Véletlen nem létezik, csak nem mindig látjuk az okokat

Általában nem szoktam az ilyesminek hinni, mert a végén megjelenik Armin és azt most mint általában nem akartam. De ez szemmel láthatóan nem az ő írása volt, ezért gondoltam azt, hogy ez az egész mégsem az ő műve és nyugodtan elmehetek erre a nem is tudom minek nevezemre. Mindegy. Nem mertem még Gideon-nak sem beszélni róla, mert nem akartam, hogy kinevessen. Én értem, hogy ő barátságos, de a szíve mélyén attól még mindig Mardekáros lesz és azt inkább kihagyom. Tehát hogyha lehet akkor elkerülöm most őt és nem árulom el őt, minek öltöztem ki ilyen szépen. Bár a Hollóhátas talár elrejti, szóval nem is olyan fontos.
Magammal hoztam a levelet is, hogy újra és újra elolvashassam és megbizonyosodhassak róla, hogy ez nem Armin, nem az ő fogalmazása. Még Gideon sem így ír, szóval… Egy egész picit szerintem megnyugodhatok.
Békésen közelítettem a Három Seprűhöz, remélve, hogy minden rendben lesz és nem átverés az egész. Sóhajtok is egy nagyot amikor már csak két három lépés kell odáig. De nem tudom. Egy pillanatra megállok, újra előveszem a levelet és beleolvasok. A leírás stimmel csak… Én ezt nem tudom hová tenni. Mindegy.
Zsebre vágom a levelet és letudom azt a néhány lépést. De… hogy szóljak hozzá? Megállok ugyan mellette és úgy teszek, mintha én is várnék valakire de nekem ez már most kezd kínos lenni, pedig meg sem szólaltam. Miért akarna ő találkozni velem itt? Nem merek felé pillantani, helyette viszont  őrlődöm egy csomót, most mégis mi akar ez az egész lenni. Ő hívott ide és nem mer megszólítani? A zsebemben összegyűröm a levelet. Tudhattam volna, hogy valaki csak hülyéskedik! Talán pont ő és most jót szórakozik azon, hogy nem tudom hová tenni ezt az egészet.
Nem értem. Miért nem mást nézett ki magának a tréfája célpontjának? Miért engem? Miért mindig engem kell hülyének nézni? Óvatosan a szemem sarkából rá pillantok. Nem, sajnos nem nézem ki belőle, hogy nagy tréfamester legyen. Na mindegy. Én tutifix, hogy nem szólalok hozzá, amíg ő észre nem veszi, hogy itt vagyok. Végtére is… tudom, hogy illetlen vagyok, de akkor is.

Rendben van. Nem tudom mit mondjak neki. Egyáltalán kell-e mondanom neki valamit? Ez nagyon kínos. Ha tudtam volna, hogy ő írta a levelet akkor nem jövök el, mert biztosan Armin így akarja kideríteni, hogy járok-e valakivel. A fene egye meg már! Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm! De hát hallgatok én az okosabbik felemre? Nem, mert kíváncsi vagyok.
Mire azonban kezdene nagyon zavaró és kínos lenni a csönd, ő megszólal és én nem tudom hová tenni az egészet. Ez most komoly? Te hívsz el találkozóra és nem tudod kire várok és mi lehet a gond? Oké, ez fura lesz.
Kíváncsian pillantok rá. Lehet tényleg csak segíteni akar vagy ez a másik Corner gyerek. Csak bár tudnám melyik melyik. Sosem érdekeltek annyira, hogy elkezdjem tanulmányozni az egyik az a másik meg ez. Armin sem nagyon részletezte annak idején, hogy melyik unokatestvére Bonifatius vagy melyik Clyde. De mindegy. Természetesen nem lehetek csendben, mert biztosan bunkónak nézne, ami nem vagyok azért ma még.
– Szia. Igen Melody vagyok és… – ááá nem megy ez nekem. Biztos csak tévedés az egész. Inkább hátat fordítok neki, mielőtt még nagyobb idiótát csinálnék magamból. Mély levegőt veszek és kifújom. Ki van zárva, hogy csak próbára tegyen és így akarjon megnevettetni egy kicsit, mert ez rossz tréfa. Azért én ennél értelmesebb gyereknek néztem, akármelyik Corner is legyen. Szóval nem tudom mit csináljak. Gondolom jobban tenném ha erős lennék, de mégiscsak Armin unokatestvéréről van szó.
