S zaporán pakolom egymás elé hosszú, nyurga lábaim. A lakásod felé igyekszem, már a hétvégén kifogytam a fűből, de csak most jutottam oda, hogy anyám ki is engedett a lakásból. Tipikus, szerető anya, de néha elég tapadós tud lenni.
Ó, drága Bertie, nagyon remélem, hogy lesz nálad valami ütős, különben nem fogom kibírni az elkövetkezendő időszakot. Mégis, hogy lehettem ilyen baromarcú? Hogy hihettem, hogy ez az egész jó ötlet? De leglább van nálam zsozsó, mert apuci elutalta az első havi béremet. Bár a levélbe, találgatós alapon csak annyit írtam, hogy a lánya nem csinál semmit, csak órákra jár. De legalább bevette.
Az érzéseim csak úgy kavarognak össze-vissza a lelkemben. Hiszen nem vagyok egy szépfiú típus aki után csak úgy omlanak a lányok. Mit is képzeltem? Beletúrok göndör fürtjeimbe, miközben felugrálok a lépcsőkön. Remélem itthon vagy. Alsó ajkamat beharapva fordítok hátat a bejárati ajtódnak, mert igazából nem is tudom, hogy kell-e ez a cucc. Mármint oké, kell, de mintha nem ez lenne az egyetlen oka annak, hogy most itt vagyok, és ez zavar. Mert különös. Felettébb különös. Ne izgulj, nem készültem zsebkendő faló depressziós lelkizésre, de még az is kerekedhet ebből az egészből.
Aztán ott van Daisy. A gyönyörű, aranyhajú Daisy, és ha látom másra sem vágyom, csak az csókjára. És ő még csak nem is tudja, hogy én ezt szeretném. Remegő kezekkel kopogtatok az ajtón, majd a zsebembe dugom ujjaimat, hogy leplezzem az elesettségem, és a zavarodottságom. Remélem, hogy itthon vagy. Remélem, hogy segítesz. Ó, apám, nagyon remélem, hogy segítesz.
Mondanám, hogy többet készülődtem a lányommal való találkozásra, mint egy randira, de nem jártam randizni, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Az viszont biztos, hogy irreálisan sokat stresszeltem pusztán amiatt, hogy egy tökéletesen átlagos szombat délutáni időpontban találkoznom kellett Alinával és megenni néhány gombóc fagylaltot Fortescue-ék teraszán. Nem Alinával volt baj, nyilván, az összeaszott, elbaszott kis lelkemet is eladtam volna érte (ha kellett volna bárkinek is az a selejtes szar) csak hogy tarthassam vele a kapcsolatot. Az elmúlt hónapokban úgy vártam a Roxfortból érkező leveleit, mint drogos a dílerét - de vicces vagyok -, újra és újra elolvastam a sorokat, próbálva feldolgozni, hogy igen, ezt a lányom írta nekem. Mindig azonnal leültem válaszlevelet írni, amit aztán csak napokkal később küldtem el, mert kényszeresen ellenőriztem az utolsó betűig egymás után vagy ezerszer, attól félve, hogy elrontottam valamit. Éppen ezért izgultam annyira a személyes találkozás előtt is, mert ott nem volt lehetőségem áthúzni egy sort vagy galacsinná gyűrni egy papírt és kibaszni a kukába minden szót, túl sok volt a hibalehetőség. És én annyira szerettem volna jól csinálni, legalább ezt nem akartam elszúrni... Éppen azon meditáltam a fürdőszoba tükör előtt, hogy mi a tökömet vegyek fel, amiben nem döglök meg negyven fokban és nem is rövidujjú - mikor minden évben meglátogattam anyámékat karácsonykor, könnyebb volt egy okádék rénszarvasmintás pulóver alá rejteni a karomon végigfutó ocsmány nyomokat a vénák körül, mint most, nyáron kezdeni valamit ezzel a meglehetősen egyedi problémával. Ekkor hallottam meg a félszeg kopogást. Magamban elmormoltam egy fohászt, hogy ne valamelyik kretén szomszéd legyen az, némelyik rosszabb volt egy váratlan aurorrazziánál is. Hatalmas szerencsémre azonban a küszöbön csak Blaine zsiráfszerű, göndör alakja fogadott. - Hello, Bongyorka - álltam félre az ajtóból, hogy bejöhessen a lakásba. - A legjobbkor jössz, pont tegnap szereztem olyan árut, hogy még az anyádat is eladnád érte. Nem mintha az anyáddal kéne fizetned, van csajom, de érted... Arrébb tessékeltem az útból a macskáimat, mielőtt Kormi és Cirmi egy óvatlan pillanatban a srácra vetették volna magukat végtagamputáció szándékával.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Okt. 04, 2020 7:22 pm
Bertie & Blaine
Szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen
V alami különös és lényegében megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig úgy tekintettem Bertiere, mint az apámra. Végülis apám egy faszfej, aki állandóan bántotta anyámat, Bertie meg csak egy egyszerű díler. Asszem’ az utóbbi a jobb. Az ajtónál állva is csak erre tudok gondolni. Alig ismerem ezt a fazont, most mégis képes lennék kiönteni neki aprócska lelkem minden sötét hányadékát. Igen, hányást emelgetek. Csak állok ott, tördelem a kezem és várok a csodára. Végül kinyílik az ajtó, és megjelenik előttem Bertie, amitől félszeg mosoly kúszik az arcomra
- Ó, hála Hollóhátnak, hogy itthon vagy - két nagy lépés és már bent is vagyok a lakásában. Rágrimaszolok a macskákra, és örömmel konstatálom, hogy Bertie arrébb tessékeli őket, persze finoman. Semmi bajom a macskákkal, de ez a kettő, mintha a sátán házikedvence lenne. - Ez zene a fülemnek, Bertie - hajlok meg előtte színpadiasan - felőlem viheted az anyámat, legalább nem kellene ennyit gyalogolnom hozzád - vigyorgok rá - nagyon nagy szükségem van most a cuccra. Nem baj az sem, ha valami keményebb - mondom beharapva az alsó ajkam. Tudom, hogy ő se csak a füvet tolja, bár lehet, hogy ő nem tudja, hogy tudom - rettenetes év áll előttem - szinte érzem a testemben feltörni készülő elvonási tüneteket. Mint egy hatalmas gőzgép, dolgozik a szervezetem, akarja, hogy valami tudatmódosítót juttassak bele, és nem is áll le, amíg meg nem teszem. Olyan érzés, mintha a gyomrom akarna kifordulni a helyéről, egyszóval, kurvaszar. Oké, ha jobban belegondolok, ez gyakorlatilag két szó, de tök mindegy.
- Egyébként remélem nem zavarok - mondom és gyakorlatilag betessékelem saját magam a nappalijába. Voltam már itt, ismerem a járást, és most, hogy bent vagyok, mintha a félelmem és a zavarom is elmúlt volna. Könnyelműen dobom le magam a kanapéra - tudom, hogy nem szóltam, hogy jövök, de haver, ha megtudod amit én tudok, csontot fogsz hányni. Kezdenek körülöttem bedurvulni az események.
