Arthur Blaise Mallory

"Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked."

A tanárod. Aki példát mutat és már-már fel akarsz nézni rá, mert a megjelenésével és tudásával ezt váltja ki belőled. Lehet, hogy nem szereted az óráit, de nem unod el a fejed, mert mindig kitalál valamit amivel odavonzza a figyelmed és olyan fülbemászó szöveget ejt ki a száján, amit inkább egy jóval fontosabb tantárgynál értékelnél, nem pedig az asztronómiánál. Kikéred a tanácsait, már már annyira megbízhatsz benne, hogy a legtitkosabb és legmocskosabb történeteidet is képes volnál rábízni, ha nem félnél tőle. Ha nem látnád benne is ugyanazt, mint minden felnőttben. A tartózkodásra intő tekintetet, a befásult tanár-diák kapcsolatot, ami okot sem ad arra, hogy akár azon kezdj el merengni esetleg szerelmes vagy belé. Mert nem vagy szerelmes belé, csak felnézel rá, mert amit mond az követendő példa, cseppet sem parancsol hanem felveti a lehetséges választási lehetőségeidet. Ezért se kell puskázáshoz folyamodnod az óráján, egyből kiszűri, hogy semmit se tanultál vagy halvány lila gőzöd sincs hol kell keresned a füzetedben a kérdésre helyes válaszokat. Az arcod mindent elárul, még akkor is ha te vagy a világ legprofibb puskázója a diákok között. Minden lehetséges módszert elképzel, ezért tűnhet olyannak, mint aki mindenre jól fel van készülve és semmi sem lepi meg őt. Pedig van. Például az, ha a lehető legrosszabb jegyet kell adnia, egy olyan személynek akiről tudja, hogy többre képes, mint azt a tesztben produkálja. Szóval ne add fej, tanulj és ne rezelj be, ha elhalad melletted! Semmi értelme. Még mindig nem kannibál és nem eszik diákokat!

A kollégád. Akit irigyelsz és egyaránt szeretsz, mert képes meglepni és valami újat mondani neked. Mindazonáltal felfoghatatlannak gondolod mindazt amit ő képvisel, mert szerinted ilyen tanár nem létezik. Pedig igen. Ő valóban szeret tanítani, ehhez nem kell megjátszania magát, képes a magánéletét elválasztani a munkájától és nem a diákokon űzi ki a bosszúját, ahogy esetleg te tennéd ezt egy villámfelmérő kíséretében. Folyton panaszkodhatsz neki az életedről, hogy a gyereked vagy élettársad mennyire szemét volt veled, mert teljesen keresztbe húzta a számításaidat és csalódott vagy, mert nem erre számítottál. Vigasztalódást vársz tőle, hogy egy konkrét megoldást mondjon neked a problémádra. Neki viszont nincsenek ilyen gondjai, legalábbis nem osztja meg veled a gondjait, inkább magában tartja. Ez persze számodra rossz, mert csak még inkább elhiszed, hogy az ő élete tökéletes és a helyében akarsz lenni. Úgy akarsz tanítani mint ő, esetleg a te határozottan fontos tantárgyadat akarnád az ő tantárgyára cserélni, hogy lásd mennyire nehéz neki ha azt tanít amit te. Azonban van ami miatt mégse cserélnél vele. Nem tudnál olyan kapcsolatot ápolni a diákokkal, mint ő. Te nem akarod hallani a tanulók problémáit, elég a tieidet hordoznod nap, mint nap a hátadon. Jó hallgató társnak gondolod, igazából az is, mert úgy tesz, mintha a lelki szemetesed lenne, valójában nem az. Azért hallgat, mert szerinte te képtelen volnál felfogni, mindazt amit az ő élete rejt a tiédhez képest. Ezért nem is törekszik arra, hogy szimpatikusabbá váljon a szemedben. Ő teljesen önmagát adja.

