Priscilla Burke

Az üzleti életben a legnagyobb kincs olyan partnert találni, aki diszkrét, de határozott kézben tartja a kapcsolatait. Aki ravasz, jól informált a varázslótársadalom és egyúttal a mugli világ dolgait illetően, könnyen meglátja az összefüggéseket és képes arra, hogy előrelátóan cselekedjen. Aki kellő merészséget mutat, ha a helyzet úgy kívánja, de nem kérkedik a hatalmával. Az ilyen ember nehezen bízik, de annál ragaszkodóbb.
Ugyanakkor érdemes vigyázni is vele. Az ilyen emberek válogatósak. Nem állnak szóba akárkivel, ha pedig mégis, sosem tudhatod, hogy hányadán állsz vele, hisz szereti megtartani magának a titkait. Bár kritikus jellem, sokszor a véleménye sem lát napvilágot. Ellenben ne hidd, hogy nem figyel, mindent látó szeme előtt az apróságok ugyanolyan nyomot hagynak, mint a súlyos tények. Alkalomadtán pedig - persze csak akkor, ha okot adsz neki rá - könyörtelenül felhasználja ellened a birtokában lévő információkat. Talán kicsit szigorú, még magával szemben is, de épp ezért tart ott, ahol.

Le merem fogadni, hogy az emberek első gondolata, hogy anyámra hasonlítok, pedig tőle a szív alakú arcomon és a testalkatomon kívül mást nem örököltem. Bár minden vonásomban nőiesség tükröződik, az apámtól örökölt markáns vonalak és élek dominálnak orcámon. Az íriszeim is pont olyan zöldek, mint az övéi voltak hajdanán, azzal a különbséggel, hogy az én jeges pillantásomat sokan csak tréfának gondolják. Pedig a megjelenésem kifogástalan. A szabóm gondoskodik róla, hogy az öltözékem mindig alkalomhoz illő legyen. Sosem aggat rám például harsány színeket. A komolyságomat viszont nem azzal akarom bizonygatni mindenkinek, hogy kizárólag feketében vagyok hajlandó megjelenni. Úgy öltözködöm, ahogy az egy Burke-leszármazotthoz méltó. De ha szembejövök az utcán, fel fogsz ismerni.

Imádtam kiszakadni a természetbe, az erdőkben különösen jó érzés kerített hatalmába. Ilyenkor a szüleink is ránk koncentráltak és úgy működtünk, mint egy normális család. Nem voltak figyelő tekintetek, árgus pillantások és munka sem. Vagy legalábbis azt gondoltuk, míg egy furcsa kinézetű úr meg nem zavarta az esténket. Azt már megszokhattuk, hogy apa mindig dolgozik, így miután anya magához invitálta a családfőt, nagy sóhajjal másztam le az öléből, hogy más elfoglaltság után nézzek. Sosem szóltam bele az üzletbe, engedelmes gyermek módjára csatlakoztam bátyámhoz, aki megint valami rosszaságon törte a fejét.
Az események aztán felgyorsultak, heves és hangos szóváltások, majd tettek követték egymást. Mire pedig felfogtam mi történik körülöttünk, anya azon volt, hogy minél gyorsabban bezárjon bennünket a kamra sötétjébe, mit sem törődve azzal, hogy félek a sötétben.
A bátyámba kapaszkodva, zokogva vészeltem át az a végtelen hosszúnak tűnő időt, amit végül az ajtó feltárulása és anyánk óvó karjainak ölelése űzött tova. A zokogásom csendes sírássá szelídült néhány perc leforgása alatt, de inkább már csak az ijedtség dolgozott bennem. Na meg a neheztelés, amiért rémülten a sötétben kellett kuksolnunk. A bátyám vigasztaló hangja viszont mindig segített túljutni a nehéz helyzeteken. Most sem volt ez másképp. Ám mikor odaléptem volna hozzá, hogy újra megöleljem, megtorpantam. Ő hamarabb vette észre, csak nem szólt. Odabent pedig azt hittem a rémülettől sír velem együtt... Mekkorát tévedtem.
- Apa, Archie vérzik! - természetesen ezzel nem csak apánk, hanem anyánk figyelmét is a bátyámra tereltem, aki immár falfehér arccal, vértől maszatosan pislogott rám halálra vált tekintettel.