– … én azt hittem rád várok, de nem biztos, hogy így van. – ezt olyan halkan mondom, mint annak a rendje. Végül is nem az volt a célom, hogy a filozofálásomat meghallja. Milyen az már, nem igaz? Visszafordulok, mert tudom, hogy nincs más választásom és szembe kell néznem vele. Neki viszont annyi szerencséje van, hogy belőlem egy van. Na de ő… most kicsoda? Persze nem kérdezhetem meg tőle, hogy ugye nem Clyde vagy, mert ha Clyde az tuti megsértődik és ugyanezt nem kérdezhetem meg Bonifatius-tól sem, mert szintén felkapja a vizet. Vagy legalábbis én így képzelem el. Minden bátorságomat összeszedem és folytatom tovább a mondókámat.
– Igazából, kaptam egy levelet, hogy legyek itt háromkor. Meglepődsz de… azt hittem te vagy az akivel találkozni fogok. – oh ugyan, miért is nem említem meg, hogy totál passzol a kinézetére is a leírás? Mert egy gyáva nyúl vagyok, azért! Plusz… tényleg Armin unokatestvéréről van szó.

Vállat vonok. Igen, igazából lehet, hogy nagy hülyét csináltam magamból, na de mindegy. Végül is, miből is gondoltam abból, hogy ez ő lesz? Csak kint állhatott és várhatott valaki másra. Végül is, hány barna hajú Hollóhátas srác van a világon? Sok. Szemüveges meg annál inkább. Szóval nem is értem miért… Ja, hogy neki is van véletlen szemüvege? Ohh az biztos csak a Sors fintora. A francba.
Előveszem az imént összegyűrt levelet a zsebemből, szépen megpróbálom kisimítani és ha valamennyire sikerül akkor kíváncsian pillantok rá, végigmérem őt, igazából csak az érdekel mennyire megbízható, de ő persze ezt akárminek is hihette, mert nem féltem leplezni ezt. Szóval biztos azt gondolta, hogy most azért mérem őt így végig mert… Igazából nem akarom tudni mit gondolhat most.
– Tessék, nagyon illik rád a leírás és azt hittem te vagy az. Sajnálom, hogy belekevertelek. – elhúzom a számat és odaadom neki a levelet. A saját írását biztosan felismeri vagy nem tudom, akárkiét.
– Armin? Oh basszus! Mondtam, hogy szálljon le rólam. – de persze nem értette meg, még azt sem, hogy Gideon csak a sima barátom és nekem egyikük sem kell. Az egyik azért mert idióta a másik meg meleg, szóval… Mindegy.
Kíváncsian fürkészem a Corner fiú arcát. Persze kedves meg minden de, most eléggé elkedvetlenedtem ettől az egésztől. Túlságosan felháborodott és csalódott vagyok azt hiszem ehhez az egészhez. Nem kellett volna eljönnöm.
– Ne haragudj… Nem lehet. Nekem most… Azt hiszem sétálok egyet. Ki kell… – szellőztetnem az agyam meg hasonló lett volna, hogyha el tudtam volna mondani neki. De helyette nála hagytam a levelet is és elindultam. Nem mehetek be vele. Nem csinálhatok hülyét magamból. Nem akarom, hogy teher legyen neki ez az egész. Hiszen én voltam a buta és hiszékeny nem ő. Csak azt hittem, hogy… Na mindegy.
Elég szarul érzem magam ettől az egésztől, nem akarom, hogy még az ő számára is teher legyek, mert valaki biztosan kinézett magának és úgy gondolta, itt az ideje engem piszkálni. Mintha nem lett volna így is elég rémálom az életem, most még ez a levél is.

Kíváncsian hallgatom a fiú magyarázatát, miszerint ezt nem ő írta, hanem a bátyja. Most lehet, hogy ki fog nevetni, de nem tudom melyikük az idősebb. Sosem érdekelt. Armin meg mindkettejüket fikázta a maga módján. Meg nekem nincs is jogom elbírálni, hogy melyikük az idióta és melyikük kevésbé.
– Lehet, hogy csak a jót próbáltam keresni benne, a szerethetőt, már nem is tudom miért egyeztem bele abba, hogy járjunk. Talán megsajnáltam, egy kicsit olyan elveszettnek tűnt, tudod, mint én akkoriban. De rájöttem, hogy ő nem elveszett volt, hanem valami teljesen más. Te persze nem vagy én, nem értheted. – nem is nagyon állt szándékomban megmagyarázni neki, hogy mire gondolok ezalatt. Szerintem tudja miről van szó, hiszen Armin már külön fogalom, ha nem lenne ki kellene találni, az biztos. Csak sajnos nem a jó, hanem a rémesebb fajtából.
