Minerva McGonagall

Apám lánya vagyok. Vagy legalábbis hozzá hasonlítok leginkább, és ezt elég sokszor hallottam már életem során. Kisgyermekként még nem értettem ennek a súlyát, a jelentőségét, és gyakran megesett, hogy visszaszóltam az illetőnek és kikértem magamnak nagy önérzetesen, hogy nem, én egyáltalán nem vagyok olyan, mint az édesapám. Mert én anyám lánya vagyok. Igen, teljes mértékben azt hittem, hogy az, hogy "apád lánya" valami teljesen rossz és irreális dolgot jelent. Mert máskülönben miért is mondták volna ennyiszer, nem igaz? De hogy mit is jelent igazából ez a megnevezés? Milyen is volt apám, ezzel együtt pedig nagyrészt én magam? Makacs volt. Illetve ez így nem teljesen állja meg a helyét. Inkább azt mondanám, hogy jó önérvényesítő képességgel rendelkezett. Ha valamit nagyon el akart érni, akkor addig kötötte az ebet a karóhoz, és mondta a magáét, amíg végül tényleg az lett, amit ő akart. De általában nem kellett sokat törnie magát, mert jó beszélőtehetséggel áldotta meg Merlin, tehát viszonylag könnyen rávett bárkit az adott dolog végrehajtására. Vagy épp végre nem hajtására, helyzettől függően. Béketűrő volt - az esetek nagy részében. Nehezen lehetett kihozni a sodrából, de ha igen, akkor annak meg is lett a következménye. Szigorú volt, de igazságos. Megkövetelte, hogy a tőlünk telhető legjobb formánkat nyújtsuk mindig. Megszidott, ha nem így tettünk, de dícsért, ha megtettük, amire kért minket - akkor is, ha épp nem a várt eredményt kaptuk végül bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Szeretett minket. Nemcsak minket, hanem úgy gondolom, hogy az összes gyereket, aki valaha a közelében volt. Szabálykövető és megfontolt volt, hacsak tehette egész biztos legalább kétszer átgondolt mindent, mielőtt cselekedett volna. Ezt néha igazán fárasztónak éreztem, de igazán nem szólhatok semmit, én ugyanilyen lettem. Azzal a különbséggel, hogy van bennem anyámból is, ami azért "higít" valamicskét ezeken. Ugyan szabálykövető vagyok, és igyekszem betartani, betartatni a szabályokat, mégis néha nem lesz semmi baj egy kis szórakozásból sem. Akkor sem, ha mindenki más azt mondja, hogy igen. Anya arra tanított és bátorított engem és az öcséimet, hogy merjük felvállalni magunkat, merjük jól érezni magunkat, és ezáltal fejlődni. Mert néha az önmagunk, és a gyengeségeink felvállalása a legnagyobb bátorság. Ez az, amit sosem fogok elfelejteni, és aminek mentén bánok a diákjaimmal is. Szigorúan, szeretettel terelgetve őket önmaguk és gyengeségeik felvállalása felé, egyesítve magamban a szüleim jellemvonásait.

Egy egyházi személy, kiváltképp egy lelkész gyermekének valahogy magától értetődően jön, hogy az életét, és a családja életét Isten irányítja. Ebben pedig semmi oka és joga nincs kételkedni, mert ha ezt kétségbevonja valaki, azzal Isten mindenhatóságát is kétségbe vonja. Az pedig végképp nem fér bele, hogy mindenféle furcsa, és még saját maga számára is érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolgok történnek az emberrel. Márpedig velem pontosan ez történt, legalábbis anya utólagos elmondása alapján ezt tudom mondani. Először én magam sem hittem el, mikor azt kezdte el mesélni, hogy a gondosan a szekrény legfelső polcára helyezett játékaim lassan az ágyam felé kezdtek lebegni - mindezt úgy, hogy senki, ismétlem, senki egy ujjal sem ért hozzájuk. Akkor mégis hogyan? Rejtély. Vagy amikor a kedves családi kandúrunk, Cirmos mindenáron a közelembe akart férkőzni. Ezt is anyától tudom. Véletlen lett volna? Igen, az is lehet, hogy csak szeretett a macska. De attól még igenis furcsa ez az egész. Habár az elején még én is csak valami viccnek tartottam ezeket a történeteket, amik érdekesek ugyan, de nem kell velük törődni, mert hát melyik kisgyermekkel nem történnek néha furcsaságok?