Nem értettem a szüleinket. Hetek teltek el a támadás óta, melynek részleteire nem emlékszem... Minden olyan gyorsan történt, Archie sérülése viszont nagyjából már meggyógyult, mégsem jöhet velem az udvarra játszani. Sőt, az idő nagy részében a szobáját sem hagyhatja el. Néha elgondolkozom azon, hogy most, hogy már nem tökéletes kisgyerek, már nem szeretik úgy, mint régen, ha pedig így van, nekem kell pótolnom az ő szeretetüket is. Szóval nincs mese, ha úgy tervezik, hogy bezárják a bátyámat a szobájába, akkor én tervet eszelek ki, hogy ne legyen egyedül. Napok óta ezt csinálom, és semmit sem tudnak róla. A szobáink között lévő szellőzőt használom arra, hogy átmásszak hozzá minden este kártyázni vagy csak úgy beszélgetni. Nem szeretném, ha egyedül érezné magát vagy zokon venné, hogy nem jöhet játszani és még a vacsoráját is egyedül kell megennie a szobájában.
Játék közben a bátyám mellett nyom el az álom, már csak arra ébredek, hogy hirtelen összerezzentem valamitől, ő pedig a földön van. Úgy látszik, mintha kínlódna, sír és ordít egyszerre, én pedig lefagyva ülök az ágyon a vonagló testét figyelve. Csendben. Még levegőt venni sem merek. Percek telnek el így, de senki nem siet a segítségére. Hiába üvölt egyre hangosabban és fájdalmasabban, a bátyám egyedül van. Hát anyáék tényleg nem szeretik már? Legszívesebben átölelném, de meg sem tudok moccanni, csak a félelemtől remegnek meg néha a tagjaim. Aztán vége lesz. Az ordítás elhal, csak a nehéz levegővétel miatt tudom, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Az ágy széléig csúszva, onnan lepillantva aztán meglátom, hogy már nem a bátyám fekszik ott, hanem egy hasonló termetű állat. És nem mozdul, épp csak levegőt vesz, de úgy, mintha kilométereken keresztül kergették volna.
- Archie? - kérdezem suttogva és kinyújtom felé a kezem. Sejtem, hogy mi történt, de azt is tudom, hogy a bátyám sosem ártana nekem. Vagy mégis?
Szerencse, hogy az ágyon vagyok és hátrálás közben leesek a túloldalán. Máskülönben apa hiába törne ránk kivont pálcával a sikításomra. Másra nem nagyon emlékszem, mert anya felkap és kiviharzik velem a szobából. Én sírok, mert megrémültem, Archie pedig kettesben marad apámmal. Ordítás, számonkérés hallatszik. Hiába mondom, hogy nem akart bántani, a szomszéd szobából tökéletesen értem, hogy mi folyik odaát. Archie is sír. Furcsán, állati alakban, és inkább tűnik vonyításnak, de tudom mit érez. Nem tudok többé átmenni hozzá, rájöttek, hogy a poros átjárótól piszkos mindig a tökéletesen élére vasalt hálóruhám. Könnyes szemmel fekszem be az ágyamba, hagyom, hogy anyám betakarjon, majd egyedül hagyjon a sötétben. Én viszont nem alszom egy szemhunyásnyit sem. Mindig hallok valami zajt odaátról, ami elűzi az álmomat olyan messzire, hogy hajnalra se tér vissza.
Reggel aztán lábujjhegyen osonok el az ajtóig, ki a folyosóra, a nyikorgó kilincset is csak óvatosan nyomom le, nehogy felébresszem a szüleinket. Fél szemmel bekukucskálok Archie szobájába, felkészülve arra, hogy talán gyorsan vissza kell csuknom az ajtót, de nem így van. Az ágyban a bátyám vékony, sápadt alakja szuszog. Az arca beesett, a haja csapzott, de ő az én Archie-m. A lábaim maguktól indulnak meg felé, hogy bemászhassak mellé és átölelhessem. Pont úgy, ahogy ő engem, akkor este a sötétben.



