Örülök, hogy itthon lehetek. Hiányzott már a szobám, hogy kicsit tényleg egyedül lehessek. Szeretem a szobatársaimat, félreértés ne essék csak baráti értelemben, de az biztos, hogy a Roxfort falai között olyan nincs, hogy egyedül vagy. Mindig van valaki aki megtalál valamivel, így a magány mint olyan elérhetetlen luxusnak számít. És hiányzott a családom. Leginkább a nővérem, de azt kell hogy mondjam, apa is. Attól függetlenül, hogy továbbra sem beszélünk többet mint ezelőtt jó tudni, hogy ott van néhány szobával arrébb, ha esetleg szeretnék valamit. Megnyugtat a jelenléte. Kezdem úgy érezni magam, mintha az enyém is egy olyan normális család lenne, egy a sok közül és nem ilyen elcseszett, mint amilyen valójában. A legjobban az hiányzott, hogy befészkeljem maga a nővérem ágyába egy üveg vajsörrel és megvitassuk az élet nagy dolgait. De hát őt olyan nehéz utól érni, mióta beleszeretett a színházasdiba szinte lehetetlen. Örülök hogy boldog, tényleg, de annak még jobban ha itthon találom, mikor én is itthon vagyok. Mert idén nyáron úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó minden este a szobámban poshadni, szóval nagyon ügyesen meghívattam magam ide-oda, így már elmondhatom, hogy a mugli alkoholos italok meg én nem leszünk jó barátok. Nem részegedtem le vagy ilyesmi, de elég volt egy korty vodka és nem is volt kedvem tovább próbálkozni vele. Mi lehetne jobb egy kellemes esténél egy vajsör társaságában? Ha a vajsörhöz a nővérem is csatlakozik. Így egyik este, mikor végre mindketten otthon vagyunk bekopogtatom hozzá két üveggel a kezemben. Ha már így az életére török legalább hozok neki is inni. Lenne mit kibeszélnem magamból és szerintem neki is van mesélni valója. Vagyis remélem, mert nem akarom hogy egész este csak én jártassam a számat. Kíváncsi vagyok, hogy mi van vele.
Nem tudtam volna megmondani, mikor lett ilyen sűrű az életem. Egyik pillanatban még az a kislány voltam, aki a szabadidejét a Hugrabug tanulói között tölti, mert ott van az öccse és a legjobb barátai is, most meg már roxfortos sem voltam, akinek egy percre sem állt meg az élete. Kár lenne azt hazudnom, hogy ez zavart, legalább elterelte a figyelmemet mindenről. A Kyle Briggs eset óta féltem egyedül maradni a gondolataimmal. Semmi nem volt rosszabb, mint álmatlanul feküdni éjjelente az ágyamban és a sötét plafon felé bámulva elmélkedni a történteken, miközben tudatosan próbáltam másfelé terelni a gondolataimat. Sosem voltam sikeres benne, nem véletlenül jött mennyei áldásként az első füves cigaretta, amit Bertie Ollivander a kezembe nyomott. Azzal mindig könnyebb volt aludni, de csak nem használhattam minden este, féltettem magam attól, hogy nagyon rászoknék. Gondolom, azzal már régen elkéstem. Ma este sem nyúltam hozzá, úgy döntöttem, megoldom magamnak a problémát, ha felmerül. Kivételesen nem tűnt annyira nehéznek, hiszen képtelen voltam másra gondolni mint Dantéra. A sok akadémistákkal teli buli, a rengeteg közös próba, együtt szereplés a színpadon... Akármennyire tagadtam mindenkinek, főleg azoknak, akik előszeretettel cukkoltak vele, kétségkívül a felhők között jártam, bármikor egy légtérben voltam vele. És a legutóbbi buli... hát, hiába mondtam neki azt, hogy nem emlékszem semmire a pult alatt töltött nagyon hosszú időről, azért akadtak ködös képek a fejemben. Erre most, hogy itt feküdtem az ágyban, még kivilágított szobában, mert nem sokkal ezelőtt szöveget tanultam (feleslegesen, mert úgyis tudtam), végre szép gondolatokkal, ezt megtöri egy kopogás. Kivételesen morcos lettem volna, ha apa az, pedig máskor sosem zavart, ha időt szakított rám. Ellenben nem őt, hanem az öcsémet láttam meg az ajtóban, akit már őszintén nagyon hiányoltam az életemből. Azt hiszem, rá kellett volna ennél több időt szakítanom. - Szia -mosolyodtam el, mielőtt felültem volna az ágyon. -Gyere csak be, még egy darabig biztos nem alszom. Lehetetlen lett volna letagadnom, hogy felcsillant a szemem a vajsör látványára. - Nekem sosem mondtad, hogy legilimentor vagy. Mikor olvastál a gondolataimban, hogy nagyon innék most egyet?
