Lilia Yordmoon

Kedves: Mindenkihez van egy jó szavam és szívügyemnek érzem, hogy jó hangulat vegyen körül engem és a családunkat is. Ennek érdekében képes vagyok villámhárítót játszani és elviselni a testévéreim aktuális hülyeségeit. Általában ennek is képes vagyok meglátni a pozitív oldalát.
Lelkes: Ha valamiért lelkesedem, azt képes vagyok éjjel-nappal űzni, tervezni, szervezni és megvalósítani. Bár ez utóbbival néha adódnak kisebb-nagyobb bonyodalmak, azért többnyire sikerrel járok.
Optimista: Ha megkérdezed, hogy a pohár félig tele vagy félig üres, biztosan az első lesz a válaszom. Nem állítom, hogy nincsenek pesszimista pillanataim (aki ezt mondja neked, biztosan hazudik), de igyekszem nem a hiányosságokra, hanem a jó energiákra koncentrálni.
Alázatos: Nem felejtem el, hogy honnan indultam, kik támogattak utam során és azt sem, hogy a nálam jobbak mennyivel többet tettek már le az asztalra. Becsülöm a munkát, a szorgalmat, tudok hallgatni és egy pillanatra sem feledkezem meg arról, hogy a másik is csak ember. Pont olyan, mint én. Csak én egy kicsit mindig jobb akarok lenni.
Nyitott: Szerintem a világ nem fekete vagy fehér és főleg nem szürke. Szeretem meglátni a színeket, általában az emberekhez is tudok párosítani egy-egy árnyalatot. Szinte látom magam előtt, ha egy sötét aura közeledik felém. Őket általában igyekszem elkerülni. De az én világom csupa szín.
Gondoskodó: Sosem okozott gondot, ha le kellett kötnöm a kisebbeket, tekintettel arra, hogy az új Yordmoon-generáció nálam fiatalabb. Hamar megtalálom a közös hangot a gyerekekkel a mai napig. Nyitott szívvel állok hozzájuk.
Makacs: Szinte már görcsösen ragaszkodom az elképzeléseimhez. Nehezen alkalmazkodom a menet közben bekövetkezett változásokhoz, mivel általában már az első pillanatban előre kitalálom a következő lépéseket. Nem szeretem, ha valamit félúton újra kell terveznem vagy ha nem várt fordulat miatt kényszerülök feladásra.
Túlbuzgó: Lelkesedésemből fakadóan mások szemében gyakran tűnhet úgy, hogy túlzásokba esem. Mindennapos eset, hogy túlvállalom magam, ígéreteket teszek, melyeket később nem, vagy csak részben tudok betartani. Pedig mennyire nem szeretek csalódást okozni...
Engesztelhetetlen: Nehéz megsérteni, általában véve jól bírom a kritikát, főleg az építő jellegűt, ebből kifolyólag pedig nehéz az elevenembe találni. Ha valakinek mégis sikerül, nem fogok ragaszkodni a társaságához a továbbiakban. A megbocsátás nehéz terep.
Tervező: A spontaneitás nem az én világom, és rémesen rosszul kezelem a helyzeteket, ha nem tudok felkészülni rájuk. Nekem egyszerűen kell néhány perc, míg idomulok a szituációkhoz. Ha ezt mégsem kapom meg, abból semmi jó nem születik.

Két éve még nem gondoltam volna, hogy egyszer majd én veszem át az Akadémiai Szemle szerkesztését, de semmi kétségem afelől, hogy egy hatalmas szerepet játszott abban, hogy végül bekerültem a gyakornoki programba is és tovább fejlődhetek. Mert bizony még mindig van hova. Meg persze így nem kell elviselnem, hogy minden évnyitó és évzáró után a rektor beszéde legyen a következő címlaptéma. Ha engem kérdeznek, egyébként is azt mondanám, hogy a fazon nem normális, amiért minden egyes alkalommal elmondja az élete történetét, de legalább az itt töltött négy év alatt az összes akadémista megtanulja, hogy az ilyen kötelezően ajánlott megjelenések kihagyása semmit nem vesz el az akadémiai élményből.
A többiekkel szerencsém van, mert bár maga a szerkesztőség csak egy kis iroda méretű lyuk - úgy is mondhatnám, hogy egy nagyobb gardróbszekrény - mindenki serényen dolgozik és hiába vagyok szigorú, azért legtöbb esetben sikeresen teljesítik is az elvárásaimat.
Persze ilyen későn már csak én vagyok itt egyedül. Lassan a számhoz emelem a haboskakaónak álcázott jókora koffeinbombát és a szívószálon keresztül szürcsölni kezdem, míg átlapozom a beérkezett munkákat. Nem vagyok elragadtatva, hogy erre a hétre választott közismert személyiség inkább egy celeb és újra kell íratnom az egészet. Meg még sok másik cikkel is van teendő. Hosszú éjszaka elé nézek.