Hamar kiderült, hogy bár izgalommal telve, de még mindig kézen fogva átlépni az iskola kapuját inkább ellenszenvet, sőt mi több ellenségeket szül az első pillanattól kezdve. Nem értettem, miért akarták a bátyámat északra küldeni. Talán a farkasharapás az oka?! Nekem nem magyarázták el, csak kész tények elé állítottak. Én viszont már akkor is elég meggyőzően tudtam érvelni és nem voltam hajlandó magára hagyni Archie-t egy teljesen új környezetben. Nem attól féltem, hogy új barátságokat köt, hanem hogy a mi kapcsolatunk közben károkat szenved el. Nem vagyok túl nyitott személyiség, tizenegy évig mindenben rá támaszkodtam. Csak nem képzelik, hogy elválaszthatnak minket? Így míg kortársaink többsége a Roxfortban, úgy mi apánk kapcsolatai révén a Durmstrangban kezdtük meg a tanulmányainkat. Mindketten. Épp elég volt szembesülni azzal, hogy hiába vagyunk testvérek és hiába befolyásos a családunk, az iskola szabályait még mi sem írhatjuk felül. Az új szobatársaim viszont.. Inkább érzem tehernek a jelenlétüket. Nincs szükségem rájuk, a buta nevetgélésükre és egyébként sem szeretem, ha valaki helyettem akar dönteni. Ezt a szüleim már egy életre megjegyezték.

Én is tanultam valamit. A gyengeség jelének számít bármilyen kabalával mutatkozni. Márpedig a tűzvirágot formáló medál a nyakamban annak számított, melyet a bátyámtól kaptam. Talán ő is érezte, hogy kettőnk közül engem jobban meg fog viselni lelkileg, hogy ha időlegesen ide, de elválasztanak minket egymástól. Sötét varázslatok kivédése óra után járunk, a folyosón igyekszem két előttem andalgó között elosonni, mikor szemben egy mellkassal találkozom össze. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy ezúttal nincs a környéken senki, aki megvédhetne - nem is szorulok rá, sic! - ellenben a két évvel idősebb és jóval népszerűbb Nastia most igyekszik biztosra menni. Harmadmagával érkezett. Nincs esélyem pálcát rántani, máris a torkomnak szegezik a sajátjukat. Szép kis fogadtatás, egészen... Vendégszeretőek. Tudom, hogy mit akar, de nem adom magamtól, ő maga tépi ki a nyakamból a vékony láncot. Én pedig emelt fővel tűröm, mert tudom, hogy a végén úgyis ő jár pórul.
Másnap attól hangos az iskola, hogy a lányok hálókörletében tolvaj járt, randalírozott, gyújtogatott. Hatalmas a felfordulás, mindenki az apró titkainak rejtekhelyét vizsgálgatja, az éjjeliszekrényemen viszont ott pihen az annyira hiányolt ékszer. Apró mosollyal az arcomon konstatálom, hogy a bátyám füléig eljutottak a pletykák.



