#nemCedricDiggoryreinkarnációjavagyok

◭ Amit a MACUSA adatbázisában nem találnál meg róla:

► Ha nem auror lenne, akkor pszichomágusnak tanult volna.
► Kedvenc színe a nürnbergi kék, még akkor is ha mindenki úgy hiszi, hogy a kárminpiros az.
► Tud főzni, de ezt soha senkinek se árulná el.
► Gyerekként sokat volt Londonban, Amos nagybátyjánál.
► Sokan úgy hiszik, hogy a fejére hallgat, mert néha nagyon okos döntéseket hozz, de ez nincs így.
► Ha nyugalomra és kikapcsolódásra vágyik, általában zenét is hallgat.
► Látóként gyakran nem értették meg őt, de manapság erőt kovácsolt ebből a hátrányából.
► Sose szerette a kviddicst, de az apja kedvéért megpróbálkozott vele.
► Imád szórakozni, de a munkáját emellett komolyan tudja venni.
► Szót tud érteni a kisebb gyerekekkel.
► Mindenről meg van a maga véleménye és emellett szeret kiállni.
► Iszonyatosan hasonlít Cedric Diggory-ra, ezt a londoniak előszeretettel közlik, őt ez nem érdekli.
► Csak azokhoz kedves akik hozzá is így viszonyulnak.
► Ki nem állhatja a kelbimbót, de ettől függetlenül egészségesen táplálkozik.
► Komolyan veszi a munkáját, ám ha kell tud lazítani is.
► Sosem cseréli össze a munkát a szabadidővel.
► Ha a Roxfortba járt volna biztosan Mardekáros lett volna.
► Igényes, szereti ha körülötte minden rendben van és tisztaság veszi körül.
► Ha rossz napja van mindenre rányomja a bélyegét és akár rosszul teljesít vagy kezel helyzeteket.
► Oreoval le lehet venni a lábáról, de mivel ritkán fogyasztja senki se tudja.
► Külön él a családjától, de tartja velük a kapcsolatot.
► Mindent összevetve ha kap kávét akkor egész nap kedves lesz.