Ahogy telt - múlt az idő, én pedig egyre inkább cseperedtem fel, apa egyre kevésbé tűnt boldognak. Nekem pedig volt egy olyan megmagyarázhatatlan érzésem, hogy miattam. Egyre többet veszekedtek anyával, bár nem igazán értettem, hogy mi lehet a gond. Nekem úgy tűnt, minden rendben van... de persze, hogy így tűnt. Annyi eszük azért nekik is lehetett, hogy nem mutatják kívülre, ha problémájuk volt... pláne nem a gyerekük előtt. Később kiderült: apa attól félt, hogy mit fog szólni a falu, ha kitudódik, én más vagyok, mint az emberek többsége. Hogy én olyan vagyok, mint anya. Én vagyok az ő furcsa lánya. Mert a mágia és a hit nem fért össze a szemében, és a nagy többség szemében sem. Szerintem pedig épphogy megférnek egymás mellett, sőt, még ki is egészítik egymást. Ez olyan, mint abban a mugli mesében, a Pán Péterben: ahhoz, hogy szárnyak nélkül is tudjanak repülni három dologra van szükségük: hitre, bizalomra és tündérporra. Na, valami ilyesmi áll fenn nálunk is, csak a tündérpor a varázserőnk. Elég, ha ennyit tud apa... és még ezt is nagyon nehezen viseli el. Mert mit szól a falu. Szerintem inkább büszkének kellene lennie anyára, meg rám, meg az ekkor már jócskán cseperedő öcséimre, Malcolmra és Robertre. Akik nem mellesleg szintén varázserővel rendelkeznek.
Én ugyan már tisztában voltam az elsőszámú szabállyal, mert amint elég idős lettem hozzá, hogy megértsem anya leült velem, és elmagyarázta: életbevágóan fontos megértenem, hogy a mágiával nem rendelkező embereknek, az olyanokanak, mint apa soha, semmilyen körülmények között nem mondhatjuk el, hogy mik vagyunk. Én ekkor nagyokat pislogva érdeklődtem, hogy hogy kerül a dologba apa, mire anya azt mondta, hogy ne törődjek vele, apa más. Hát, jó. Ő tudja. Megelégedtem ennyivel, mert amit anya mond, az általában úgy is volt, nem volt okom kétségbevonni a szavát. Az viszont már más kérdés, hogy ezután nekem kellett ugyanezt elmagyaráznom az öcséimnek. Akik viszont már nálam jóval nehezebben fogadták el, hogy mit szabad és mit nem szabad megtennünk. Főleg Robert berzenkedett, hogy de olyan szórakoztató dolgokat tudnánk csinálni a varázserőnkkel, mint például lereptetni valaki kalapját a fejéről, aztán kinevetni és elrohanni, miközben szegény áldozat értetlenül pislog maga elé. Vagy egész egyszerűen a szélre fogni a balesetet. Ami, nem mellesleg, előttünk valószínűleg nem is volt. Nem lenne feltűnő, tényleg. Erre szerencsére nem került sor, mert megértették, hogy a nem az nem, így viszonylag kevés balesetet sikerült magunkénak tudnunk ilyen téren.
Tizenegy évesen megkaptam a Roxforti levelemet, és ezzel kezdetét vette életem kalandja... amit egyszerre vártam, és féltem is tőle. Vártam, mert tudtam, hogy jó helyem lesz a Roxfortban. Hogy sok más, hozzám hasonló gyerekkel lehetek együtt, és megmutathatom, mire is vagyok képes igazából. És féltem tőle, mert még mindig a fülemben csengtek apa szavai: olyan vagy, mint az anyád! Meglátod, ez még bajt hozhat rád egyszer! Meg ránk is.". Nem akartam bajt okozni a családomnak, ezért igyekeztem tényleg minden tőlem telhetőt megtenni, hogy még véletlenül se tehessenek rám panaszt, bár a bőrömből sosem tudtam kibújni, így egy igazi griffendéleshez méltóan szinte sosem tudtam megmaradni egy helyben, és amit csak tudtam kipróbáltam. Még ezek között a szárnypróbálgatások között is kiemelkedik az átváltoztatástan, amiben Dumbledore professzor segítségével törtem előre az utat. Olyannyira, hogy már ekkor, az első roxforti éveimben elkezdtem kitanulni az animágiát, és az évek alatt kikristályosodott bennem a gondolat, hogy az átváltoztatástannal szeretnék foglalkozni. A másik, szintén nagy hatású próbálkozásom a kviddics területén látott napvilágot. Úgy tűnik, az alma nem esett messze a fájától, mert mint megtudtam, anya is a csapat tagja volt a maga idejében. Igazából nem nagyon lepett meg, valahogy sejtettem, hogy ő is nyughatatlan volt, és minden ilyesmit kipróbált. Egészen hetedikig a csapat tagja voltam, és sorra meneteltünk előre, ám egy, az utolsó évben elszenvedett csúnya, gurkó általi esés után többé már nem voltam képes játszani. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy már egyáltalán nem voltam, vagyok része a sportnak. Nem, még sérülten is ott ülök a lelátók valamelyikén, és figyelek, hogy aztán megoszthassam a csapattal a megfigyeléseimet, vagy esetleg egy ifjú tehetségre bukkanjak. Mert sosem lehet tudni, ugyebár.
