Myra & Gary ~ mischief managed

Látom, ahogy a könyvtáros néni a hóna alá kapja a kutyusát, és elmegy valahová. Eljött az én időm! Olyan hirtelen pattanok fel az asztaltól, hogy majdnem feldöntöm azt. Annyira kapkodok, még a Bogar bárd meséit is ott felejtem. Sebaj, felkapom a táskámat, és a mágikus látcsövem társaságában hátraszaladok.
A rácsoknál megállok, egy pillanatra a szememhez emelem a látcsövet csak és kizárólag olyan okból, hogy lássam, valaki van-e a közelben. Azonban sem a falakon túl, sem pedig a könyvespolcok mögött nem látok emberi formákat, így a bácsikámtól kapott ajándék a táskámban helyet cserél a pálcámmal.
Nem is tudom már kitől hallottam, hogy a zárolt részlegben bőven akad még információ az animágusokról, de ez nem is fontos, hogy honnan származik az infó. Az a lényeg, hogy igaz legyen. Márpedig én addig nem adom fel, amíg mindent el nem olvasok róluk, mert egy szép napon én is az leszek! Ha ehhez pedig be kell törnöm a zárolt részlegre, akkor ismét megkockáztatom azt, hogy büntiben leszek. Megéri. Az animágiával kapcsolatban minden megéri, akár fejjel lefelé is fellógathatnának egy kviddicspóznára, ha utána tanulhatok róluk.
Az ujjaimat a rácsok köré fonom, de hiába próbálok utat nyitni magamnak, nem mozdul az egész.
− A fenébe már! – morgok, bár valahogy gondolhattam volna, hogy nem lesz ennyire egyszerű a dolgom. Mégis szép dolog a remény, én pedig igyekszem mindig optimista lenni. A pálcámmal megvakarom az államat. Hogy is van az a zárnyitó bűbáj? Persze, hogy megint elfelejtettem! Bezzeg, Glenys tudná, de ő nincs itt, hogy segítsen. Talán még el is akarna rángatni innen, ha tudná miben sántikálok…
A pálcám szikrákat hány a türelmetlenségtől, de már megszoktam, azóta ezt csinálja, mióta Ollivanderéknél a kezembe került.
− Á, megvan! – kiáltok fel lelkesen, amikor végre eszembe jut. Miért tartott ennyi ideig rájönnöm arra, hogy az Alohomorát keresem? Na, mindegy is. Kicsit megütögetem a pálcámat, hogy abbahagyja a szikraszórást, aztán felgyűröm a talárom ujját, mintha valami nagyon komoly varázslatra készülnék.
Már készülnék ráolvasni a varázsigét a rácsokra, amikor a könyvtár csendjét egy éles hang szeli ketté. Megijedek, és olyan gyorsan pördülök meg a tengelyem körül, hogy elejtem a pálcámat. Az a gyönyörű som pálca pedig olyan galád módon hagy magamra, mint a Hatalom Gyűrűje Gollamot.
− Hoppá… − pillantok a könyvtáros néni fenyegető alakjára, aztán a tekintetem a zárolt részlegen belüli pálcára siklik. Hasra vágódok, és Miss Yablokova szavait figyelmen kívül hagyva megpróbálok átnyúlni a rácsok között, hogy legalább a varázspálcámat visszaszerezzem, ha már elfutni nem tudok.
Ebből megint büntetés lesz, ugye?

Eddig még semmi nem tudott rávenni arra, hogy be akarjak törni a zárolt részlegre, pedig egyébként az is hatalmas kihívásnak számítana. A mai napig viszont egyetlen alkalommal se próbáltam meg kamatoztatni a kommandózós-betörői képességeimet, pedig Merlin göndör szakállára mondom, a kommandózást már tökélyre fejlesztettem. Ezért se tűnik fel senkinek eleinte, hogy a zárolt részlegnél lebzselek, vagy csak senki nem olyan dilinyós, hogy kísérletezzen a betöréssel. Jótékonyan figyelmen kívül hagyom a táblát is, amin az áll, hogy a zárolt részlegbe csakis engedéllyel lehet belépni. És? A bácsikám is több alkalommal belógott a naplója szerint, akkor pont én lennék az, aki hallgat egy intelemre? Persze, hogy nem!
