Samuel Fjor Fornæss

Az évek során megtanultam, hogy csak úgy élhetem túl, ha bizonyos mértékben olyan leszek, amit elvárnak tőlem. Akár tudat alatt, kimondatlanul is. Gyakorlatilag majdhogynem egy élő kaméleon lett belőlem, annyi mindenkinek próbáltam már megfelelni. Az alapvető jellemvonásaim azonban remélhetőleg nem változtak - vagy legalábbis én nem vettem észre, hogy változtak volna. Szinte mindenkivel barátságos vagyok - első találkozásnál biztosan, aztán majd kiderül -, de ha olyanom van, vagy nagyon felbosszantanak valamin, akkor tudok nagyon bunkó is lenni. Azt hiszem, senki nem akarja látni azt az oldalamat. Még a bátyám sem. Ami azért nagy szó. Megbízható vagyok és igazságos, de leginkább segítőkész és lelkiismeretes, ami azt hiszem, egy medimágus számára elengedhetetlen tulajdonságnak bizonyul. A dolgokhoz való hozzáállásomat tekintve leginkább realistának mondanám magam. Próbálom a dolgok jobbik oldalát nézni, és nem hagyni, hogy félig üres legyen az a bizonyos pohár, és ez általában sikerül is. De még mindig inkább azt mondom, hogy a valóságot nézzük, akkor nem fogunk akkorát koppanni, mint ha mindig a legjobbat feltételeznénk mindenről, és kiderül, hogy mégsem olyan jó minden, mint gondoltuk. Tudom, hol a határ beszéd és hallgatás között. Na jó, legtöbbször. Van, hogy nekem is szájmenésem van, de az a lehető legritkább esetben történik meg. Szerencsére, mert a végén még saját magamat is megutálnám miatta. Ja, és csatlakozom Frodohoz: kávééé! Méghozzá minden mennyiségben. Nem sok mindenért harapok, ha szó nélkül elveszi vagy használja a dolgaimat, de a kávéért megküzdünk. Arra nekem is szükségem van. Megpróbálom én magam megvédeni magam, nem arra várni, hogy a bátyám mikor jön és intézi el helyettem a dolgokat. Ebből aztán rendszerint az lesz, hogy kék-zöld foltokkal és horzsolásokkal kerülök haza, mert nem bírok nyugton maradni. Nem, az tényleg nem én lennék... de most mit tegyek, ha egyszer az igazságérzetemnek is ki kell jönnie valahol? Na ugye. Arról meg nem tehetek, hogy valahogy mindig alulmaradok, aztán megnézhetem magam. Azt hiszem, tényleg ideje lenne végre leszoknom arról, hogy gondolkodás - és védekezés - nélkül megyek bele mindenféle olyanba, amibe nem kellene.

Gyerekként valószínűleg mindenki, vagy legalábbis szinte mindenki úgy érzi, hogy legyőzhetetlen és övé a világ. Vagy övé lesz a világ. Nem volt ez másképp velem sem... na meg valószínűleg a bátyám is így érezhette magát, habár fogalmam sincs, nem vagyok a bőrében. Azt viszont tudom, hogy bármi is volt az életem során mindig számíthattam rá. Persze, nálunk is megvoltak a szokásos testvéri civódások, veszekedések, de amikor tényleg szükség volt rá, amikor számított, hogy van - e mellettem valaki, vagy teljesen egyedül kell végigcsinálnom valamit, akkor tudtam, hogy kérni sem kell, ő ott lesz mellettem.
A szülők halála egy olyan visszavonhatatlan csapás az ember életében, amit nem biztos, hogy elsőre felfogunk. Idő kell, mire leesik, hogy igen, tényleg elment, és nem jön vissza többé. Hogy már soha többé nem leszünk egy nagy, szerető család. Igen, ez időbe telik. De ha egyszer megérti az ember, hogy valami megállíthatatlanul végetért, akkor az nagyon tud fájni. Tudom, mert nekem is fájt. Sőt, akármennyire is próbálta tartani magát, és azt mutatni a külvilág felé, hogy semmi baja, én tudom, hogy a bátyámnak is fájt a szüleink elvesztése. Nem véletlenül nem beszélünk róluk, legfeljebb nagyon ritkán. Nem, ezt jobb nem bolygatni, mindkettőnknek fájdalmas téma.
- Elmentek... tényleg nem jönnek már haza hozzánk, ugye?
Kérdeztem szipogva a bátyámtól, aki még mindig azon igyekezett, hogy ne lássanak rajta érzelmeket. Legalább az illetéktelenek ne. Én viszont ismerem... és tudom, hogy nem sokáig fogja tudni tartani az álarcot.
- Sajnos nem! De ne aggódj, én itt vagyok neked, ugye tudod? Mindig itt leszek neked.
Kedvesen, sajnálattal nézett le rám, én pedig automatikusan bólintottam egyet. Biztos voltam, vagyok benne, hogy igazat mondott, mert hát miért ne mondott volna igazat? Na meg itt van nekünk nagyi segítségnek. Szerencsénk van, hogy magához vett minket, mert máskülönben isten tudja, hová kerültünk volna.
Este, mikor végre hazaértünk és lefeküdtünk aludni én csak feküdtem az ágyamban és néztem a plafont. Néztem, és azon gondolkoztam, hogy miért is történt mindez... és hogy nem szabad megbántanom, megbántanunk nagyit semmivel sem, ha már volt olyan kedves, és magához vett. A nagy gondolkodás közben egyszer csak Frodo sírására lettem figyelmes a másik ágyról. Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam lekászálódtam a sajátomról és átsiettem a bátyámhoz, hogy megölelgessem.
- Ne sírj, bátyus! Én is itt vagyok neked, jó?
Ügyetlen érzelemnyilvánítás, de mégiscsak több, mint a semmi.. és tényleg nem szerettem volna szomorúnak látni a testvéremet. Mert akkor én is szomorú leszek, és már épp eleget sírtam anyáék temetésén... nem hiányzott még több.