Mivel most nem éppen használható kedvemben vagyok, inkább úgy döntök, hogy magára hagyom őt. Talán ez lesz a legjobb. Ha keresek egy helyet ahol… ahová leülhetek és igyekezni fogok, hogy nagyon erős legyek és még véletlenül se lássanak meg mások, hogy esetleg… hogy elérzékenyülök. Nekem ez az egész most tényleg nem hiányzott. Nagyon ostoba volt a testvére, akár Bonifatius vagy Clyde is legyen az illető, mert nem tudom melyikük melyik és azt hiszem nem is nagyon akarom tudni.
Oké, már kezdem érezni, hogy nem bírom sokáig. Hogy kezd fojtogató lenni a torkom, hogy minél hamarabb találnom kell egy helyet. Bárhol csak ne legyek szem előtt. Utálom, hogy ennyire érzékeny tudok lenni. Utálom, hogy megismertem Armin-t, valószínűleg akkor kevesebb gondom lenne és nem csinálnék hülyét se magamból.
Bár mondjuk az teljesen meglepett, hogy ő utánam jött és megállított. Persze a rossz érzést még az ő érintése sem tudta megnyugtatni. Valószínűleg nagyon össze kell szednem magam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni és úgy tűnjön, hogy nem épp most készülök sírni.
– Te fiú vagy, ezt… ezt nem értheted. De már… nagyon elegem van abból, hogy… – az a baj, hogy nem tudtam magamban tartani a sírást és egyszerűen csak megtörtént és kész. Megpróbáltam nem nagyon gyerekes lenni, de nem bírtam sokáig és a mellkasába dőltem, hogy elrejthessem, hogy éppen sírok.
– Utálom, hogy… Armin miatt… engem piszkálnak. Azt hittem, hogy ez az egész levél komoly, de...Hiába próbálok erős lenni, de nem vagyok az. – és már szipogok is, nagyon utálom most magam emiatt.

Bár nem akartam Armin-ról beszélgetni, mégis szembe kellett néznem azzal, hogy igazából minden egyes problémám ő volt, senki más és ez fájt egy kicsit. Bárcsak más lett volna, nem pedig ő, mert sokkal szívesebben panaszkodtam volna bármi egyébről, csak ne róla. De más gondom ugyebár nem volt. Semmi sem idegesített fel ennél jobban, mint az amikor miatta néztek hibásnak az emberek. Mert én voltam a hibás, nem pedig ő. Valahogy most is ugyanezt érzem. Nem tudnám megmondani, hogy véletlenül vagy direkt teszi ezeket a szemrehányásokat nekem, de valamiért annak vettem, nem pedig megnyugtatásnak. Már nem akartam válaszolni rá. Viszont kedves volt tőle, hogy azt mondta találni fogok valaki mást, akit talán jobban megérdemlek és hasonló. Egy pillanatra úgy éreztem talán megért, vagy a javamat akarja és semmi rossz szándék nincs benne, hiszen most is az unokatestvérét szidja. Lehet, hogy nem jöttek ki jól egymással? De vajon melyik Corner unokatestévre piszkálta őt a legjobban az ikrek közül? Még mindig nem tudnám megmondani és szégyellem bevallani, hogy nem tudom még megkülönböztetni őket egymástól. Ez meg zavart. Mert milyen lett volna már, ha benyögöm neki, hogy ne haragudj de te… Bonifatius vagy Clyde vagy? Na igen.
Ehelyett inkább csak hallgatom őt.
– Igazad van, nem csak Armin létezik a világon és én ezt tudom is. – csak nem hiszi el senki sem, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Talán ő sem fogja. De kételkedjen bennem. Már nem fogok meglepődni ezen sem.
Elrejtem az arcomat a mellkasában, nem merek felnézni rá, nem merek elhúzódni sem tőle, mert nagyon szégyellem magam amiért itt sírok. Semmi köze sincs hozzám, nem kellene miattam elszenvednie ezt az egészet. Könnyen megúszhatta volna ezt az egészet ő is ha nem jövök el. Valószínűleg azt a levelet sem kaphattam volna meg, ha nem hagyom lent a klubhelyiségben az egyik könyvemet. Akkor nem kerül be a könyvbe sem az a levél. Utálom ezt.
Még mindig könnyes a szemem, de amikor megérzem, hogy a hajamhoz ér, egyből valami különösen nyugtató érzés fog el. Átkarolom, eddig nem mertem, mert féltem tőle, igazából most is félek, de egy kicsit azt hiszem eljutottak a szavai hozzám. Ő nem lehet olyan, mint Armin. Nem is olyan bunkó és akadékoskodó. Olyan szorosan kapaszkodom belé, mintha ő nem is tudom, talán az egyetlen olyan ismerősöm lenne, aki megérti ezt az egészet és ezért nagyon hálás vagyok neki.