A kopogás szinte csak jelzés értek, hiszen várok ugyan néhány másodpercet, de már nyitom is az ajtót. Nem tudom, mit csinálhat zárt ajtók mögött de gondolom ha rám tartozna velem is megosztaná, így nem kérdezősködöm. Csak éppen nem szeretném, ha kínos szituba kerülnénk amiatt, hogy rárontok. - Sziaa, akkor jó - lépek át a küszöbön, majd lábaimmal behajtom az ajtót. Na nem mintha nem menne kézzel is, elvégre valahogy bekopogtam ide, de így sokkal menőbbnek látszom. Vagyis belülről azt hiszem, hogy ez így van, aztán lehet hogy mégsem. Carol előtt mindig igyekszem a legjobb formámat hozni, de előtte semmi sem kínos, így megtehet bármit azért, hogy úgy érezzem a legjobbat adom neki, miközben lehet, hogy valójában tök gáz amit csinálok. Egy pillanatra meghökkenek, én sem tudok arról, hogy legilimentor lennék, de a második mondat hallatán ajkaim széles mosolyra húzódnak. - Ez nem legilimencia, csak testvéri telepátia. Ilyet még a muglik is tudnak. - Legalábbis az egyik mugliszületésű barátom mesélte, akinek a húga tök varázstalan, hogy köztük is van egy ilyen furcsán erős kapocs, ami miatt szinte megérzik a másik érzéseit. azt hiszem, köztünk is van valami ilyesmi, nem tudom a többi családban ez hogy megy. Mondjuk a mi esetünkben elég erős oka volt annak, hogy ez kialakult, de lehet hogy Carollal jobban is jártam, mint anyával. Ő legalább nem hagy el. Szó nélkül biztosan nem tenne ilyesmi. Időközben míg gondolataim elkalandoznak a testem automatikusan cselekszik és felkuckózom nővérem mellé az ágyra, majd a neki szánt üveget felé nyújtom. - Mesélj, mi történt veled amiről nem tudok? - Térjünk a lényegre egyből, a többi maszlagot ráérünk később is megvitatni. azért jöttem, mert érdekel hogy mi van vele, nem pedig azért, hogy megismerjem a legújabb színházi pletykákat. Bár kétségkívül nagyon izgalmas mi minden folyik a színfalak mögött, de ha már lehetőségünk van egy kis időt kettesben tölteni az tényleg kettőnkről szóljon.
Ritkán zártam magamra az ajtómat. Nem igazán volt mit rejtegetnem, és persze senki sem volt olyan tahó a családomban, hogy csak úgy rám nyisson kopogás nélkül. Apa szerintem nem is járt a szobámban évi kettőnél többször, Fiona mindig kopogott és megkérdezte, hogy bejöhet-e, ahogy Alex is tett mindig. Legalább tekintettel voltak a személyes teremre, hiába nem titkolóztam vagy zárkóztam el előlük. Az ölembe húztam egy párnát, ami remek szokásommá vált az elmúlt hónapok során - mindig adott némi komfortérzetet - és onnan figyeltem Alex ügyködését. Imádtam, ahogy mindig próbált nagyobbnak és jobbnak tűnni előttem, mintha az jelentene bármit is. A testvérem volt, és anélkül is szerettem őt a holdig meg vissza, hogy ő lett volna a legmenőbb, a legszuperebb vagy valami irreálisan felsőbbrendű teremtés. Persze nekem anélkül is az volt, hogy a valóság ezt tükrözte volna. - Nagyon tetszik az ötlet, hogy testvéri telepátiát alkalmazzunk. Jól tud jönni nagycsaládi vacsorákon is, amikor itt van az öreglány is. -A család kollektíven gyűlölte nagyanyánkat, szinte versenyezhettünk volna, hogy ki áll ebben az első helyen. Apának vele kellett felnőnie, Fiona már akkor ideges lett, ha a nevét meghallotta, és Alexet is mindig leszólta valamiért, hogy túl sovány, túl magas, túl alacsony, nem elég határozott, túl határozott, igazából semmi nem volt jó. Én pedig... hát, azt hiszem nem én voltam a kedvenc unokája, amióta karácsonykor lekevertem neki egy visszhangzóan csattanós pofont. De hát ki képes a saját unokája megerőszakolásán pattogni? Ja igen. A nagyanyám. - Ó jaj, biztos tudni akarod? -nyögtem fel, de tudtam, hogy úgyis elmondok neki mindent, mert nem volt más, akinek kitálalhattam volna a történtekről. Persze ott volt Alina is, de neki éppen teljes katyvasz volt a családi élete, nem akartam én is belerondítani, Hunter pedig... Merlinre, beszélnem kéne már Hunterrel. -Emlékszel a srácra, akivel együtt játszottam legutóbb a színpadon? Mármint amikor te is eljöttél apáékkal. Szóval Dante és én... hát nem mondanám, hogy teljesen tiszták az emlékeim, de azt hiszem, kicsit túlléptük a barátság határait a hétvégén. A bárban. A pult alatt... Ittam gyorsan egy kortyot a vajsörből, ami rögtön átmelegített.