Frodo azt ígérte mindig itt leszek nekem és megvéd. Csakhogy időközben rájöttem, hogy ez nem feltétlenül igaz. Vagy nem úgy, ahogy szeretném. Nem támaszkodhatok mindig rá, hiszen neki is megvan a saját élete. Ezért aztán úgy döntöttem, kezembe veszem az életemet, és nem várok arra, hogy a bátyám mikor ér rá szuperhősöset-megmentőset játszani. Kamaszkorban az ember egyébként is érzelemvezérelt, én pedig alapból nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy átgondoljam a dolgokat, úgyhogy nem csoda, hogy szinte naponta mentem haza úgy, hogy tiszta seb voltam. Szegény nagyi meg sápítozhatott, hogy te jó ég, mit művelt az ő unokája! Hát, igen... az ő unokája eleven gyerek volt, meg kell hagyni. De ez még mindig jobb volt, mint nem tenni semmit. Nem, az nem az én műfajom. Ő viszont nem védett meg, csak okoskodott, hogy mit kellett volna tennem, meg mit nem. Hát köszi, tesó, mondani könnyű, remélem, tudod! Ráadásul tudom, hogy ő is ugyanezt tette volna a helyemben... de még véletlenül sem mondja ki. Mondjuk legalább nem tol le... nagyon. Már ez is valami. Ezzel azt mondja, hogy büszke rám, örül, hogy kiálltam magamért vagy azért, amiért éppen harcba keveredtem, de varázsló vagyok, tehát jó lenne, ha a kezem helyett a pálcámat használnám ilyesmire. Jogos... de abban mi a buli?

Körülbelül négy éve a bátyám izgatottan érkezett haza egyik nap - én pedig nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, mert nem szokott ilyen izgatott lenni.
- Van egy ötletem! Menjünk el Angliába, és legyünk gyógyítóinasok! Együtt! Na, mit mondasz?
Állt elém csillogó szemekkel az ötletével. Látszott rajta, hogy nagyon felvillanyozza a dolog, és komolyan gondolja, én viszont még nem tudtam a helyére rakni... most mi van?
- Micsoda? Frodo... eszednél vagy? Az egy dolog, hogy engem lekezelsz, de biztosan ezzel szeretnél foglalkozni egész életedben? Ráadásul... együtt? Én miért kellek oda?
Kíváncsiskodok értetlenül figyelve a felvillanyozott bátyámat. Nem tudom, mikor láttam rajta utoljára, hogy ilyen komolyan gondol valamit.
- Hogyhogy miért? Azért, mert az öcsém vagy, és azért, mert segíthetnél nekem. Tudod, hogy szükségem van rád. Szükségünk van egymásra. Naa, ne kéresd magad! Gyerünk, indulás Angliába!
Ahogy végignézek rajta hirtelen rájövök, hogy teljesen mindegy, mit is mondok, ő már eldöntötte magában, hogy megy. Akkor pedig nekem is mennem kell vele, mert addig nem nyugszik, amíg be nem adom a derekam. Mondjuk valószínűleg tényleg így lesz a legbiztosabb megoldás... és egy próba nem árthat. Aztán meglátjuk, ha nagyon nem jön be az angliai élet, akkor legfeljebb visszajövünk. Vagy nem tudom. Megoldjuk.
- Jóól van, jól van, menjünk! Nyertél, veled megyek Londonba!
Adom meg magam egy teátrálisat sóhajtva, és mosolyogva figyelem a bátyámat, aki úgy látszik, megtalálta az életcélját. Én is szeretek embereken segíteni, és ki tudja? Lehet, még jó orvos is lehetne belőlem, hát nem veszíthetek vele semmit.
Így történt, hogy már négy éve Londonban éljük az életünket. Frodo gyógyítóinas a Szent Mungoban, én pedig az utolsó évemet töltöm az Akadémián Általános Medimágia szakon. Hogy innen merre tovább, az még a jövő zenéje... de azt hiszem, amíg egymás mellett vagyunk, addig nem lesz semmi gond.

Pár dolog velem és a kinézettel kapcsolatban

✥ Nem a ruha teszi az embert, de jó, ha van rajta. - fogalmam sincs, ki mondta, de igaza van. Biztos okos ember volt az illető.

✥Éppen ezért van az, hogy gyakorlatilag mindent is felveszek, amiben jól érzem magam. Nem mondom, hogy igénytelen lennék, csak a kényelmet és a jó közérzetet többre becsülöm, mint azt, hogy jól nézzek ki valamiben.

✥Ha mégis választani kell, akkor általában az egyszerűbb darabokra esik a választásom. Az egyszerűség legtöbbször nyer.

✥Szőke tincseimet leginkább szabadjára engedve hagyom, ahogy a természet megáldott velük. Persze van, hogy erőt veszek magamon, és "emberi" külsőt alkotok magamnak, de akkor sem viszem túlzásba. Nem vagyok sem lány, sem piperkőc.