Arra leszek figyelmes, hogy sajog a hátam, és nem tudok a másik oldalamra fordulni. Karjaimmal kitapogatom a karfát és halk sóhajjal konstatálom, hogy sikerült ülve elaludnom, az arcom a karomon nyugodott az éjszaka folyamán. A cikkek pedig nem olvasták el és korrigálták magukat ott, ahol kellett.
- Ezt nem hiszem el... - nézek a papírhalom tetejére elképedve, ahogy végül sikerül felébrednem. Meg persze konstatálnom, hogy a nyújtózkodás nem sokat segít a hátfájásomon. - Ez nem igaz, már megint... - pillantok az aláírásra az ismerősen sárgás színű pergamenen. Minden egyes alkalommal az utolsó pillanatban terem itt valahogy. Fogalmam sincs, hogy csinálja az írója, de valahogy belekerül a kupacba az írása. Alulra, felülre, középre. Belevarázsolná? Ennyire még ő sem lehet trükkös...
- Max, már megint megtörtént.. - pillantok az irányába kétségbeesett arccal, mikor meglátom egy szendviccsel és egy kávéval közeledni. Már sokszor panaszkodtam neki róla, igazából mindig neki fakadok ki, mert sokat lóg erre és mindig meghallgatja az újabb és újabb kiborulásaimat.
Most viszont nem panaszkodom neki, sokkal inkább magamra vagyok dühös, mert ha nem alszom olyan mélyen, talán lebuktathattam volna a kilétét.
- Ezt ugye nekem hoztad? - veszem ki a kezéből a szendvicset, amit sértetten enni kezdek, de néhány harapás után lerakom. Igazán étvágyam sincs ezután az akció után, a gyomrom is erősen háborog. Persze a szemeimet már a sorokon futtatom át. Még mindig rohadt tehetséges és ez csak tovább rontja a helyzetet. Miért nem vállalja fel magát? Nagyjából 15 percembe került kideríteni, hogy Parzifal Lewenhart néven nem hogy most, de korábban sem járt senki az Akadémiára.
- Meg kell találnunk.. - szegezem Max-re a tekintetem, aki valószínűleg már megint elmebajosnak tart, de már nem húzom fel magam rajta. Csak egy újabb adagot tömök a számba a szendvicsből és hátradőlve merengek el a gondolataim között. Persze, mindig ezt mondom. De egy álnéven író hallgatót vagy oktatót nehéz megtalálni, ha láthatóan arra játszik, hogy a kiléte továbbra is titokban maradjon.

Nagyon hasonlítok anyára és ezt számtalanszor a tudtomra is adják. Nem haragszom érte, hisz én is látom a közös vonásainkat. A hullámos barna tincseket, melyeken megcsillan a mézszínű fény. A kissé távol álló mandulavágású szempár, a szelíd mosoly, és a barátságos pír, ami pillanatok alatt kiül az orcánkra. Ha összemérnénk magunkat, a legapróbb részletekig találnánk egyezéseket, bár erre még sosem vetemedtünk. A termetünk is hasonló - nem véletlenül szolgálom ki magam gyakran a szekrényéből. Nem tagadhatnánk le egymást, de soha nem is volt ilyen tervem. Örülök neki, hogy a gének java részét tőle örököltem. Apa a széles homlokomat tette csak a kosárba, de senki sem lehet maradéktalanul elégedett magával. Legalábbis ezzel vigasztalom magam.