Kényelembe helyezem magam, kócos fürtjeim hamar beterítik vállát, ahogy ezt a nem túl kényelmes testrészt nézem ki magamnak kispárna gyanánt. Kicsit csontos, de ez legyen a legnagyobb bajom az életben. Szeretem, hogy így szeretjük egymást, és szeretem kinyilvánítani felé a szeretetem. Például ilyen apróságokkal, ha mással nem is tudom a hétköznapok során. - Akkor lehet megúsznám, hogy kapjak egy tockost mert túl hangosan veszek levegőt. Bár mióta lekevertél neki egyet... - Nevetve emlékszem vissza mindkét eseményre. Ott és akkor egyik sem volt ennyire vidám, de az idő, az a fránya búbánatos idő igazából mindent megszépít. Szeretem én a nagyanyámat - talán egyedül vagyok ezzel a családban - valahol nagyon mélyen. De tényleg, valahol annyira mélyen, hogy általában nem is találom, hol rejtegetem ezt az érzést. Néha azonban annyira túlzásba esik, hogy az már megérdemel egy ilyen jelenetet. Az még hagyján, hogy engem nem szeret, mert hát fiú is vagyok, meg nem is passzolok bele az általa elképzelt ideálba, de hogy Carolt is cseszegesse... Na nem, azt már nem. Ha nem a nővérem maga tette volna meg, hát biztosan az én tenyerem csattan rajta. Pedig engem aztán igazán nehéz úgy felbőszíteni, hogy ténylegesen bántsak is valakit. - Még szép kedves, mesélj bátran - húzom meg az üvegem. Témánál vagyunk, úgy érzem. Kikerekedett szemekkel hallgattam a történetet. Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, és az elképedés soha nem látott mértéket öltött bennem. - Hogy mit csináltatok és mi alatt? És ugyanarra a cuki kerek fenekű srácra gondolunk? - Ha Carollal vagyok, minden könnyebb. Ilyenkor viccelődhetek a másságommal, és nem érzem azt a kétségbeesést, ami általában elfog, ha a témára gondolok. Ő megért engem. Tudom, hogy nem épp a legideálisabb időpont a poénkodásra, de venni fogja a lapot. Tudom.
