Estelle C. Wilkinson

Nem vagyok beszédes, nem szokásom mások orrára kötni, hogy minden apróságról mit gondolok, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne véleményem, vagy ha valaki megkérdezi, akkor ne mondanám el, sőt. Ha valaki kérdez, nagyon szókimondó tudok lenni, bár nem az a típus vagyok, aki direkt megbántana bárkit is, megesik, hogy téves következtetéseket vonnak le a szavaimból. Talán nem gondolom át őket eléggé, vagy csak nem beszélgetek eleget másokkal, hogy tudjam, mire is érzékenyek. Ugyanis én nem a személyes kapcsolatoknak élek, hanem inkább az önkifejezésnek. Persze, fontos dolognak tartom a pénzt, én se tudnék megélni nélküle, viszont nem érzem úgy, hogy ennek a kárára kéne mennie a munkámnak. Kicsit talán annak is élek, van bennem egyfajta kötelezettség tudat, és ha valamit elkezdek, akkor igen csak ritka, hogy ne fejezném be. Félkész munkát pedig ki sem adok a kezeim közül. Ha valaki erre akarna kényszeríteni, rettenetesen makacs tudok lenni, és foggal-körömmel védem a saját igazamat, ha szükséges.

Sosem értettem, miért kellett látót hívni. Magát a divatot valahol értettem, és talán, ha valaki fellengős, büszke vértisztaság hívő, még szükségesnek is gondolná, hogy ismertesse gyermeke jövőjét egy jóslattal. Édesanyánk viszont csak félt. Éppen csak elvetélt az első terhességével, a medimágusok azt mondták neki, hogy a következő terhesség legkorábban is csak 1 év múlva lehetséges, ugyanis a felépülés, a szervezet megterheltsége, túl sok minden volt függőben... Mégis, amikor májusban, mindössze 4 hónap múlva kiderült, hogy ismét terhes, az öröm és a gyász vegyes érzései kavarogtak benne. Féltett minket, el tudom fogadni, de ha már épségben megszülettünk, nem láttam értelmét, hogy hívjanak egy jóst, aki elnevezi a gyermekeiket. Végül pedig csak megbánták, a jóslat, amit kaptak, nem volt szép, de még csak kecsegtető sem. Ha jól hallottam, édesanyánk elájult, amíg a nagyszülők sem fogadták túl jól a hírt. Ugyan megkaptuk a neveinket, de adtak nekünk még egyet, remélve, hogy ez majd felülírja a jóslatot. Sokáig úgy is tűnt, hogy nincs is semmi gond, lassacskán mindenki megfeledkezett róla, és teljesen nyugodtan éltük az életünket. Annak ellenére, hogy teljesen ellentétes személyiségek vagyunk, jó testvérek voltunk. Mindig segítettük a másikat, és az ellentétek miatt egészen jól ki is egészítettük, ha szükség volt rá. Én végeztem a kreatív munkákat, a húgom a gyógynövényekkel foglalkozott, amíg a nővérem az erőt képviselte. Olyan természetesen történt minden, a napok, a hetek, a hónapok és az évek lassan, de biztosan elkúsztak anélkül, hogy bármi probléma is felütötte volna a fejét... Mindannyian elindultunk a saját életünket élni, tervezni a jövőnket, amikor is a MACUSA bekopogtatott az ajtónkon. Nagyon megijedtem, amikor 2 egyenruhás auror kísért be otthonról, először nem is értettem, a bizonytalanság pedig rettenetesen ijesztő dolog tud lenni. Amikor megláttam a nővéremet a folyosó végén, azt hittem, hogy mindez csak egy rossz vicc volt, megkérte a kollégáit, hogy ijesszen rá a húgára, de nem... Közelebbről már láttam a tekintetén, hogy ő is ugyanolyan zavart és bizonytalan, mint én. Annabelle érkezte pedig már teljesen kiborított minket. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy rajtunk kívül még vagy 5 varázslót és boszorkányt behoztak, és amikor már mindenki összegyűlt, elkezdődtek a kihallgatások. Név, születési hely, idő, iskolák, foglalkozás, lakhely... Az elején még teljesen egyoldalú adategyeztetés volt, szinte már ijesztő, hogy mennyi információt tároltak rólunk. Ami viszont igazán meglepett, hogy ezek után egy kisebb szünetet tartottak, a következő alkalommal pedig már mind a hármunkat behívtak. Előkerült az, amire senki sem számított, a jóslat, ami már rég az emlékek homályába veszett... Nem árultak el sokat, kérdezni sem kérdezhettünk, mindössze annyit adtak a tudtunkra, hogy további tájékoztatásig, vagy bármilyen kulcsfontosságú bizonyíték beszerzéséig megfigyelés alatt áll minden gyanúsított, Isabelle-t pedig ideiglenesen felfüggesztették a szolgálat alól. Azután nem is tudom, hogy kerültem haza. Anya és apa, de még a néniként is ott várt a bejáratnál, talán mind a hárman sírtunk. A stressz, ami felgyülemlett, azoktól a rideg, gyanúsan méregető szempároktól, a fullasztó kihallgató szobáktól és a halotti csendtől, mind-mind kitörtek. Talán kislányként, még az iskola előtt volt utoljára, hogy így hárman egymás nyakába borulva sírtunk volna. Az életünk ettől a nyártól fogva teljesen a feje tetejére állt. Hiába próbálta a családunk tisztázni a helyzet lehetetlenségét, nem jutottunk tovább, mint hogy a teljes házi őrizet helyett mindünket monitoroznak egy-egy auror segítségével, akik szigorúan objektív szempontok alapján lettek kiválasztva, elkerülve, hogy bármilyen kapcsolatuk is legyen a Wilkinson családhoz, ezzel elősegítve az ügy biztos előrehaladását.

Habár ikrek vagyunk, mégis mind másmilyenek. Az én hajam szőke, sosem szerettem, amikor hosszú volt, mindig is kényelmesebbnek tartottam, hogy csak vállig érjen. Már az Ilvermony-s éveink alatt se növesztettem hosszabbra, legalább ez is megkülönböztetett minket. Nem szerettem, amikor egymáshoz hasonlítgattak minket, csak azért, mert ikrek voltunk. Attól pedig egyenesen irtóztam, amikor ugyanolyan ruhába akartak öltöztetni. Már kislányként is mindig az egyéni stílusért rajongtam, csakis olyan ruhát voltam hajlandó felvenni, ami a testvéreimnek nem volt. Mindig is szerettem a kék színt, és mindenféle kiegészítők viselését. Ellenben a sminket sohasem kedveltem meg, túl sok idő és energia felvinni, majd az eltávolítása és a bőr állapotának helyreállítása... Ennél sajnos lustább ember vagyok, valamint úgy gondolom, az arcom nem ronda, ahogy a kék szemeimet is sokszor szokták dicsérni.