Így amint Miss Yablokova (vagy Mrs Yablokova? Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy Miss vagy Mrs, de én mindig Missnek hívom, mert olyan fiatalnak tűnik), tehát amint Miss Yablokova távozik Aragornnal, én kapok az alkalmon, és pillanatokkal később már azon ügyködök, hogy miként jussak át a rácsokon. Kár, hogy én nem vagyok kísértet, mint a Pufók Fráter, mert ha olyan lennék, akkor simán átlebegnék a falakon. Ráadásul, ha még olyan képességeim lennének, mint Myrtle-nek, aki képes a vécétartályon üldögélni, ergo valamilyen szinten hozzáérni a szilárd tárgyakhoz, akkor nagyon boldog lennék. De én csak egy kölyök vagyok elbájolt távcsővel, ezernyi kérdéssel és még több megfejtendő titokkal.
Viszont láthatóan rosszul mérem fel a terepet, ugyanis a „Már elnézést, Mr Pritchard” megszólalása összerándulok, és azon nyomban megpördülök, mint akit tetten értek. Vagyis… Pont, hogy lebuktam. Ezt még jobban tetőzi az, hogy félelmem a pálcám begurult a zárolt részlegre, különben rég elfutottam volna. Nem hiába mondják azt, hogy szégyen a futás, de hasznos. Én pedig remek futó vagyok, ha arról van szó, hogy bármilyen prefektus, roxforti tanár, vagy alkalmazott, esetleg nagyobb diákok elől kell menekülni. Olyankor olyan vagyok, mint az izé… Jaj, hogy is hívják? Tudjátok, az a nagy madár a rajzből, aki annyira gyorsan szalad, hogy felkavarja maga körül a port. Na, pont úgy. Vagy ha éppen úgy tartja kedvem, akkor Narutósan futok végig a folyosón, mert nyaranta irtó sok animét nézek, és szerintem úgy szaladgálni, mint Naruto irtó vicces.
Akartalanul is a rácsnak hátrálok, ahogy dobbant egyet a lábával. Eddig senki nem mondta, hogy Miss Yablokova ennyire a frászt tudja hozni az emberre!
Azt hiszem, ha hasra vágom magam, akkor még pont elérném a pálcámat, szóval hamarosan a földön kötök ki, és a varázspálcámért nyújtózkodok. Kicsit nehéz úgy, hogy a rácsok a vállamat nyomják, de sebaj. Angyali fejet vágva pillantok fel a könyvtáros nénire, amikor számon kér a táblával kapcsolatban.
− Kérem szépen, akkor, amikor a szomszéd lány rá akart venni arra, hogy Alkonyatot olvassak – magyarázkodok neki, hiszen tudom jól, hogy a könyvek a gyengéi, én pedig olyan környezetben nőttem fel, ahol nem vetjük meg a mugli dolgokat. A szomszéd lány pedig egyszer tényleg rá akart venni arra, hogy elolvassam azt a szériát, merthogy tíz évvel ezelőtt még milyen menő volt, és mennyire érdekesen ábrázolják benne a vámpírokat.
Nagyot nyelek, amikor leguggol hozzám, és már-már az arcomba mászik. Ha lehet, akkor még kétségbeesettebben tapogatózok azután az átkozott fadarab, − akarom mondani csodálatos varázspálcám −, után, de ezzel csak azt érem el, hogy még beljebb lököm, mert nem tudom megfogni. Nagyot sóhajtva koppintok a fejemet a padlódeszkához, és igyekszem nem felpillantani Miss Yablokovára, aki épp azt ecseteli, hogy milyen sors vár rám az elkövetkezendő két órában.