Mindig jólesett Alex közelsége és szeretete. Velem ellentétben ő könnyebben ki is nyilvánította azt, neki egyszerűbb volt ténylegesen és látványosan a tudtomra hozni ezt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy az én bénaságom és nem túl nyílt szeretetem ellenére tudja, hogy mennyit is jelent nekem és hogy fogalmam sincs, mi lenne velem a testvérem nélkül. - Nem mondanám, hogy büszke vagyok rá, de kár lenne tagadnom, hogy azért baromi jólesett -mosolyodtam el. Nem volt szép tőlem, amit akkor tettem, megszokhattam volna a nagyanyámtól, hogy olyan, amilyen, de egyszerűen nem voltam abban a lelki állapotban, hogy eltűrjem tőle az ilyesmit, vagy igazából bármi mást. Bosszantottak a megjegyzései apa és Alex felé, mert egyikük sem szólt semmit, csak ignorálta, és titkon mindig arra vágytam, hogy én olyan jól kezeljem az ilyesmit mint Fiona, aki képes volt egyetlen szóval ehallgattatni az öreglányt. Eddig azt hittem, sosem leszek képes rá, de a legutóbbi karácsonyon kiderült, hogy igazából nagyon is jól megy, csak nem szóban, hanem tettekkel. Az a pofon kurva jót csattant az arcán. Nem kellett volna éppen az öcsém mellett zavarban éreznem magam, mégis belepirultam, hogy ezt hallania kellett tőlem. Ő volt az, aki a legkevésbé sem ítélkezett, pláne, hogy tudta, kiről van szó, de mégis… különös volt mindezt hangosan kimondani. Hát még, ha Bertie-nek kell előadnom, márpedig neki muszáj lesz. - Igen, pontosan ő -sóhajtottam fel, megdörzsölve az arcomat. -Rohadt kínos, hogy éppen azzal kerülök ilyen helyzetbe, akiért ennyire odáig vagyok, de nem is én lennék, ha nem így történik… Csak elmentünk inni, semmi extrát nem terveztünk, aztán nekiálltunk beszélgetni, nagyon belemerültünk, közben meg észre sem vettük és teljesen leittuk magunkat a sárga földig. Aztán kikötöttünk a pult alatt és úgy smároltunk mint két kanos és részeg idióta… mert azt hiszem, azok is voltunk. -Ittam még egy kortyot, aztán még egyet és még egyet, mert erre most nagyon szükségem volt. -És tudod, mi a legrosszabb? Azt mondtam neki, hogy nem emlékszem semmire, pedig elég sokminden megmaradt, a lényeg biztosan. De hát ő tényleg nem emlékszik, nem szakíthatom a nyakába… Mennyire vagyok hatalmas nyomorék? Ne is válaszolj, úgyis tudom, hogy nagyon.
Tény, hogy jobban szeretem úgy kezelni az ilyen helyzeteket, mint Fiona, szavakkal és nem tenyérrel ütve az embert. De lássuk be, ez a pofon már igazán érett neki, és örülök, hogy Carolban volt annyi erő, hogy meg merte tenni. Azt hiszem, más családokban elképzelhetetlen lenne, hogy a gyerek üsse a nagymamát, de hát na. Sosem voltunk normálisak, ez tény. Elsimerően bólogatva hallgatom a történetet, még mindig a vállán feküdve. Be fog állni a nyakam, de nem érdekel, egyelőre túl kényelmesen sikerült elheverednem ahhoz, hogy ezen változtatni akarjak. - Hé, hé, hé, lassabban, még a végén megint kanos részeg idióta leszel ha ilyen ütemben döntöd magadba a vajsört - szólok rá nevetve. Igazából jobban félek attól, hogy egy óvatlan pillanatban belefullad, ha ilyen tempóban iszik, de ha már témánál vagyunk akkor megérdemel egy kis csipkelődést. Szüksége van arra, hogy néha egy kicsit felelőtlen legyen, ahogy arra is, hogyha ilyeneket csinál akkor szivassam utána. Ha nem lenne ennyire jó a kapcsolatunk akkor biztosan nem így reagálnám le a dolgokat. Bár akkor lehet, hogy nem is tudnék semmiről, ami vele történik, mert előbb mesélné el egy barátnőjének, mint nekem. - Először is: nem vagy nyomorék. Hatalmas nyomorék meg pláne nem. Másodszor: honnan tudod, hogy tényleg nem emlékszik, és nem csak azért mondta ezt neked, mert te azt mondtad hogy nem emlékszel? - Néha azt hiszem a lányok megirigyelnék milyen kitekert logikával vagyok képes gondolkodni. De hát na, egy nővér mellett muszáj voltam megtanulni. Meg egyébként szerintem ez egy tök reális kilátás is lehet, nem? Ha ő megteszi másokkal, akkor mások is megtehetik vele.