A férjed/az apád. Aki őrülten szeret téged, mert a csodálatos felesége vagy, akivel mindent megtud beszélni, akivel már a legelső találkozása során tudta, hogy nem akar elengedni maga mellől sohasem. Te lehettél az aki igazán megérti őt, aki akkor is mellette állt amikor mindenki más nem. A jó és a rossz pillanataiban is. Amikor nem tudta mihez kezdjen magával, vagy amikor túlságosan elveszett volt és nem akart mást csak… a nagy semmit. De hála neked megtalálta az értelmét az életének, te vagy az. Te és a gyerekeitek. Ha te vagy a gyermeke téged is feltétel nélkül szeret. Nem is zavarja őt, hogy nem fiú lettél, sosem akart fiút, valamiért mindig azt képzelte, hogy a lánygyermekekkel könnyebb dolga lesz, esetleg nem lesznek csínytevők. Ez persze nem azon múlik, mert a Roxfortban megtanulta már, hogy a lányokat sem kell félteni, mert ugyanúgy lehetnek csirkefogók, mint a fiúk. Ő hisz abban, hogy minden a jó neveléseden múlott. Hogy azért hallgatsz rá, mert engedelmesnek nevelt téged. Bár a szemeidben mégis ott csillog az a kis rosszaságra való hajlam, ami annak idején az ő szemeiben is ugyanúgy ott volt. Ahogy a mondás is tartja vér vízzé nem válik. Bűntudatod ugyanakkor a tetteid miatt még lehet, mert szeretnéd ha büszke lenne rád, hiszen áhítozod a figyelmét és csak egy kis híja tartsa, hogy ne apunak hívd őt a Roxfort falain belül, hanem professzornak. Hidd el akkor se harapná le a fejed, ha ez megtörténne, de amíg nem teszed, addig jó neked is, mert nem vágják a fejedhez, hogy az apukád kivételez veled. Mert nem fog. Gondoljanak mások akármit. Te is ugyanúgy a diákja leszel, mint bárki más gyermeke. Csak ők ezt még nem tudják.

A rokonod. A saját véred, akit nem te választottál magadnak, hanem az ég, mégse panaszkodsz. Hiszen számíthatsz rá, ha baj van biztos melletted áll. Viszont neked is mellette kell állnod, mert feltétel nélküli lojalitást vár el tőled, még ha képtelen is vagy rá olykor. Attól tartasz jelentéktelen vagy a számára, mert te sokkal többször keresed őt telefonon vagy levélben, mint fordítva. Lényegtelennek érzed magad, holott az igazság pusztán az, hogy nem akar feleslegesen zavarni téged és nem áll szándékában megzavarni a békés boldogságodat. Semmi értelmét nem látja. Különben sokszor elmondta neked, hogy keresheted őt nyugodtan, mert ő nem szeret zavarni téged, mégis elvárod tőle, hogy keressen. Hogy elhitesse veled, hogy fontos vagy. Teljesen reménytelenül. Nem fog így tenni. Még akkor is ha éppen beteg vagy a szülei betegek, vagy ha pont te vagy a szülője. Ne várd, hogy megossza veled a titkait. Biztos okkal zárkózott el tőled. Talán egyszer képes voltál megbántani őt, amit mai napig nem tudott megbocsátani neked. Ettől eltekintve viszont tényleg számíthatsz rá. Csak ne akarj arra utalni mennyire szeretnéd már végre az unokáidat és a feleségét látni. Nem fogja rád erőltetni őket. Tudja, hogy nehezen érintene téged a káosz és nevető kacagászsibaj és a kiválasztott személyt is. Szóval nem kever bele téged semmibe se ha nem muszáj.

A barátod. Aki képes elővenni a legviccesebb oldalát csak azért, hogy megnevettessen, mert éppen a világ legszomorúbb fráterének képzeled magad. Holott dehogy vagy az, csak erre neki kell emlékeztetnie téged. Szívesen teszi, bizonyára te is átlátsz rajta és észreveszed ha szomorú s, nem másra hanem éppen rád van szüksége. Ugyanakkor néha még tőled is el kell zárkóznia, mert éppen magányra vágyik, nem rád. Ha megérted mindezt sose kell csalódnod benne, mert ugyanúgy ahogy te kitartasz mellette ő mindezt viszonozni fogja neked. Bízhatsz a hallgatásában, ha rá kell bíznod egy titkot, mert nem fogja tovább adni. Nincs kinek és nem is foglalkozik más bajával, persze szívesen ad tanácsot, ha kéred ha nem, de ennyi. A te életed, úgy éled ahogy te akarod, ő biztos nem fog irányítani téged. Maximum csak ott lesz ha szükséged van egy kívülálló tisztán látó szemeire, mert a tiéd éppen nem az.