− Kérem szépen… − kezdek bele immár másodjára ugyanezzel a szókapcsolattal a mondókámba. – „Keresd a Kettétört Kardot, Imladrisban leled; Jó tanáccsal lebírod A Morgul-bűvöletet, Jelet kell fölmutatnod, Hogy a végzet közel, Mert Isildur Átkát szítod, S a Félszerzet nem tűnik el.”
Idézem fejből az egyik versikét, ami éppen eszembe jut, és meglepő módon most minden sorára tisztán emlékszem.
− Egy olyan hobbitnak, mint amilyen én vagyok, nem tudna újat mutatni – húzom ki a kezemet a rácsok közül, és pillantok fel a nőre. Ismerem a könyveket, hogyne ismerném, hiszen az az ember egy valóságos zseni, és ha nem japánul tanulnék, akkor a tündék nyelvét akarnám elsajátítani. De sajnos, minden energiámat leköti a japántanulás nyaranta, így egyelőre nincs több kapacitásom ilyenekre.
− A pálcámat azért visszakaphatom, mielőtt egy befőttesüvegbe tetszik tenni? – veszem elő a legkönyörgőbb arckifejezésemet, miközben feltápászkodok a földről. Elég ciki lenne anyáéknak levelet írni ezzel kapcsolatban. Mármint, mégis hogy hangzana ez? „Kedves Anya! Képzeld, múltkor elvesztettem a pálcámat a könyvtárban. Kaphatnék egy újat? Puszil és szeret egyetlen fiad: Gary”
Na, elég sokat kellene magyarázkodnom, szóval remélem, hogy Miss Yablokova a befőttesüveges tervei előtt hajlandó segíteni nekem.

Én anyám kedvenc süteményére mondom, hogy próbálom menteni a menthetőt, vagy hogy pontosabb legyek a saját irhámat, mert azért mégsem szeretnék egy befőttesüvegben ücsörögni, és annak a falát kocogtatni, hogy az ikertestvérem észre vegyen. Azért az elég ciki lenne, mert a végén magyarázkodhatnék neki, hogy mégis mi a jó édes Merlint keresek ott.
− Higgye el, hogy nem állt szándékomban! Az első fejezet után visszaadtam a szomszédunknak, hogy ne az én fejemet tömje ilyenekkel! – szabadkozok, hiszen szabályosan a hányinger kerülgetett attól a történettől még akkor is, hogy alig olvastam belőle. Nagy bánatomra, ezt egy közös mozizással be is pótoltatta velem, így sajnos tudom, hogy csillogó vámpírokról és bolond tinilányokról szól az egész történet. A következő kérdésre megvonom a vállamat.
− Nem én választom ki, hogy ki vigyázzon ránk, amikor a szüleink színházba mennek. Egyébként pedig nem ismeri a varázsvilágot, irodalmat tanul egy mugli egyetemen – teszem hozzá, mert nekem aztán tényleg semmi közöm ahhoz, hogy anyu kit kér meg arra, hogy tartson szemmel minket – legfőképpen engem −, mert attól félnek, hogy berobbantanám a lakást. Pedig annyira nem is vagyok veszélyes, inkább csak hajnalig fent lennék, ha Glenys nem rugdosna el aludni.
Még mindig nagyon nyújtózom, hogy elérjem a pálcámat, de már-már kezdem feladni az egészet. Hihetetlen, hogy néha mennyire nyomi tudok lenni. De azért valljuk be, hogy Miss Yablokova gonosz mosolya, vagy a pillantása is épp elég ahhoz, hogy belém álljon a… Hagyjuk is.
A homlokom hangosan koppan a padlón, amikor a varázspálcám elérhetetlen távolságba kerül, ráadásul ez az egész szituáció kezd naaaagyon zavarba ejtő lenni.
