Ezekiel R. L. Yaxley

A családom leginkább azt szereti bennem, hogy hasznos vagyok a számukra, egy újabb az amúgy is ’’kifogyóban lévő’’ tiszta vérből. Szeretnek, ha szót fogadok, követem a parancsaikat, és mindent megteszek a Yaxley család hírnevének javításáért.
A barátaim a pénzemért, a nevemért vannak velem leginkább. Kevés olyan van, aki azért szeretne, aki vagyok. Az álszentség szinte már elvárás, ha az ember fia egy aranyvérűvel sétál szembe. Kapaszkodnak a nevembe, és a haszonba, ami velem jöhet.
A jegyesem… Nos, hálás lehet, hogy elveszem. Bár megkockáztatom, semmit nem szeret bennem. Ha mást nem, a pénzt, ami a markát ütheti, ha végre túlesünk az esküvőn majd.

De sose gondoltam, hogy bármelyikük is látná, hogy ki vagyok. Sose értékelte senki, amikor a Griffendélbe kerültem, pedig oda állítólag a bátrak, a vakmerőek kerülnek. Az arany és vörös pedig rendkívül jól álltak nekem. Otthonosabb volt, és tudtam jól, ha a Süveg ide akar tenni, akkor bolond dolog lenne a Mardekárért könyörögni. Arról nem is beszélve, hogy senki nem értékelte, hogy egyetlen mugliszületésűt, vagy félvért sem bántottam. Pedig manapság már mindenki egyenjogú, de sok aranyvérű mégis még mindig erővel tiporná őket a porba. Nem is tudom, megérte-e kedvesen odébb álnom, amikor én is belerúghattam volna még egyet...

A családom szerint önfejű vagyok és hálátlan. Nem gondolkozom, mielőtt cselekednék. Ki tudja, talán tényleg forrófejű vagyok. Bár szerintük tehetségtelen is, amit én sosem ismernék el. Hiszen, amíg a bátyám mindössze elkezdett dolgozni a Roxfort elvégzése és az esküvője után, addig én megszereztem két diplomát is.
A barátaim szerint erőszakos vagyok és kíméletlen. Nem szoktam finomkodni senkivel, ha megvan a magam véleménye, kétségtelen, hogy az illető azt meg is fogja tudni. Arra is szoktak panaszkodni, hogy nem bízom meg bennünk, de hát mégis ki tenné? Mind tudjuk, milyenek...
A jegyesem szerint beképzelt vagyok, nárcisztikus és egoista. Minden egyben, minden rossz megtestesítője. Bár elismerem, sokat csesztettem azzal, hogy még mindig nem tanulták, amit mi már rég használunk, így a tudálékos jelzőt elfogadom.

Igazság szerint, talán a rossz tulajdonságaim azok, amiket tényleg jól látnak. Beképzelt és nárcisztikus vagyok, mert ki, ha nem én szeretem magamat? Senki nem fog, ez nem az a társadalom, ahol szeretnek, maximum elfogadnak, de azt se gyakran, csak amíg azon keretek között mozogsz, ami elvárt. Senkiben nem lehet megbízni, még a saját véremben sem, így nem is fogok. Maradok bizalmatlannak, valószínűleg tovább túl fogom élni így. Arról nem is beszélve, hogy senkinek nem fogom hagyni, hogy lerántson magával, legyen az mugli, félvér, vagy aranyvérű. A magam élete sokkal drágább, mintsem másé. Ezt, ha mást nem apám példáján megtanultam, ő elbukott a bátyja miatt. Én nem fogok.

Mindig is igaznak találtam azt a gondolatot, hogy a nevünk tökéletesen leír minket. Lehet, hogy a vér minősége sosem érdekelt, de a nevem súlya árnyékként követ az életem minden egyes pillanatában. Itt cseng a fülemben, ahogy apám elordítja magát: "Ezekiel!", ha éppen nem tetszik neki valami, amit tettem, vagy amikor édesanyám búgó hangon suttogja a nevemet, amikor szívességet akar kérni: "Lucio...", előadva, hogy ő milyen cselekvésképtelen is nőként, ebben a férfi uralta társadalomban, vagy a bátyám, ha éppen a "kiváló" kapcsolatunkat akarja bizonygatni mások előtt, az ikernevemen hív folyton: "Romulus!", jelezve, hogy szerepem van, mint az őt mélyen tisztelő öccsének. Az akadémián, a diákoknak: "Professzor Yaxley!" vagyok, ez egy olyan hely, ahol végre nem tesznek megkülönböztetést, amíg a kollégáknak "Mr. Yaxley!" avagy "Mr. Ezekiel!", a kapcsolatunktól függően, amíg a barátaimnak csak simán "Zeke...", esetleg "Luzzi", ha az olaszországi körről van szó.