Lassanként azonban, hat a hajam simogatása, engedek a szorításból vagy ölelésből, attól függ kit kérdezünk. Óvatosan elhúzódom a mellkasától, de őt még nem engedem el. Tényleg nagyon hálás vagyok neki. Szipogok még egyet-kettőt, de igyekszem összeszedni magam. Annyira fáj ez az egész, hogy a nagy kisírt szemeimmel megpróbálok boldogan nevetni. Nem rajta, hanem mindazon amit mondott. Annyira aranyos volt, én meg annyira rémesen leszerepeltem előtte, hogy most biztos egy elkényeztetett hisztis kis fruskának gondolhat. Mégis miért ilyen határtalanul kedves és segítőkész?
Megtörölgetem a szemeimet, igyekszem nyugodt lenni. Tényleg nyugodt. Majd ha ez összejön, akkor gondolkodás nélkül adok egy puszit az arcára.
– Köszönöm. Nagyon kedves vagy. Biztos nagyon szerencsés a barátnőd, hogy te lehetsz a barátja. – újra megtörölgettem a szemeimet, de most már elengedtem őt. Nem akartam rácsimpaszkodni.

Felvont szemöldökkel bámulok rá, amikor benyögi, hogy nem fog haragudni rám és Bonnie-nak hívják őt. Oké, ez egy kicsit nagyon fura volt. Én nem tudom megmondani, hogy direkt csinálta-e vagy sem. De az elég ijesztő volt, hogy válaszolt nekem fennhangon azokra a dolgokra, amiket nem tudtam hová tenni. Most nem tudok úgy tenni, hogy nem hallottam meg. Mégsem tudom, hogyan reagáljam le ezt az egészet egy okén kívül. Kellene mondanom valamit most erre?
– Örülök Bonnie. – ezek szerint Clyde-nak volt az a sötét humora, hogy engem piszkált az őrültségeivel. Hát normális?
Nem hibáztatom Bonnie-t. Arra már nem válaszolok semmit sem, hogy ő is sokakhoz hasonlóan kételkedni kezdett bennem. Mindegy. Van, amit nem akarok megmagyarázni és ez az egész helyzet pont ilyen. Inkább nem is húzom tovább ezt.
– Neked nincs barátnőd? Uhm sajnálom. Nem tudtam. – most biztos megbántottam és rámutathattam egy olyan védtelen pontjára, amit nem igazán kedvelhet. Amiről nem szeret beszélni. Jó bevallom én sem. De rájöttem, hogy inkább az a jobb ha nincs barátom, pláne ha az illető olyan, mint az unokatestvére, akkor inkább ne legyen senki sem. Egy pillanatra elhúzom a számat, amiért megint sikerült olyasmit mondani neki, ami talán rosszul esik neki. Miért is lenne egyszerű ez az egész, nem igaz? Persze jól esett amikor visszaölelt, úgy éreztem nem vagyok egyedül ezen a világon és nem egymagam nézek szembe szinte mindennel. Tény, hogy azt sem tudom hová tenni, miért adtam neki egy puszit az arcára. De nem bánom vagy ilyesmi, csak… Á megint kezdem túlgondolni a dolgokat.
Értelmesen próbálok ránézni, amikor közli, hogy a nyakamon marad. Hozzá hasonlóan én is mosolyra húzom a számat. Oké, miért nem tudnak más fiúk is tök normálisak lenni, mint most Bonnie? Mindegy, nem akarok ezen gondolkodni. Helyette megpróbálok pozitívan gondolkodni. Tudom, hogy rémes ez az egész helyzet, de… Azt hiszem örülök, hogy végre van egy társaságom. De nem akarok nagyon kétségbeesetten kapaszkodni belé, a társaságába, mert a végén túlságosan megszokom a jelenlétét és… ismerem magam. Valószínűleg hiányozni fog, ha már nem beszél hozzám. Mármint, hogyha ezek után sokat beszélgetnénk.
– Nagyon szeretnél visszamenni a Három Seprűbe igaz? Ha igen, akkor menjünk oda. Majd utána a Mézesfalásba. Azután visszamehetünk a Roxfortba és… Ugye nem tudod, hogy mire vállalkoztál Bonnie? Még van esélyed elszökni! Utána valószínűleg már nem szabadulhatsz meg tőlem! – természetesen csak viccelődtem, valószínűleg úgy is hagynám őt elmenni, hogyha megunja a társaságomat. Biztos nem lehetek olyan érdekes.