Annyira viszont még nincs káosz a fejemben, hogy ne tudjak a kedvenc könyvéből időzni, hiszen a dadusunknak köszönhetően megtanultam az összes verset a Gyűrűk Ura-trilógiából, és a végtelenségig gyakoroltatta velem, amíg nem lett tökéletes a hangsúlyozásom. Mondtam már, hogy a szomszéd lány egy kicsit, de csak egy egészen picikét szadista? De tényleg.
Most viszont képzeletben már szobrot is állítok neki azért, mert nem hittem volna, hogy a tanításainak egyszer hasznát veszem. Mégis, Miss Yablokova arcát elnézve sikerül őt egy picit megenyhíteni az idézettel.
− Ha a kutyusa Aragorn, akkor mi Gondor? – kérdezem utalva az általa idézett részre. Miközben összeszedem magam, ismét eszembe jut valami irtózatos butaság. – Tetszik tudni, a városunkban van egy bácsi, aki előszeretettel kovácsol dolgokat, egyszer nála láttam egy egész hiteles Narsil hasonmást! Mondjuk, ő is nagy rajongója lehet az ilyeneknek, mert a Fullánkot is megcsinálta. Gondoltam rá, hogy egyszer, ha nem leszek kiskorú, akkor elvarázsolom neki, hogy kéken világítson, mintha orkok lennének a sötétben.
Sőt, az interneten is ezernyi videót találtam arról, hogy miként kovácsolnak kardokat, pengéket, egyéb fegyvereket híres könyvekből, vagy éppen filmekből. Bár én tudnék olyat csinálni! Viszont azt megfogadtam magamnak, hogy az összekuporgatott zsebpénzemből csináltatok majd valami irtó menőt azzal a bácsival! Olyat, ami senki másnak nem lenne csakis nekem, és akkor mutogathatnám mindenkinek, hogy milyen menő már.
− Nem lehetnék inkább Tuk, vagy Csavardi, vagy Borbak? – húzom el a számat a Zsákos szó hallatán, mert hát Frodó nem éppen a szívem csücske. A másik három hobbitot sokkal szeretnivalóbbnak tartom, mint Frodó úrfit. – Egyébként meg minden szívesen tanulok újat, ha arról van szó – húzom ki magamat, s máris kicsit magasabbá válok, mint Miss Yablokova.
Hálásan elmosolyodok, amikor visszakapom tőle a pálcámat, és nem győzök köszönetet mondani érte. Mondjuk, amikor ismét előveszi az a szigorú nézését akkor megint megfagy az ereimben a vér. Miért ennyire ijesztő? Komolyan, még az öreg McGonagallnál is jobban a frászt hozza rám ilyenkor, pedig az nagy szó!
Szóval, a pálcámat szorongatva azonnal helyet foglalok, és fegyelmezettséget színlelve nézek pillantok fel rá. A tekintetemben még mindig ott tükröződik a „Most mi lesz?” kérdés, amelyet inkább nem ejtek ki a számon, mert a végén tényleg befőttet csinál belőlem.
− Háááááááát – vakarom meg a homlokomat a pálcámmal, mire az elégedetlenül szikrákat kezd szórni, így hamar abbahagyom. – Szeretnék mindent tudni az animágiáról, mert meg akarom tanulni, és az egyik diák azt mondta, hogy a zárolt részlegben még vannak ezzel foglalkozó könyvek. Amit pedig ki lehet kölcsönözni azt már mind olvastam, és tényleg minden vágyam animágusnak lenni, szóval úgy voltam vele, hogy megéri… − elharapom a mondatot, sőt még a „megéri” szócskát is félve ejtem ki a számon. Csak Aragorn felbukkanása nyugtat meg, és csalt mosolyt az arcomra, mert amint megérzem, hogy a kezemet kezdi piszkálni, egyből megsimogatom a duci fejét.
A sütis tálra viszont már kétkedve pillantok.
− Ugye nem tetszett elbájolni azt a süteményt, és nem leszek tőle bogár, vagy ilyesmi? – Még mindig a kutyával szórakozok, valahogy nem merem megkóstolni az édességet, pedig… A fene essen belé, imádom a süteményeket!