Édesapám választotta a nevemet, beskatulyázva ezzel egy szerepbe, a jelentése: "megerősíteni". Mindig is csak ennyi szerepet szánt nekem a családunk életében, bebiztosítani Remus és a Yaxley név pozícióját. Tudom, hiszen már a kezdetektől fogva teljesen különbözően bánt velünk. Mindig én voltam a második, vagy ha jobban tetszik, az utolsó. Hiszen a lányok nem számítottak. Őket, amint betöltötték a kort, kiházasította, mindüket aranyvérű családokhoz, hiszen a vér minden... A szemében ők már eleve nem is voltak a család tagjai, csak bábúk, a kapcsolatháló megerősítéséhez, meglepően ridegen bánt velük mindig is. A nevelésük édesanyánk kezében volt, és szigorúan a feleségeknek szükséges képességeket hagyta elsajátítani, hiszen egy nőnek szerinte nem volt több mindenre szüksége. Édesapánk nyomán, Remus se sokat érintkezett velük, hiszen neki a család fejévé kellett válnia, nem ért rá foglalkozni ilyen apróságokkal. Én viszont, a szürke zóna, szerettem a lány testvéreimet. Konkrétan, csak őket szerettem, Remus és az én kapcsolatom apánk miatt mindig is a romokban hevert, és valószínűleg soha nem is lesz jobb már.






Édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy az ikerbátyámmal osztozzunk egy néven. Romulus és Remus, Róma alapítói. Ketten együtt, talán némileg próbált ő is az összefogásunkra ráerősíteni ezekkel a nevekkel. Arra, hogy meg kell erősítenünk a családunkat, egy új korszak a Yaxley család történetében... Apánkkal ellentétben ő sokkal inkább úgy látja, ez nem csak Remuson múlik. Mindig is igyekezett, hogy engem és Remust közel tartson a másikhoz. A végletekig kihúzta, hogy egy szobában aludjunk, nem is sejtette, hogy ezzel csak még távolabb kerültünk egymástól. A jellemünk, a gondolkodásmódunk, a világnézeteink, minden az ellenkezője volt. Amíg Remust elkényeztette apánk, addig engem mindig szigorúan fogott. Remus eltanulta apánk fellengzős stílusát, és elhitte, hogy ő több, mint én. Hálásabb nem is lehettem volna, amikor a Roxfortban külön házakba lettünk beosztva, így ténylegesen a minimálisra csökkentve az időt, amit egymás mellett kellett eltöltenünk. Otthon ettől még persze ugyanúgy kellett bámulnom a beképzelt fejét, ahogy édesanyám óvó intéseit hallgatni, miszerint nincs is biztosabb pont az életünkben, mint a család.





Lucio Agrusa, ahogy a legtöbben Olaszországban ismernek. Édesanyám egy méltón híres, és ősi olasz varázslócsalád elsőszülött lánya. Meg kell hagyni, az Agrusa család se volt jobb, ha a vértisztaságról beszélünk, mint a Yaxley-k, de a britt régimódi gondolkodással ellentétben ők nem nyomják el a nőket. Akár a család feje is lehet nő, ez mind erőviszonyok kérdése, ez a szabad gondolkodása pedig az olaszoknak mindig is tetszett. Egy ideig fontolgattam, hogy az utolsó évemben ott tanuljak, a Schola Magica Alba Longa-ban, de apám ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjak a Roxfortban. Pedig sokkal jobban szeretem a családunk olasz ágát, legszívesebben megkértem volna a nagyapámat, hogy vegyenek a nevükre, hogy soha többé ne kelljen a Yaxley-kel foglalkoznom... Viszont nem megy az olyan egyszerűen, biztos vagyok benne, hogy apám ebbe nem nyugodott volna bele. Pedig sokkal inkább élem ezt az olaszos életérzést, mint a britt rigolyákat.