Az ellenséged. Lenézed őt, irigykedsz rá. Azt hiszed egy kicsit is tudomást vesz ezekről? Nem. Tudod ő nem gyenge, hogy megbocsásson neked, és bosszúálló, hogy ott ártson neked ahol a leginkább fáj. Sokkal inkább okos, mert tudomást sem szerez rólad. Arról mi az amit az irányába táplálsz, hogy esetleg a halálát kívánod. Hidegen hagyja. Túl nyugodt ahhoz, hogy olyan hülyeségekkel foglalkozzon, amivel te. Utálod őt? Rendben. Meg akarod ölni őt? Sok sikert hozzá! Elég bátor vagy, hogy az ellensége légy? Kétlem. Te nem is az ellensége vagy, hanem sokkal inkább a rajongója, hisz megszállottan foglalkozol az ő életével, ahelyett hogy a sajátoddal törődnél. Talán az ellentéte vagy és biztos ezért nem vagy képes megtűrni őt. De talán majd egyszer. Ha elég nyitott leszel felé és ahelyett, hogy utálkoznál, beszélni kezdhetnél vele. Biztos megkedvelnéd. Téged ismerve bármi lehetséges.

Mit látnál ha végigmérnéd őt?
Első sorban biztosan a szőke hajtincseit, amiről sztereotipikusan azt kezded el feltételezni róla, hogy a buta szőke nőkhöz hasonlóan a szőke férfiak is buták. De ha megismered akkor rájössz, hogy ez nincs így. Ha a hajáról egy kicsit odébb vándorolsz, akkor azt is észreveszed, hogy rövid teljes szakálla* van, ami arról árulkodik… igazából nem árulkodik semmiről, hiszen manapság minden férfinak lehet ilyen szakálla, ha növeszt magának és a felesége, barátnője, élettársa stb. elviseli őt így.
A rossz sztereotípiát növelve azt is észre veheted, hogy kék szeme van, ami talán neked adna igazat, hogy a szőke és kék szeműek, mind nem normálisak. Ha a jelentés jó oldalát nézzük akkor ő tényleg nem is normális, mert van benne különleges, de ha a sértő és rossz jelentésre gondolsz, nos biztos meg lehet az okod rá, hogy ne kedveld őt.
Viszont nem számoltál azzal, hogy metamorfmágus, ha nagyon akarná megváltoztathatná a hajszínét és szemszínét is, de nem akarja. Tudod miért? Mert be akarja neked is bizonyítani, hogy nem minden szőke buta. Különben nem szívesen dicsekszik azzal, ő ilyesmire is képes, tehát ne lepődj meg, ha ez nagyon későre derül ki róla.
A testalkatát tekintve simán elmehetne kviddicsedzőnek, -játékosnak is, de nem. Ő ezzel a macsó külsővel asztronómiát tanít, de mindenki megnyugodhat, a b tervében szerepelt kviddicsezés is, de a dolgai máshogyan alakultak.

Mit látnál ha benyitnál a ruhásszekrényébe?
Először biztosan azt a rengeteg inget amit képes az órákon hordani magyarázás közben. Az órákon ritkán látni őt rövid karú pólóban – kivéve ha valami a tantárgyával kapcsolatos és reklámoznia kell valahogyan, mert ő képes ilyesmire is, egyszer pl. az elsősegélynyújtó szakkör, vagy a kis botanikusok társaságát (bár igazából ha így folytatja mindegyik tevékenységet reklámozni fogja ilyen módon, amit a kollégái kitalálnak és ő is látja, hogy nem csak egyszerű hóbort az egész). Erről is az tanúskodik, hogy a talárkollekciója nem mindig engedi meg neki, hogy a tanári talár alá bármi rövid ujjút felhúzzon magára. Alkalomtól függően farmer vagy szövetnadrágot hord az ing alatt.
A ruhái színvilágát tekintve változatosak, talán a feleségének köszönhetően nem csak szürke egyszínűek a ruhadarabjai.