Akaratlanul is fintorogni kezdek, amikor kinevet. Mármint, oké, eléggé szerencsétlen meg ügyetlen tudok lenni, de mentségemre szóljon, hogy Miss Yablokova tényleg ijesztő! Ki nem fagyna le attól, hogy ő fölé magasodik? Vagy elég csak azzal megfenyegetnie, hogy bogárrá változtat, és máris tudom, hogy a lehetőségeim eléggé szűkösek: Futni nem tudok, hiszen a pálcámat nem hagyhatom a zárolt részlegen, pedig szívem szerint most elrohannék, és hónapokig a könyvtár közelébe se szagolnék, remélve, hogy addig elfelejti az esetet. Ezenkívül pedig marad az, hogy vagy nagyon ügyesen kidumálom magam ebből a szituációból, vagy pedig hagyom, hogy bogárrá változtasson. De én nem akarok amúgy bogár lenni! Vagyis, akár az is lennék, ha képes lennék az animágiára, viszont úgy nem vágyom a dologra, hogy Miss Yablokova belőlem csinál bogárbefőttet.
− Persze, hogy szabadkozom! Én nem akarok többé az Alkonyatról hallani – szólalok meg felháborodottan, mert az a regény – de főként a film −, annyira mély sebeket okozott nekem, hogy még mindig nem sikerült feldolgoznom. Elég durva, hogy mégis mikkel tudják mosni a muglik agyát, de még a varázslók közül is akadnak a könyveknek rajongói. Nekem meg a hidegfutkos a hátamon, akárhányszor meglátom a szomszédunknál az Alkonyat-posztereket, amelyeken Kristen Stewart és Robert Pattison pózolnak. Ma arra kellene kelnem minden nap, hogy az a páros fogad az ágyammal szemben, akkor inkább világgá mennék. De előbb azért is kitanulnám az animágiát, hátha valami olyan állatalakot öltenék, amit az emberek megsajnálnak, és etetnének, amíg az utcán élek.
Döbbent fejjel meredek Miss Yablokovára, majd fülig vörösödök. Igazából, attól eltekintve, hogy a szomszéd lány furcsa ízléssel rendelkezik, igazából aranyos és csinos is, szóval… Amikor nem jön rá, hogy most halálra idegesít, akkor tökre örülök neki, amikor nálunk van. Glenysszel mondjuk szerintem jobban kijön, ő legalább is nem okoz annyi gondot, mint én.
A zavaromat még inkább fokozza, amikor Miss Yablokova megérinti a homlokomat. Mármint… Köszönöm, de amúgy jól vagyok, csak ne tessék ilyet csinálni velem! El is húzom a fejemet, hogy nem sokra rá a Gyűrűk Urából idézzek. Lehet, hogy csak a koppanás kellett ahhoz, hogy az agyamban helyre rázzon valamit, mert tuti nem jutott volna eszembe, hogy ezt a kártyát kijátsszam.
− Hallottam, hogy annak idején sokkal szigorúbb hely volt – jegyzem meg, mert azért még keringenek mendemondák a diákok körében Mr Fricsről és Madam Cvikkerről. Ők a maguk idején állítólag elég ikonikus alakoknak számítottak, és azóta se tudtuk meg, hogy tényleg együtt voltak-e, így ez az egész megmaradt amolyan roxforti legendának.
Hátrahőkölök, amikor Miss Yablokova ugrálni kezd. Na, erre aztán tényleg nem számítottam. Ez talán még annál is ijesztőbb, amikor csúnyán néz rám és bogárrá akar változtatni.
− Hát… Izé… − vakarom meg a fejemet, mert annyira a frászt hozta rám, hogy hirtelen nem is találom a szavakat. – Killarneyben, Írországban – bököm ki végül, már csak azért is, mert a fagyinak nem tudok nemet mondani, és az édesség emlegetése bőven elég ahhoz, hogy visszarángasson az életbe.
