Lucille Ollivander

A szókimondás a mi családunkban nem számít nagy erénynek, ha meg akarsz felelni a szülői elvárásoknak. Ha viszont idejekorán ráébredsz arra egy otthon töltött szombat nap után virradó verőfényes vasárnap reggel, hogy sosem leszel elég jó ahhoz, hogy maradéktalanul eleget tegyél annak a képnek, amihez az ősök ragaszkodnak, onnantól elég könnyű dolgod van. Vagy éppen nehéz. Könnyű, mert végre nem kell magad egy olyan álarc mögé rejteni, amiről messziről ordít, hogy nem te vagy. Nehéz, mert minden alkalommal szembe leszel állítva a ténnyel, hogy milyennek kellene lenned. De te határozott maradsz, megkeresed azokat a dolgokat, amiket te szeretsz, és nem abban leszel jó, amiből elvárják tőled a tökéletességet. Akaraterőt növesztesz, és tűröd a negatív kritikát, még akkor is később este a párnádat könnyek áztatják. Megdolgozol azért, amit szeretnél elérni, de nem azért, hogy mások büszkék legyenek, hanem hogy te büszke legyél saját magadra, mert már tinédzserként is tudod, hogy ez sokkal fontosabb. Nem leszel éltanuló, sőt sokkal valószínűbb, hogy gyakrabban keveredsz bajba az iskolában, mint nem, de nem tagadod meg egy pillanatra sem lázadó, kalandor természetedet, mert szeretsz kipróbálni új dolgokat. Elfogadod, hogy a bonyodalom az életed része és ránevelődsz arra, hogy sose legyél olyan, mint az előtted álló elrettentő példa.
Ha ilyen vagy, pocsék Slughorn lennél, csak gondoltam szólok..

Nem mindig tudom kihúzni magam a baráti látogatások alól, pedig mindig megpróbálom úgy alakítani a beosztásomat, hogy csak a romokra érjek haza. Rosmerta kedves viszont valamiért nem látja át a helyzetet, és azt hiszi még annál is több szociális interakcióra van szükségem, mint amennyi a kocsmában ér nap mint nap. Pedig bizony nem lenne rá szükség. Velem mindig kifejezetten kedvesen bánt, néha talán azt látja rajtam, hogy eléggé el vagyok anyátlanodva, pedig én nem érzem Pippa hiányát egy pillanatra sem. Vagy csak magát látja bennem, a fene se tudja milyen volt ő fiatalon. Már nem mai csirke. Minden esetre vele nem nagyon tudok vitába szállni, mikor kijelenti, hogy menjek haza. Olyankor csak kelletlenül kanyarítom a vállamra a táskámat és jóéjt kívánva hagyom a felmosót, hogy elvégezze a dolgát, aztán kifacsarja magát és másnap estig - vagy amíg nem történik baleset - nyugovóra térjen.
A péntek esti műsort a szombat délutáni követi. Puck tudja jól, hogy a harmadikosokról jó sok pénzt le tud gombolni ilyenkor, este pedig talán újra Londonba megy, hogy a turistákat is leszedje pár fonttal. De a péntek este mindig arról szól, hogy mire hazaérek már az utca túlvégéből hallom, hogy nem a békés pihenés fogad. Általában vannak nálunk néhányan - mindig a kelleténél többen. A küszöbön átlépve megcsap a sörszag, ami igazából sosem zavart, és tekintve, hogy pultos vagyok, már immunitásom van felé.
A táskámat lecsúsztatom a vállamról, a bakancsomat is lerúgom, de látszik rajtam, hogy nem érzek le nem küzdhető vágyat, hogy csatlakozzam a dorbézolókhoz. Jobban szeretek egyedül lenni. Vagy Puck-kal. Bár a kettő majdnem ugyanaz. Különben is, mi a f*szt keresnek ezek már megint itt? A felét nem is ismerem azoknak, akik elfoglalják a kicsiny lakás még kisebb kanapéját és a konyhából átverbuvált székeket. Mosolyt erőltetek az arcomra, én is magamhoz veszek egy üveg sört és a kanapé karfájára kucorodom. Oda, ahol még van hely. Nem telik bele sok idő, hogy a pasim ölében kössek ki, majd el is vesszünk egymás társaságában, míg körülöttünk továbbra is hangosan bömböl a zene és beszélgetnek, vihorásznak és cigarettáznak a többiek.
Nincs rossz sorom, mégis úgy érzem, hogy én ennél többre vágynék. Vagy egyszerűen csak másra. Nem mindig ugyanarra a jól ismert forgatókönyvre. Nem csak azért, mert utálom mások mocskát feltakarítani, hanem mert másfél év elég volt ahhoz, hogy biztos lehessek benne, nem akarok már sokáig így élni. Titkon talán még mindig bennem van a belém nevelt megfelelési kényszer, aminek sosem sikerült maradéktalanul eleget tennem.

A másnap mindig csatatér, a forgatókönyv pedig ugyanaz. Hajnalban elpárolok a díszes társaság java, Puck-ot meg vagy a WC-kagyló mellett fetrengve találom meg, hol a kádban dagonyázik néhány cigicsikkel a mellkasán horkolva. Igazából minden szombat reggel szánalmasan undorító.. A szellőztetés felébreszt valamelyest, mert kávét ugyebár csak az tud főzni, akinek van otthon.
- Kössz, hogy feltakarítasz... - támolyog ki a szobából mosdatlanul. Ennyire nagy kérés lenne, hogy legalább egy fürdőt vegyen, mielőtt újra lelécel és a sok mocskot rám hagyja? Nem vagyok túl boldog, és ez az arcomra is van írva.
- Nem.. - válaszolom nyugodt hangon, nemes egyszerűséggel. Eddig sem azért tettem neki szívességet, mert ez elvárható lenne, csak nem akartam mocsokban élni. Most meg már egyáltalán nem akarok itt élni és bár pénzem nincs sok, az elhatározás megérett bennem, hogy bármennyire vagyok elcseszve, ennél a szemétdombnál azért mégiscsak többet érdemlek. Nem mondok neki többet, a távozásomat sem indokolom meg. Veszekedtem és idegeskedtem eleget, hogy ne érdekeljen már Puck önsajnáltatása. Nem mintha többnek gondolná ezt az egészet egy kényelmes románcnál... Kössz, kiszálltam.

Leléptem.

Legrosszabb esetben mi történhetne? Betoppannék Berti-hez vagy Bonnie-hoz és beismerném, hogy az élet k*rvára kib*szott velem? Ismerik az Pippát, ezzel már rég tisztában vannak mindketten.

A megjelenésem már 15 évesen is a valódi énemet tükrözte. Anyám majdnem infarktust kapott, mikor az első karácsonykor hazaállítottam piros hajjal. Nagyjából az összes meleg színt próbáltam, de most mondd, hogy nem illik hozzám. Aztán szépen jött a többi. Több fülbevaló, tetkók, piercing. Minél inkább nem akartak engedni valamit, én annál inkább csináltam és ez a külsőmön hagyott leginkább nyomot. Vagy legalábbis ez látszik mindenki számára. Az öltözetem is kifogásolható anyám szemében, bár az ő véleményére nem adok, az élő fába is belekötne, ha tehetné. Egyébként semmivel sem öltözöm kihívóbban a korombeli lányoknál. Közönséges pedig sosem vagyok.