Csak így alakult és kész. Bárcsak én is mondhatnám mindenre, amit néha olyan szívesen megváltoztatnék, de nem kellene, mert az tenne azzá aki vagyok. Azt hiszem csodálnom kellene őt, amiért ennyire nem törődöm mód kezeli az egészet. Végül is igaza van. Ezt nem kell sajnálni, mert lehet rajta változtatni. Sok olyan dolog van, amin nem lehet, de ezen talán igen.
– Igaz, ezt szerintem neked kell eldöntened, hogy jó vagy rossz dolog. – halvány mosolyra húzom a számat. Kedves tőle, hogy itt van velem. Pontosabban, hogy nem hagyott most magamra. Ezért érzem úgy, hogy valami hasonlót kellene nekem is mondanom. Mert valljuk be Bonnie kedves srác azt hiszem, bár még nem ismerem igazán de eddig még semmi sértőt nem csinált vagy mondott és éppen ezért szerintem nekem is normálisan kell bánnom vele, pont úgy ahogyan ő is teszi. Ilyen egyszerű oknál fogva hozom fel a lehetőségét a Három Seprűnek vagy csak egy sima sétának, attól függ mihez van éppen kedve. Ha már el nem fut tőlem, legalább a tennivalóim közül olyasmit válasszon amihez neki is kedve van.
– Menjünk vissza a Három Seprűbe. Lehet, hogy nem most kellene elkezdenem, de megihatnánk egy vajsört. Utána elsétálhatunk a Mézesfaláshoz. Szükségem van egy kis édességre is. – mert tényleg jól jönne ha nem csak szomorkodnék Bonnie mellett. Plusz szeretem az édességet, akárki akármit mondjon, hogy hizlal. Nem félek a plusz kilóktól mozgok én eleget, nem kell félteni.
– Ha ez megvan, készülnöm kell egy kicsit átváltozástanból. Volna kedved segíteni belőle? – kíváncsiskodom, igaz, hogy nem nagy szám és csak azért akarok gyakorolni belőle, hogy jobb lehessek. Nem azt akarom megmutatni neki, hogy mennyire okos vagy mennyire béna vagyok csak gyakorolnék és az se baj, hogyha esetleg be tudna segíteni benne vagy csak nézne és kijavítaná az esetleges ostobaságaimat.
– Részemről mehetünk. – széles mosolyt húzok a számra, próbálok boldogabb lenni, valamivel nyugodtabban elindulni. Már nem aggódom annyit. Azt hiszem jót tesz nekem ha elterelődnek a gondolataim jó irányba.
Tényleg kedves tőle, hogy itt maradt velem. Ezt majd megpróbálom szem előtt tartani és értékelni, nem elfelejteni azt amit értem tett.
– Mondták már neked, hogy nagyon felnőttesen viselkedsz a korodhoz képest? – ezt persze nem rosszból mondtam, de az unokatestvéréhez képest ő teljesen más világ. Sokkal értelmesebb és kedvesebb is szerintem, bár egy kis beszélgetés után ennyire hirtelen következtetést nem vonhatok le, viszont az bizonyos, hogyha nem ilyen lenne valószínűleg pillanatokon belül össze is vesztem volna vele. Szóval azt hiszem örülök, hogy valamennyire szót tudunk érteni egymással.
– Ez most dicséret volt, nem… nem leszólás érte vagy ilyesmi. – még mielőtt valami rosszat mondanék vele, mármint azzal, hogy felnőttesen viselkedik és nem érti miről beszélek. Igazából csak annak örülök, hogy ennyire normális, kevés fiúról lehet ezt elmondani manapság, azt hiszem.

Kíváncsian figyeltem rá, amikor beszélt akaratlanul is rá figyeltem, ahogy a szavait formálja és az ajkait mozgatja. Aztán felnéztem a szemeire, valószínűleg nem kellett volna olyan érdeklődően belefúrnom a tekintetemet az övé. Kíváncsi voltam rá. Hogy milyen lehet igazából. Talán az adott egy kis bátorságot, hogy nincs barátnője. Valószínűleg ha újra megölelném akkor nem éreznem kínosnak és zavarónak, mert esetleg megzavarok valamit, mondjuk a kettőnk között lévő békés légkört.
Bár igyekeztem nem hagyni, hogy a rózsaszín köd elkezdjen leereszkedni rám és távol tartsam őt magamtól, biztos távolságba, ahogy nyugodtan tudok vele beszélgetni. Elmosolyodom. Lehet, hogy nem kellene megtennem, hogy távol kellene maradnom tőle. De közelebb lépek hozzá. Olyan kedves volt hozzám, semmi rossz szándék nincs bennem és tudom, hogy nem fogja tudni hová tenni. Én se tudnám. Ám tényleg komolyan elé álltam és hirtelen döntésből mielőtt újra megszólalhattam volna, adtam egy csókot az ajkaira.