− A műhelye a város szélén van, de… Elfelejtettem az utca nevét – vakarom meg a fejemet, és szinte előre látom, hogy a táskámban lévő Nefeleddgömb azonnal pirosra vált. Mondjuk, ha az orrom alá dugnának egy térképet, vagy otthon lennék, és látnám az utcatáblákat, de így… Így olyan, mintha kiengedtek volna az elmémben némi perui instant sötétségport, és az teljesen zárlatot okozott nálam.
− Nem értek a jósláshoz, úgyhogy a palantírnak a közelébe se megyek, eskü! – fogadkozok a kezemet a mellkasomra helyezve. Kezdek kicsit ellazulni, bár amilyen hirtelen természet, még simán kinézem belőle, hogy gondol kettőt (nem egyet, hanem kettőt, de akár hármat is), és a végén tényleg bogárként fogom tengetni a mindennapjaimat. Remélem, akkor legalább sütimorzsával etet majd!
A megjegyzésére csak vigyorgok. Igazából én nem is tekintek magamra bajkeverőként, és a szabályokat sem azért feszegetem, mert az nekem jó, hanem azért, mert épp útban vannak, én pedig nagyon-nagyon sok dolgot szeretnék kipróbálni, amiket ezek korlátoznak. Mint például az animágiával kapcsolatos könyvek megszerzése…
Nagy szemeket meresztve figyelem ahogy az ujjai a csuklómra fonódnak, és leteszi a kezemet az asztalra. Mondjuk, lehet nem kellene ennyit pattognom, mert amilyen kerge vagyok én is meg a pálcám is, lehet, hogy az egyik szikra felgyújtaná a könyvtárat, és akkor nem csak bogár lennék, hanem kilapított bogár is!
− Dehogynem! – pattanok fel, mert valamilyen oknál fogva az undi dolgok még vonzóak is, vagy legalább az animágiával kapcsolatos dolgok felett hajlandó vagyok szemet hunyni. Végül visszaereszkedek a székemre, és az asztalon heverő pálcámat kezdem el böködni.
− De akkor mégis hogy tanuljuk meg, hogy miért nem jó valami, vagy miért veszélyes, vagy mikre kell figyelni, ha pont ezt a tudást elzárják a diákoktól? – forgatom meg a szemeimet, majd a tekintetemet a pálcámról Miss Yablokovára emelem. A figyelmeztetésre megint sóhajtozni kezdek, de nem ígérek semmit. Úgyse tudnám megállni, hogy ne szerezzem meg azt, amit akarok, így helyette csak ennyit felelek: − Már megszoktam a büntetéseket…
És valóban, annyiszor kerülök magam, vagy mások miatt büntetőmunkára, hogy Morgan professzornak fel kell kötnie a gatyáját, ha tényleg kreatív büntetésben akar részesíteni, mert szerintem már kimaxoltam az összes létező büntetőfeladatos verziót.
Amikor elém tolja a tálcát, akkor viszont már valamivel jobb kedvvel nyúlok a sütemény felé, de a gondolataim újra és újra visszakanyarodnak ahhoz, hogy miként játsszam ki a könyvtárost, és szerezzem meg azokat a könyveket. Sütimajszolás közben Aragornt kezdek dögönyözni, és az említett ponton simogatni kezdem. Annyira aranyos ez a kutyus, hogy otthonra is akarok egyet, de anyáék szerint felesleges úgy, hogy szinte alig vagyok otthon, ráadásul szerintük nem vagyok elég felelősségteljes.
− Mindegyiket, ami animágiával foglalkozik! – csillannak fel hirtelen a szemeim, amikor Miss Yablokova felteszi azt a kérdést, amely mindkettőnk dolgát megkönnyíti. Lehet, hogy kicsit telhetetlenül hangzik a válaszom, de nem tudom milyen könyveket tárolnak ott, vagy éppen mennyit, csak azt tudom, hogy mindenképpen utána akartam járni a pletykának, ami végül csak igaznak bizonyul.