelme. Lehet, hogy egy kicsit hasonlítunk, de jellemileg mind iszonyatosan különbözünk egymástól. Komolyan nem is értem mit keresünk még egymás mellett. Vagy hogy maradtunk meg négyen… négyen? Hárman egymás mellett.