Nem hiszek a tündérmesékben, de tényleg nagyon hálás vagyok neki, éppen ezért fejeztem ki így a hálámat. Nem problémát akarok belőle, csak… Nem tudom, egyszerűen csak megtettem és kész. Szerintem ezen nem kell sokat gondolkodnom. Behunytam a szemeimet, próbáltam felkészülni az esetleges leszidós reakciójára, hogy mégis mit képzeltem magamról. De igazából nem képzeltem magamról semmit sem, csak gondolkodás nélkül megcsókoltam és kész. Ennyi volt vagyis lett volna az egész.
– Ne haragudj, de ezt meg kellett tennem. – mert kíváncsi voltam és nem tudtam úgy elengedni őt, hogy nem vagyok elég hálás neki. Persze nem így szoktam kifejezni a hálámat, de ha már megengedte, hogy sírjak a vállán, akkor nem tudtam megállni, hogy ne így mondjak neki köszönetet.
Kinyitottam a szemeimet, muszáj volt szembe néznem vele. Nem tudok úgy tenni, mintha nem segített volna nekem. Mégis kötelességem gyorsan témát váltani, mintha mi sem történt volna és indulni készülni, amikor ő elesik. Lehet, hogy ezt az egészet én váltottam ki belőle?
– Nem esett bajod? – fordulok oda hozzá, egy kicsit aggódva. Jobb ötlet hiányában meg belekarolok, hátha akkor nem fog újra elesni vagy megakadályozhatom, hogy ez történjen. Egy kicsit büszkeséggel töltött el, hogy ő van mellettem és bele karolhattam, mint valami kisgyerek, de nem számított. Valahogyan el kellett jutnunk a Három Seprűig.
– Felkészültél az egész napos együtt lógásra? – kíváncsiskodtam, amikor elértünk a Három Seprűhöz.

Természetes, hogy nem érti. Az ő helyében én sem érteném. De nem bánom, hogy csak úgy megcsókoltam őt. Csak egyetértően bólogatok amikor megró az egész hirtelensége miatt. Annyira aranyos így, amikor megnevelni próbál. Biztos van már benne gyakorlata. Azt hiszem a környezetében lévőket muszáj.
Jól esett, hogy mellettem van, kellett egy kis társaság azt hiszem és annyira büszke voltam magamra, hogy felkarolhattam őt és így tehettük meg vissza a lépéseket a Három Seprűbe. Ijesztő vagy sem, de azt hiszem kezdem megkedvelni. Végül is, azt hiszem rendes srác.
– Üljünk kérlek az ablak mellé. Szeretem nézni ahogyan a varázslók és boszorkányok elsietnek előtte. – javaslom békésen, miután beérkeztünk a helyiségbe. Volt ott az ablaknál szabad hely, éppen ezért kértem rá. Még a nagyon kérlelő kiskutya szemeimet is bevetettem, hogy meggyőzhessem őt. Nem manipulálni akarom, csak szeretek ott ülni és kinézni az ablakon. Ilyen egyszerű az egész.
Remélve, hogy beleegyezik én el is indulok a kiszemelt asztal felé és leülök. Nem látok más megoldást, csak ezt.
– Bonnie, tudom, hogy ez most érdekes kérdés lesz, de hogyan lehet téged megkülönböztetni az ikertestvéredtől? Jellemileg biztosan eltértek egymástól, én a stílusotokra értem vagy valamire amiben te nem vagy olyan, mint ő. – mert nem figyeltem őket eléggé ahhoz, hogy tudjak róla. Kíváncsian figyelek rá, még az államat is megtámasztom a kezeimmel és úgy várom a válaszát. Valóban érdekel ez. Csak, hogyha a közeljövőben találkozni fogok valamelyikükkel, legalább azt tudjam, hogy ő nem Clyde és kész.
– Te mit szeretnél inni? Én kivételesen most inkább cherriccinot kérnék. – mert még ugye gyakorolnom kell és nem utolsósorban szeretem az édeset, pontosabban a cseresznyéset. Nem tudom, hogy ő mit szeretne kérni, ezért még nem adom le a rendelésemet. Majd együtt.
Egy kicsit természetesen félek, mert nem tudom, hogy mennyire fogok szegény agyára menni. De majd igyekezni fogok, hogy ez ne történjen meg.