Ki volt Cedric Diggory? Másoknak hűséges barátja, csendes és okos srác, aki imádott tanulni, kviddicsezni, annak idején még a Trimágus tusára is jelentkezett és a Tűz serlege kiválasztotta őt. Ha addig azt hitte, hogy népszerű volt, hát azután még híresebb lett. Mindenki azt akarta, hogy ő nyerjen, hogy az a balfácán Potter semmit se keressen ott közöttük, mert azt hitték… igazából nem tudom és nem is érdekel, hogy mit hittek akkor. Ám az bizonyos, hogy a Trimágus tusa utolsó megpróbáltatásakor Cedric Diggory életében valami a végére érkezett nos, az enyém csak azután kezdődött meg igazán. Nem azt mondom, hogy nem találkoztam vele míg élt, csak sajnos én túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékezhessek rá. Kinek vannak két éves korából tartós és felejthetetlen emlékei? A szülők emlékeznek rá, én nem.
Tehát Cedric meghalt, vele együtt a családban a szép remények, Amos nagybátyám búskomor lett és valahol igazából mindenki gyászolt, mert Cedric a barátjuk volt. Sokáig nem érdekelt, hogy ő ki volt és milyen kapcsolatai voltak. Mindig is azzal nyugtattam magam, hogy ennek így kellett történnie. De amikor mániákusan Cedric-nek neveznek, engem és olyan dolgokkal jönnek, hogy biztosan a tizennyolc éves Diggory szerelemgyereke vagyok, mert nagyon hasonlítok rá. Ilyenkor ki kell ábrándítanom őket, hogy én amerikai vagyok és nem látom át egy tizenhat éves gyereknek – mert ennyi idős volt amikor én születtem – miért lenne már gyereke. Szóval ilyenkor el kellett mondanom, hogy nem, nem vagyok árva és nem is szerelemgyerek vagyok – istenem, mintha Elvis Presley ivadéka lennék – hanem egy másik Diggory, csak az angliaiakkal rokon.
Most felteszem a kérdést, hogy ha mindezt a szépséges dolgot elmondtam az unokatestvéremről, akkor ki vagyok én?
Az biztos, hogy az én álmaim között nem szerepelt sohasem a hírnév, vagy a kviddicsezés. Talán a szüleim hívatása ihletett egy kicsikét túlságosan meg, mert azt akartam, hogy ők legyenek büszkék rám, hogy magam miatt szeressenek. Éppen ezért, bár okos voltam a magam módján, mindig volt bennem egy kis – nagy – adagnyi makacsság és rosszaság. Szerettem nevetni mások kétbalkezességén, nem tagadom, hogy én nem lettem volna az, de igyekeztem ezt elrejteni mások elől. Ahogy egyre idősebb lettem és azt reméltem, hogy a múltat sokan elfelejtik, büszkén látogattam meg a nagybátyámat. Gondolhattam volna, hogy a vesztembe rohanok, hogy amikor meglátom az ő fényképét amint büszkén kihúzza magát is integet… Olyan természetesnek tűnt, gondolom mondanom sem kell, hogy egy kicsit mardosott az irigység. Mert semmi megjátszás nem volt abban a karlendítésben. Ha készült volna róla festmény, most biztos az is azt motyogta volna nekem, hogy „hát te élsz?”. De szerencsére nem láttam. Elég volt a fénykép. Noha mozog, de szerencsére nem beszél.
Az ő szobájában voltam. Az apja sosem rendezte át, meghagyta ezt a helyet úgy, ahogy Cedric annak idején hagyta, még szerencse, hogy takarítani szokták, különben nagyon poros lenne itt minden. Volt itt egy hatalmas láda, a személyes holmijaival, egy kitűző amin Cedric arca volt és egy piros betűs szöveg, ami átváltozott zöldé és már nem a rokona arca volt rajta.
Szurkolj CEDRIC DIGGORY-nak, a Roxfort IGAZI bajnokának! POTTER, a BÉNÁK BAJNOKA.
Ezen nevettem egy kicsit, nem akarok senkit sem megbántani, nem tudom mi történt akkoriban úgy igazán, de egy dolog biztos: ezt a kitűzőt betettem a fiókba. Nem akarom viszont látni magam, de mégsem önmagam ezen a kitűzőn.
A seprűje ott díszelgett a falon. Gondolom senki sem akarta használni miután ő meghalt, mert túl sok emléket kelthetett mindenki szívében és az csöppet sem volt békés, hanem inkább szívszorító. Az ágyára néztem, egy kicsit elhúztam a számat, nem akartam én abban az ágyban aludni, mégis kénytelen voltam legalább egy hónapig úgy tenni, mintha ő lennék. A nagybátyám a fiaként szeret és gondolom merő udvariasságból nem szólított a fia nevén. Csak ugye… Van aki nem tudta elfogadni, hogy feleslegesen keresgél vagy vél felfedezni hasonlóságokat közöttünk, mert igazából a külsőnkön kívül – még félhosszú hajat is növesztettem a különbségek növelése miatt – nem igazán hasonlítunk egymásra.
Én látó vagyok, ő maximum a kviddicsben volt nálam tehetségesebb, mert a bűbájokhoz nekem is értenem kell, mára a hivatásom miatt. Sok jóslatot segítettem megérteni, ha úgy tetszik megakadályozni, hogy mégis beteljesüljön. Én hiszek abban, hogy ezeket a jóslatokat meg lehet akadályozni a beteljesüléstől. A döntéseink visznek előre azon az úton ami a jóslathoz vezet vagy annak az elkerüléséhez. Éppen ezért segítek – nem kényszerből – Wilkinson-éknak is.

Fiatal koromban hosszabb hajam volt, ez eltartott egészen mostanáig, viszont az elmúlt hónapokban kénytelen voltam engedni az anyám kérésének és levágni azt egy rövidebb és úgymond úriemberesebb változatba. Őszintén megvallom így próbáltam különbözni a nálam idősebb unokatestvéremnél, aki meghalt Merlin óvja. Most viszont olyan, mint a velem egyidőseké, hátrafésült, rövid. Halványzöld szemeim vannak, amit sokan néha tévesen kéknek néznek, ezért tévesen nevezik azt tengerkéknek. Túl sokan néznek a szemeimbe és túl sokan dicsérik meg a nem létező tengerkék szemeimet. Nagyon nevetséges helyzet szokott az ilyesmiből kerekedni én meg minden alkalmat megragadok, hogy ezt kimondjam az embereknek akik eltévelyednek.
Az öltözködésemre mindig odafigyelek, igyekszem olyan ruhákat választani amik összeillenek egymással és nem különböznek. Nem az a célom, hogy úgy nézzek ki mint egy viharvert alak, hanem, hogy egy határozott embert tükrözzön a ruházatom.