Halálfaló. Aranyvérű. Meg sem lepődhettek volna jobban, amikor a Süveg a Griffendélbe osztott. Apánk haragja leírhatatlan volt, az egyetlen, ami vigasztalta, hogy Remus bekerült a Mardekárba. El kell ismernem, egyikünk sem kerülhetett volna jobb helyre, és tökéletesen leírja a különbséget kettőnk között. Remus agyafúrt, ravasz, ahogy a versike mondja, de egyben álszent és kegyetlen is. Semmi kétség felőle, hogy apánk bátyjától is örökölhette ezeket a vonásokat. Akármilyen hihetetlen, az apánk sohasem volt kegyetlen, mindössze rideg és megfontolt. Határozottan ellenezte a bátyja, Corban cselekedeteit. Fáj, konkrétan a hideg ráz tőle, de jellemre sokkalta inkább hasonlítok apánkra, még ha ő maga a Mardekárba is járt, velem együtt bátor, akár vakmerőnek is nevezhető. Csak amíg neki a család jövőjét kell szem előtt tartania, hiszen a bátyja gyermek nélkül halt meg, már csak mi visszük tovább a főági Yaxley nevet. Neki van mit vesztenie, nekem nincs. Sokkal szabadabban tervezhetek, ha pedig nem állna az utamba az olyan baromságaival, mint ez a legutóbbi jegyesség, hogy a Yaxley nevet jobb színben tüntessük fel... Legalább már nem kell velük élnem. Ahogy elvégeztem az első szakomat az akadémián, és dolgozni kezdtem, valamint az évek óta gondosan gyűjtögetett pénzemből meg tudatm vásárolni egy takaros ingatlant. Mielőtt még teljesen idegbajt kaptam volna Remus pofájának állandó nézegetésétől.






Ezek mind-mind olyan szerepek, amiket sosem kértem, de kérdés nélkül kaptam. Önkényesen a nyakamba aggatták őket és elvárják, hogy ezek szerint játsszak. Na, nem mintha valaha is a birka-típusú emberek közé tartoztam volna, mostanra már megvan a saját bevételem, a tudásomat a legmegfelelőbb úton hasznosítottam: tőzsde. Az ötlet a mugliktól ered, volt egy háztársam, pontosabban egy kínai cserediák, akinek a családja ebből építette fel az életét. Ahhoz pedig, hogy végképpen elnyerjem a függetlenségemet, a pénz volt az első lépés. Ez pedig a legjobb döntésemnek bizonyult. A zsebpénz, amit az Agrusa és a Yaxley család biztosított a számomra, alapnak tökéletes volt. Már csak meg kellett keresni a legmegfelelőbb cégeket, akikbe érdemes volt befektetni, valamint folyamatosan figyelemmel követni a változó árfolyamokat. A mugliknak talán nem olyan egyszerű lekövetni mindenzt, hiszen nem tudhatják előre, mi fog történni, de varázslóként nem is lehetett volna egyszerűbb dolgom. Két lépésből megoldható a probléma: keres egy látót, vagy valakit, aki kiváló asztronómiából, majd fizesd le elég pénzzel, hogy hajlandó legyen neked a megfelelő információval szolgálni. Plusz pont, ha van annyi eszed, hogy nem az árfolyam változását kérdezed, hanem a gazdaság aktuális állapotát, az ország állapotát, és a cégek vezetőinek lépéseit követteted. Így már belekötni se tudnak annyira, hiszen nem az értéked nézed, hanem a minőséget...

Ugyan Remus-szal ikrek vagyunk, valahogy cseppet sem hasonlítunk. Bár ez betudható annak, hogy kétpetéjű ikreknek születtünk, viszont gyerekként még sokszor összekevertek minket. Ahogy felnőttünk, nem csak a családon belüli pozícióban, de magasságban is a fejemre nőtt, kerek 5 centiméterrel előzött le. A 187 centiméteremmel viszont még mindig magasabb vagyok, mint apám, és természetesen, mint édesanyám. Talán az olasz vérnek köszönhetjük, hogy ilyen magasra nőttünk. Amíg én apánk barna szemét örököltem, addig a bátyám édesanyánk viharos kék szemeit. Szintén az olasz vér rovására írható a göndör hajam, ami a bátyám esetében szögegyenes, leginkább rövid. Én szeretem megnöveszteni, gyakran zselézem, ha pedig olyan hosszúra nő, akkor össze is szoktam fogni egy hajgumival. Viszont ezt a fajta ’’igénytelen’’ megjelenést nem díjazzák otthon, így mindössze a Roxfortos éveimben volt szokásom így elhanyagolni magamat. Amióta otthon élek, mindig élére vasalt az ingem, a frizurám a legelőnyösebbre vágatva, hogy megjelenésem kifogásolhatatlan legyen. Ez a minimum, amit elvárnak tőlem. - Ne hozz szégyent a Yaxley névre...