Fiatalság bolondság - szokták mondani. Ez a mondás pedig sajnos, vagy nem sajnos, de rám is igaznak bizonyult. Ráadásul ahogy már mondtam, az alma nem esett messze a fájától: elkövettem azt a hibát, amit anya. Szerelmes lettem. Hogy ez önmagában hibának számít - e? Azt hiszem, nem. Akkor viszont már valószínűleg igen lesz a válasz, ha mugli az illető. Bár botor módon szerelmes lettem egy falumbeli mugli földművesbe, Dougal McGregorba, mégis, a szüleim példájából azt is tudtam, hogy ebből a kapcsolatból, és az esetleges házasságból később semmi jó nem származhatna. Akkor sem, ha most nagyon úgy érezzük, hogy jó nekünk. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy ez nem éri meg egy pillanatnyi boldogság reményében, így fájó szívvel ugyan, de Dougal tudtára adtam ezzel kapcsolatos döntésemet, és nem sokkal ezután elutaztam Londonba, hogy megkezdhessem munkámat a Mágiaügyi Minisztériumban. Reméltem, hogy ezzel elintézettnek tekinthető az ügy, a szívem azonban egyáltalán nem fájt kevésbé, mint eddig. Sőt, ha lehet ilyet mondani, akkor még egy lapáttal rátett az is, hogy kollégáim közül néhányan elítélik a muglikat. Ugyan nem verem nagydobra, de valószínűleg tudják, hogy nekem is kötődésem van velük - egyrészt apa, másrészt pedig Dougal személyében, akit igyekszem elfelejteni, de nehezebb, mint gondoltam -, emiatt pedig rossz hallani, hogy úgy vélekednek róluk, ahogy. Bár a főnökömmel, Elphinstone Urquarttal viszonylag jól kijövünk, és véleménye szerint az egyik legjobb kollégája vagyok, azért nekem még egyáltalán nem fülik a fogam a munkához. Nem a munka, hanem a munkatársak miatt. Emiatt hirtelen elhatározásból baglyot menesztek a Roxfortba tanári állást kérve, próba szerencse alapon. Nem voltam biztos benne, hogy sikerrel jár a próbálkozásom, de az elküldött bagoly hamarosan vissza is tér egykori tanárom, a Roxfort igazgatója, Albus Dumbledore válaszával, miszerint örömmel venné, ha elfogadnám az Átváltoztatástan tanári állást. Én pedig örömmel igent mondtam rá, mert még a legbizonytalanabb út is jobb, mint a rossz út. Ez igaz mind a munka, mind pedig a magánélet irányából nézve. A korábbi Mágiaügyi minisztériumi főnököm, Elphinstone Urquart többszöri próbálkozása után végül elfogadtam a lánykérést. Kezdtem belefáradni, hogy mindig van valami akadály a boldogságom előtt. Vagy a származás, vagy én magam. Mert ez utóbbi esetben én magam voltam az akadály, ezzel én is tisztában vagyok.