A mi családunk olyan messze állt a normálistól, hogy talán csak Briggsék múlhatták felül azt a káoszt, ami otthon uralkodott nálunk. Persze ha csak négyen voltunk, apa, Fiona, Alex és én, egészen tűrhető volt a helyzet és az ember egészen el tudta fogadni, hogy a családja nincs teljesen rendben. A fejemet Alexének döntöttem. Néha olyan érzés volt, mintha nem is én lennék a nagyobb kettőnk közül, ilyenkor biztosan, amikor nekem akadt valami gondom-bajom. - Jó, jó, értettem főnök. Visszafogom magam. De esküszöm, hogy rád nem lennék kanos, az még nekem is túl meredek. -Igaza volt, tényleg túl gyorsan próbáltam leküldeni magamon azt a vajsört, mindezt annak reményében, hogy akkor könnyebb lesz elnyomnom magamban az érzést, hogy mennyire elszúrtam mindent Dantéval. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez legfeljebb ideiglenes megoldást ad, ha annyit ad egyáltalán, de jelenleg nem foglalkoztatott. Már ennyi is elég lett volna. - Hát… erre eddig nem gondoltam -vallottam be lassan, rádöbbenve, hogy tényleg nem gondoltam még bele ebbe a helyzetbe. De hát hülye is lennék belegondolni, amikor ismerem Dantét, mindig olyan őszinte volt mindenkivel, biztosan nem hazudna ilyesmiről sem. -Az a helyzet, hogy Dante nem nagyon szokott hazudni, én legalábbis még sosem hallottam tőle semmi ilyesmit. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem is tette még meg életében, de… nem is tudom. Lehet, neked van igazad. Nagyon csapongok, ugye? -Naná, hogy csapongtam, csak mint mindig, amikor valami összezavart.
Néha a kistesóknak muszáj átvenni a nagytesó szerepét, ha a nagytesónak van szüksége némi lelkitámogatásra. És én bármikor szívesen beleugrok egy kicsit az idősebb fél szerepébe, ha Carolnak szüksége van rám. - Szóval ezzel azt mondod, hogy nem nézek ki elég jól? Na jól van – heccelem álduzzogó arccal. Sosem lennék képes megharagudni a nővéremre, főleg nem valami ilyesmi kis hülyeség miatt, de tudom, hogy a nevetés mindenre a legjobb megoldás. Persze, azt is tudom, hogy nem én vagyok feltétlenül a legjobb nevettető, de azért nagyon igyekszem, hogy legalább egy kicsit felvidítsam az embereket. - Na látod, mikre rá nem ébresztelek – bököm oldalba finoman, arcomon széles vigyorral. Úgy tűnik, azért mégis van valami hasznom ilyenkor. Ha szórakoztató nem is vagyok, legalább néha vannak jó gondolataim. Vagy olyasmik. A barátaim is azt hiszem ezért szeretnek igazán, mert képes vagyok objektíven, tiszta fejjel átlátni a helyzeteket, és több opciót, lehetőséget és megoldást eléjük tárni. - Csapongj csak nyugodtan, én tudlak követni. – Ki más tudná követni, ha nem én? Elvégre én ismerem a legrégebb óta és szeretném azt hinni, hogy a legjobban is. Mielőtt azonban tovább beszélnék kortyolok egyet a vajsörömből, hogy beszéd közben ne száradjon ki a szám. Utálom azt az érzést. - Szóval. Ez hogy is mondjam finoman… ez egy olyan téma, amelyben nem csak te hazudsz szívesen, hanem más is. Ez alól azt hiszem Dante sem lehet kivétel, akármilyen makulátlan fiúcska is. Két választásod van: örök életedben szégyenkezve titkolod, hogy mi történt és sosem tudod meg, hogy ő emlékszik-e, vagy a sarkadra állsz, és leülsz vele beszélni. Mindkét esetben kínos lesz, mindkét eset után máshogy fogsz rá nézni és ő is rád, e rajtad áll, hogy hogy döntesz – fejezem be végül. Néha tök furcsa, mennyit tudok beszélni.