– Örülök, hogy itt maradtál velem. Azt hiszem most nem magamba kellene roskadnom, hanem ki kell állnom magamért. – vagy valami hasonlót. Mert nem lehetek túlságosan szomorú és kedvetlen minden miatt is, ami körülöttem történik.

Kíváncsian néztem rá, amikor közölte, hogy a szemüvege az amiről őt fel lehet ismerni, meg Héloise nevének a megemlítésével. Elnevetem magam. Igazából még nem értem mitől lehet egy lánynév ennyire hatással valakire. De ha esetleg használni kell, az kiderül akkor. Bár majd igyekszem észben tartani, hogy erre figyeljek.
– Jól áll neked a szemüveg. – nem csak azért, mert okosabbnak tűnik vagy ilyesmi, áh nem. Tényleg ez volt az igazság. Én meg csak figyelem őt vagyis inkább csodálom. Csodálom a türelmét. Igazából meglepett, hogy ő is kávét kért, de persze semmi baj nincsen ezzel. Végül is, nem menekülhet majd azzal a szándékkal el, hogy ja fáradt vagyok, oldd meg magad a problémáidat. Néha azt kívántam bárcsak mellettem lenne ilyenkor a bátyám, de aztán rájövök, hogy egyedül is elég erős vagyok, csak hinnem kell magamban. Van, hogy könnyen megy, van, hogy nem. De nem számít.
– Köszönöm, hogy ezt mondod. – mert valóban sokat segít, hogy támogatni próbál. Kihúzom egy kicsit magam, mert jól esik a támogatás. Néha csak erre van szüksége az embernek, nem pedig lehúzásra.
– Mi az ami motivál téged az életben? – nem, nem egy interjún vesz most részt, inkább csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi lakozik benne. Mi viszi őt előre? Hogyan csinálja?
– Engem a családom és az, hogy jobb legyek holnap annál aki ma vagyok vagy a tegnap voltam. – meg azt is szeretem, ha megdicsérnek, de ezt elég érdekes lett volna odatenni, mert viszonylag kevésszer dicsérnek meg. Inkább megkérdőjeleznek és ez persze, hogy nem mindig esik jól. Talán, mert nem akarok válaszokat adni a miértjeire és arra sem, hogy mit rontottam el vagy mit nem.
Kíváncsian nézek rá. Próbálom kifürkészni, hogy vajon hogyan érezheti magát most ettől a hirtelen feltett kérdéstől. Gondolom meglepte. De ha a barátom akar lenni, akkor ismernem kell őt, még a legszokatlanabb dolgokat is megkérdezem tőle. Én nem félek. Annyira. Tőle legalábbis nem.
– Mondanám, hogy játszunk kérdezz feleleket amíg várunk de azt hiszem, nem biztos, hogy jó ötlet. – pedig még olyan sok mindent meg akartam volna tudni róla. Hogy mi az amit szeret, mi a kedvenc színe, hogy… és egy csomó mindent, amit nem tehettem fel neki, csak úgy.

Jól esett, hogy itt van. Mert láttam rajta, hogy tudna támogatni és nem azért van itt, mert ártani akar nekem és bátran megbízhatok benne. Én hinni akartam neki. Hinni akartam benne. Hogy normális. Hogy nem egy tucatszemély, hogy nem ugyanolyan mint a többi srác. Hogy nem lehet olyan, mert ha így lenne akkor… akkor valószínűleg már irritálna a jelenléte. Nem kapnék a viselkedésétől levegőt, zavarna. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy mennyire zavarna az egész és mennyire nem. Természetesen jól esett az is, hogy nem fél önmagát adni, hogy én sem félek tőle, mármint elmondani neki mindazt ami bánt. Tényleg úgy tűnt, mint akire lehet számítani.
– Van egy bátyám, Calebnek hívják. Annak ellenére, hogy fiú megért és nem nevet ki. Talán ez a dolga egy bátynak, de… Láttam már rossz testvér kapcsolatot. Itt most nem rád és a testvéredre gondolok, mert biztos nem olyan rossz a helyzet, csak… olyanra gondolok most, ahol a testvérek között rivalizálás van és sok veszekedés. Mint például… most nem tudok példát mondani, de érted mire gondolok igaz? – kíváncsian nézek rá.
Szerencsére közben a kávéinkat is megkapjuk és máris boldogabb leszek, mert jó kávé illat van s, amint belekóstolok az enyémbe… Megnyugszom az ismerős íz miatt. Leteszem a kávémat.