Szerettem Elphinstonet, és végre boldognak éreztem magam vele. Házasságunk azonban amilyen lassan ment végbe, olyan gyorsan ért véget. Csupán három boldog évet tölthettünk együtt, mert egy mérges csápfűvel történt végzetes találkozás után életét vesztette. Én pedig újfent egyedül maradtam... de legalább a tanítással el tudtam terelni a figyelmemet, érzéseimet, és nem kellett folyton magamat emésztenem. S mivel gyermekeink sem születtek Elphinstonenal, így az összes tanítványomat sajátomként szeretem, és figyelek rájuk. Akár az életem árán is megvédem őket, ha arról van szó.Ha az kell, akkor büntetéssel, ha az kell, akkor szép szóval, szeretettel. Ez a kötelességem tanárként is, de a Főnix Rendje tagjaként is meg kell védenem a rászorulókat... legyen az akár diák, akár kolléga, akár kívülálló. De ez kölcsönös, legalábbis részemről kölcsönösnek tekintendő: én segítek nekik, ők pedig segítenek rajtam, ha úgy adja a helyzet. Azért igyekszem, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy rajtam kellene segíteni. Persze azért nem fogom megtagadni magam, és nem fogok félreállni, ha valahol hasznosnak bizonyulhatok. A Főnix Rendjével és a roxforti kollégákkal együtt állandó harcban állunk a sötét erőkkel szemben, főleg miután Ő, akit nem nevezünk nevén visszatért, és igyekezett ismét hatalma alá hajtani a varázslótársadalmat. S hogy mi volt a legnehezebb ezekben a háborús időkben? Egyszerű: látni, ahogy a szeretteim, a bajtársaim sorra elesnek, és itthagynak. A tudat, hogy én is bármikor a sorsukra juthatok, akkor is, ha erős vagyok. Féltem, és félek, igen. De ez nem szégyen. A félelem csak a képességeid tisztázását segíti elő. Azt, hogy ha eljön az idő, és szembe kell néznie az embernek a halállal, vagy akár önmagával is, akkor úgy tehesse meg, hogy tisztában van magával, a gyengeségeivel, az erősségeivel... tudja, mire képes. Tudja, kire, kikre számíthat. Ez a legfontosabb, a többi csak adalék. A legerősebb varázsló vagy boszorkány is csak olyan erős, amilyen erős a szíve és az akarata. Az viszont már nekem is sok volt, amikor a Rend tagjait sorra ejtették ki a sorból... bár nem mutattam, hiszen a többieket, a diákokat kellett védenünk, de attól még belül, mélyen belül igenis fájt.
A második nagy varázslóháború után ismét romokban hevert az iskola... most azonban rám és a kollégáimra várt, hogy újjáépítsük. Elsősorban a tanári állásokat igyekeztünk minél gyorsabban betölteni. Példának okáért az én helyemre is találnom kellett valakit az Átváltoztatástan tanári állásra, illetve a Sötét Varázslatok kivédése tanári állás is betöltetlenül áll. A Gyógynövénytan problémája megoldódott, mert Neville Longbottom, az egyik korábbi diákunk elvállalta a tanári állást. Azt hiszem, jó kezekben lesznek nála a diákok. A többi állás betöltése viszont még mindig kérdéses. Tudom, hogy még mindig rengeteg dolgunk lesz, de szerencsére nem kell egyedül csinálnom mindent. Az évek során sikerült kinevelni egy olyan nemzedéket, akik igenis érzik az élet értékét, tudják, mit jelent a felelősség. És addig, amíg velük együtt dolgozunk a következő generáció jövőjén, addig bármi is legyen, hiszem, hogy meg tudjuk oldani, ahogy eddig is.

Csak feszesen, egyenes derékkal, mint egy úrinő. Az úrinős kinézethez pedig leginkább szoknya és blúz dukál, na és persze egy feszes konty a fej tetején, esetenként eltakarva egy - egy fejfedővel. Kényelmetlen? Meglehet, de ha ebben nő fel az ember, akkor megszokássá, sőt, mondhatni rutinná válik az ilyesmi, és fel sem tűnik a kényelmetlenség. Nekem pedig az évek során tényleg rutinná vált ez a fajta öltözködés. Persze a talár eltakarja a ruházat nagyrészét, mégis, mára már annyira megszoktam, hogy kényelmetlenül érezném magam, ha nem szoknyában, ami leginkább valamiféle sötét színű anyagból készült, illetőleg blúzban tölteném el napjaim nagy részét. Talán emiatt tartanak kissé mogorvának? Igen, megvan rá az esély, hogy ez is rátesz egy lapáttal, de nem szabad ruha alapján ítélkezni. Az én esetemben legalábbis semmiképpen sem. Mert még a fejfedő, és az arcomon és szemeim környékén meghúzódó, szigorúnak tűnő ráncok alatt is ott lapul valamiféle állandó életöröm. Remélem, az sosem tűnik el onnan.