Szerettem ezt a testvéri dinamikát kettőnk között. Hiába voltam én az idősebb és igyekeztem évekkel ezelőtt én átvenni az anyám helyét, amikor magunkra maradtunk, mégsem voltam én a legfelnőttesebb minden helyzetben. Sőt, ami azt illeti, sokszor nem viselkedtem úgy, ahogy az elvárt lett volna tőlem, ahogyan én elvártam magamtól. Ha nagy általánosságban beszélünk, a gondolkodásom érettebb volt a legtöbb korombelinél, talán amiatt, amin átmentem, de összességében még én is csak egy gyerek voltam, semmi több. És olykor Alexnek kellett nagyobbnak lennie, nem pedig nekem. De azt hiszem, így volt ez jó, így maradt minden békés és így tudtunk mindketten mindig fordulni valakihez a gondjainkkal. - Ugyan már, mindenki tudja, hogy te vagy a legjóképűbb Dolohov, de nem kenyerem a vérfertőzés -nevettem fel. -Habár, ha jobban belegondolok… Ismerve a család történetét és a régi házasodási módszereket, minden esély megvan rá, hogy nekünk már teljesen mindegy. -És mi még nem panaszkodhattunk, mert tisztább volt a vérünk, mint sokaknak, és most nem az aranyvérre gondolok, hanem a genetikai részére a dolgoknak. Blackék sokkal rosszabbul jártak a genetikai lottón, azt kell mondjam. Hirtelen ötlettől vezérelve szorosan átöleltem Alexet. Nehezemre esett szavakba foglalni az érzéseimet, pláne, ha a szóban forgó személy itt volt mellettem. Cselekedni sokkal könnyebnek éreztem és ismertem annyira az öcsémet, hogy tudjam, ebből érteni fog. Másképp nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szeretem, mennyire fontos nekem, és mennyire hálás vagyok azért, hogy most, ebben a percben is itt van mellettem. Azért közben bedugtam az ujjam a vajsör üvegébe, nehogy véletlenül ráborítsam. Kár lett volna érte is és a sörért is. - Igen, azt hiszem, igazad van… De félek, tudod? Mert nem tudom, mit fog rá reagálni, fogalmam sincs, mit mond majd, mit tesz, és mi lesz velünk utána. Azt hiszem, sokkal fontosabb nekem annál, hogy meg akarjam kockáztatni az elveszítését. Mert valljuk be, az is egy lehetőség, hogy azt mondja, "hiba volt, inkább hagyjuk az egészet", én hoppon maradok, és semmi nem lesz ugyanolyan mint korábban volt. Még a színpadon sem, pedig… Nagyon fontos az is nekem. -Elkezdtem letépkedni az átnedvesedett címkét az üveg oldaláról. Hogy miért? Nagyon jó kérdés. Azt hiszem, kényszercselekvés volt. -Őszintén, Alex, te mernél beszélni vele?
- Ezt akartam hallani – húzom ki magam büszke vigyorral, majd belőlem is kirobban a nevetés. – Mármint hogy én vagyok a legjóképűbb. Mert valóban, nekünk lehet, hogy már tökre mindegy szerintem. Szóval ha nem a másik kapura játszanék, biztosan elvennélek. Legalább tuti jó férjed lenne – vigyorgok rá. Mindketten tudjuk, hogyha nem lennénk testvérek is ott lenne az a bizonyos áthatolhatatlan akadály, ami miatt nem lenne boldog a házasságunk. Mármint az enyém így sem lesz, de legalább nem Carol életét teszem tönkre. Legalább ő legyen boldog, ha már én sosem lehetek az. Viszonzom az ölelést, tudom, hogy ez mindent elmond. Részéről azt jelenti, hogy szeret engem és hálás azért, hogy vagyok neki. Én azt igyekszem sugározni, hogy mindig mellette állok és biztos támaszt nyújtok még a nehéz időkben is, akkor is, ha azt hiszi hogy minden remény elveszett és senkire sem számíthat. A testvér mindig testvér marad, és jó esetben aligha létezik ennél szorosabb kötelék. - Hát persze, hogy félsz. Ez normális. Nehéz döntést kell meghoznod, amit senki más nem tehet meg helyetted. És mindig ott van, hogy mi lesz, ha. De ha ez határozza meg az életed sosem leszel boldog, mert mindig ezen fogsz aggódni. – Most úgy csinálok, mintha én nem pontosan ebben élném az életem. Rettegek attól, hogy mi lesz ha felfedem az igazságot és ezért inkább választom a boldogtalanságot, minthogy lépjek. De nem akarom, hogy Carol is ebben éljen. Azt akarom, hogy boldog legyen, legalább próbálja meg, ha lehetősége van rá. – Őszintén? Nem. De hiszek abban, hogy te sokkal bátrabb és erősebb vagy mint én. - Igyekszem elkapni a pillantását, hogy érezze szavaim komolyságát. Szerintem ő sokkal de sokkal jobb ember mint amilyen én valaha is leszek.