Seven Nation Army

Holdfényes éjszaka. Ő meg én. A tengerparton. Lényegtelen, hogy épp haza készültünk indulni már. Még egy pillanatra itt akartam tartani őt. Neki is látnia kell azt amit én látok. Nem a csillagos éjszakára gondolok és arra, hogy milyen parányiak is vagyunk mi emberek a távolsághoz képest ami köztük meg közöttünk van. A Perseidák meteorrajra várok, hogy minél hatásosabb legyen az amit kérni fogok tőle. De türelmetlen, le akar pihenni. Nem mondja, de látszik rajta, hogy már nagyon de nagyon fáradt és alig áll a lábán. Talán pontosan erre a pillanatra várok, amikor neki látszólag mindenből elege van, de akkor jövök én és még inkább tönkre teszem.
– Artie, kérlek... Aludnom kell. – még ásít is egyet, hogy a színjátéka teljes legyen és egy szavam se lehessen az ellen ő valójában tényleg nagyon álmos. Indulni készül.
Elkaptam a bal karját.
– Nekem is, de ezt okvetlen látnod kell. Odanézz! – az ég felé mutattam. Apró kis vonalak rajzolódtak ki, amik aztán fényesebb lettek. Vagy legalábbis úgy tűnt. Az ő szemeiben minden bizonnyal megannyi hulló szerencse csillag képe jelenhetett meg először. Kívánni akart valamit, talán magában el is motyogta, de tényleg nagyon fáradt volt és menni akart.
– Ez minden amit szerettél volna? – megtörölgeti álmos szemeit.
Semmi nyoma annak, hogy esetleg örülne, amiért ilyen 'ostobaságokra' is rávettem és gazdagodhatott valamivel az emlékeinek tárháza, mondjuk a felejthetetlen emlékek részlegen.
Magamhoz húztam. Azt reméltem az ölelésem legeslegmélyén nyugalomra lel egy kicsit.
– Sok mindent szeretnék, elhiheted. De most csak téged szeretnélek. Tényleg aludni akarsz? Olyan hosszú még az éjszaka. – kérlelő kiskutya szemekkel néztem rá, arra gondolva hátha ez beválik.
– Korán kell kelnünk ha oda akarunk érni a testvéred születésnapjára. Ne próbálkozz azzal a nézéseddel... – amivel le veszel a lábamról, folytathatta volna, de ő inkább magában tartotta és csak én gondoltam ezt bele.

Då Som Nu För Alltid

Keservesen esett az eső. Talán az ő fájdalmaival próbált szinkronban lenni a természet is. De mindvégig mellette álltam. Nem vagyok az az elájulós típus. Vagy legalábbis eddig semmi jelét nem mutattam, hogy ennyire gyenge lennék. Szerettem volna ha tudná, hogy ezután is ott leszek vele. Ha elutasít akkor nem megyek máshoz panaszkodni, hanem kivárom a legalkalmasabb pillanatot.
Az elején fájt, hogy semmit sem tudok tenni, az egyre erősebb görcsök ellen és az azt követő szülési folyamatok lassú s, gyötrelmes fázisaiban.
Vagy legalábbis én így láttam. Az holtbiztos, hogy nem tudom milyen érzés az ő helyében lenni. Azt a fájdalmat érezni amit ő érez. De ez az első szülésünk, vagyis az övé én csak tényleg próbálok a támasza lenni. Hogy ezt mennyire teszem jól vagy sem? Talán az az egy óra kínszenvedés mindent elmond. Bezzeg a filmekben ezt mindig szebben és kevésbé ijesztően mutatják meg, mint amilyen a valóságban. Végtére is, ott nem készítik fel az apát teljesen, hogy a felesége mennyire megváltozik, mennyire kiszolgáltatottá válik, milyen sokat kínlódik ha nem úgy alakulnak a dolgok ahogy kell. Ebbe most nem akarok belemenni, de szerintem minden első szülés ilyen lehet. Amikor megérkezel még boldog vagy, izgulsz egy kicsit, mert nem tudod milyen, de amikor eljön az a bizonyos pillanat, már máshogyan kezdesz el gondolkodni.
– Nyugalom. Mély levegő, majd kifúj. Minden rendben lesz. – valami ilyesmit és ehhez hasonlókkal próbáltam nyugtatni amire csak egy rosszalló pillantást és erősebb kézszorítást kaptam válaszul.
Gondolom ez lehetett az a bizonyos „Nem tudod miről beszélsz, amíg nem vagy az én helyemben!” reakciója. Vagy ki tudná ezt igazából megmondani?
Szóval lejárt az a bizonyos szülés és már a karjaiban tarthatta a gyerekeinket, amikor megcsörrent a telefonja. Az apja volt az, én vettem fel. El akartam mondani neki a jó hírt, hogy képzelje... De a szavamba vágott. A feleségem édesanyja meghalt. Nem volt beteges, sőt semmiféle panasza nem volt, egyszerűen csak...