– Ha nem félsz nyugodtan megkóstolhatod, finom. Olyan, mintha cseresznyeszirupot öntöttek volna a kávéba, cappuccino-ba ha úgy tetszik. – biztos voltam abban, hogy ő nem kóstolta még ezt, különben biztos hasonlót kért volna. Éppen ezért javasoltam, ajánlottam fel, hogy nyugodtan kóstolja meg az enyémet. Annyira kíváncsi vagyok mennyire lenne cseresznyés íze az ajkainak utána. Mert biztosan az lenne. Csak persze ezt nem deríthetem ki, na mindegy.
– Mihez kezdesz magaddal, hogyha befejezed a roxforti tanulmányaidat? Menni fogsz az akadémiára vagy inkább kihagyod? Én még nem tudom mit szeretnék, olyan sok lehetőség van és minden döntéssel arra jutok, hogy akárhogyan is döntök nehéz lesz. – elhúzom a szám. Mert miért is lenne könnyű választani? Mindnek lesz valami következménye és én még tartok ettől az egésztől egy kicsit.

A szemeimmel az övét fürkésztem miközben arról beszélt, hogy azért ők sem azok a mintatestvérek. Lehet, hogy először azt hittem azért nevet, mert valami rosszat mondtam, de szépen apránként kiderült, hogy nem, nem én vagyok ezért a hibás. A kíváncsiságom természetesen nem lankadt, inkább egyre erősebb lett és rá akartam jönni, hogy mit rejt magában ez a fiú. Olyan békésen beszéltem és kérdezgettem őt, azokról a dolgokról amik engem is érdekeltek, hogy aki nem ismer az biztosan meglepődött volna rajtam. Nem szoktam én azért ennyire kifaggatni senkit sem. Vagy ha mégis akkor annak biztosan valami szörnyű vége lett volna. Szóval most inkább úgy döntöttem, hogy nem megbotránkoztatni akarom a srácot, hanem megismerni.
Csak magamat is meg akartam ismertetni vele, ezért is kóstoltattam meg vele azt az ízt amit szeretek. Legyintek a kérdésére.
– Ugyan, előbb én ittam bele, ha lenne valami kárós hatása nem gondolod, hogy meghaltam volna már tőle? – kérdőn felvonom a szemöldökömet, mert nem tudom hová tenni a kérdést. Ja de mégis, tudom, hogy csak viccel. Azért ennyire komolyan nem gondolhatja ezt az egészet, nem igaz?
Büszke voltam rá, amikor megkóstolta. Most mondanám, hogy ettől csak jobb lett a cherriccino is, de mielőtt még sikerülne rávenni magam, hogy ezt kimondjam ő már mellettem is terem és…lehajol hozzám. Nem tudtam rájönni, hogy mit akarhat kimondani. Nem is volt időm, mert amikor meghallottam a suttogását és szóra nyitottam volna az ajkaimat ő… tényleg megcsókol. Mármint azt elhiszem, hogy én kezdtem ez az egészet és pillanatokkal előtte valami hasonlóra lettem volna kíváncsi, de arra esküszöm, hogy nem számítottam ez valóra fog válni.
Nem lököm őt el magamtól, eszemben sincs, az ajkainak valóban olyan cappuccinos cseresznyés íze van és persze, hogy bátran állok elébe, vagy valami olyasmi. Selymes érintése van az ajkainak, ami egyszerre nyugtatja meg a másik felet és közben követelőzővé, mert egyre többet akar ebből. Visszacsókoltam ugyan, de csak addig amíg a bennem kavargó érzés is engedte és nem kezdett nagyon kínos lenni az egész. Annyira magával ragadó; viszont éreztem, hogy az arcomat előinti a pír, az egy dolog, amikor én nem gondolkodom és cselekszem, de amikor ő… egyszerre tűnik ijesztőnek és merésznek. Ijesztőnek az egész helyzet és ő merésznek amiért megcsókolt. Milyen magabiztos! Még azt meri mondani, hogy nincs barátnője. Hát az eszem megáll.
– Megleptél. Azt hittem te csak jó fiú lehetsz, de bebizonyítottad, hogy lakozik benned valami kis rosszaság. – persze nem kell rögtön arra gondolnia, hogy ez esetleg rossz, éppen ellenkezőleg, túlságosan tetszett és muszáj volt elhessegetnem a gondolataimat és másra összpontosítani.
– Mi az amit a Földön a legjobban szeretsz? – tudom, becsapós kérdés, ha önmagát választja akkor tudni fogom, hogy olyan, mint a rokona csak jól titkolja. De ha viszont valami mást, akkor biztosan elismerően fogok bólintani, mert tényleg nem Armin 2.0 – val csókolóztam az imént.