Csend honol, de a feszültség tapintható a nappaliban. Tanácstalanul nézünk össze a bátyámmal. Egy ilyen hír után minden, ami eddig történt jelentéktelenné válik. Az én szememben legalábbis. Máskor olyan jól tudok olvasni a vonásaiból, most viszont csak azt látom rajta, hogy nem tudja hová tenni a jóslatot. Én vádlón pillantok a szüleinkre, helyette is kifejezve, hogy neheztelek, amiért nem avattak be minket már korábban az egészbe. A mi sorsunk, a mi életünket pecsételheti meg a jóslat. Nem gondoltam volna, hogy tegnap este, a születésnapi bálunkon a bátyámmal karöltve még azzal viccelődnek, hogy milyen átkokkal tudják távol tartani tőlem a kérőket, ma pedig közlik velem, hogy ha kapcsolatra adom a fejem, azzal könnyen elveszíthetem az egyetlen embert, aki igazán fontos a számomra.
Ünnepelnünk kellene, nyugodtan kiheverni az éjszakai alkoholmámort és fájlalni a lábainkat. A fotelbe vetett báli ruhám, a díszlet, még Archie kómás tekintete is mind-mind arról árulkodik, hogy ez nem az az időpont, amikor erről beszélnünk kellene. Lefogadom, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt. Minden esetre látszólag nem nagyon izgatja őt a dolog. Persze nem meglepő, mindig is én voltam a babonásabb kettőnk közül.
- Rendben. És hogyan tovább? Mit teszünk? - töröm meg a csendet. Nem szeretek a babérjaimon ülni, miközben problémáink vannak. Méghozzá nagyok. Nem várom, hogy más oldja meg helyettem.



Idilli lenne, ha a hajnali félhomály és a nap első beszökő sugarai keltegetnének, de a mi kapcsolatunk nem békés. Még csak nem is zavartalan. Én pedig már rég felöltöztem, az utolsó gombot gombolom az ingemen, majd a fülbevalóimért nyúlok.
- Már mész is? - pillant fel rám álmosan, de a hangján hallom, hogy egyáltalán nem meglepett. Ha őszinte akarnék lenni, nem volt kedvem kibújni mellőle, de ez most nem rólunk szól. Hiába a meddő viták, egyikünk mindig észhez téríti a másikat, mielőtt még elgyengülnénk egymás karjában. Pedig jó páros vagyunk az üzletben és a magánéletben egyaránt. Bár igyekszünk nem keverni a kettőt. Azt azonban tudjuk, hogy nekünk nem jut több néhány éjszakánál, épp ezért nincsenek elvárásaink egymással szemben azon túl, hogy mikor együtt vagyunk, nem adunk teret semmi és senki másnak. Azonban van, ami nem tűr halasztást.
- Archie elég türelmetlen... és ha hideg, sötét és nyirkos helyre vágyna, lemenne a pincébe.. - teszem hozzá szarkasztikus stílusban. Felé fordulva igazítom a helyére a brosst a blézeremen. Az, hogy hajnali kitérőt teszek a szomszéd kontinensen a bátyám kiengedéséhez szükséges váltságdíjjal, nem olyan váratlan, mint azt gondolnánk. Fel voltunk készülve erre az eshetőségre. Vagy legalábbis én igen. Őt minden bizonnyal meglepetésként érte, hogy azoknak a kereslete és a forgalmazása, amit vásárolni szeretnénk, tiltás alá esik. De ugyebár ez csak akkor jelent problémát, ha lebukik vele, épp ezért nem tartottam fontosnak felvilágosítani arról, hogy a szülőföldünkön ilyen aljas törvények vannak érvényben. Bár ha belegondolunk, az emberkereskedelmet a 21. század emberei nem nézik jó szemmel. Amennyire régen ő húzott ki a bajból, úgy manapság ez rám hárul. A szerepek megfordultak. De így legalább hazalátogatok. Rég jártam már Fokvárosban.
- Nem időzök sokáig. Este ugyanitt? - kérdezem még, miközben felhúzom a magassarkúmat és a tükörben vetek egy pillantást a rúzsomra. Nem adok búcsúcsókot, azzal csak mindent elrontanék. Leginkább megcáfolnám a tényt, hogy nem kötődök.