Még hogy a túrázás jót tesz testnek és léleknek...
Az utóbbi időben túl sok minden történt ahhoz, hogy csak úgy, egyik napról a másikra fel lehessen dolgozni. Nem, ehhez nem elég ilyen rövid időintervallum, mint egy, vagy akár pár nap. Nekem biztosan nem. Úgyhogy kifejezetten örülök neki, hogy végre nyári szünet van, és nem kell a könyvek fölött görnyedni. Oké, persze, hollóhátasként valahol egyértelmű, hogy tanulni kell, mint a nem is tudom, mi, mert... mert nem tudom, miért. Mert ez a kép alakult ki rólunk, Hollóhátasokról az évek során? Talán. Mert elvárják? Talán. Mert... mert megfelelési kényszerünk van? Na, ezt az okosságot mégis ki találta ki, ha szabad kérdeznem? Nekem biztosan nincs olyanom. Azt se tudom, mit jelent a megfelelési kényszer. Na jó, ez nem igaz... szép is lenne, ha nem tudnám. Lényeg, hogy már igazán rámfért egy kis gondolkodási és töltődésidő az idei tanévben elszenvedett viszontagságok után. Amik közül a legrosszabbul talán a bátyám miatt bekapott csigahányós ártás ért. Igen, bátyus, ezt még vissza fogod kapni, az egyszer biztos, csak találjam ki, hogy hogyan. Viszont szerencsére nem történt komolyabb baj, csak néhány napig a gyengélkedőn nyomtam az egyik, viszonylag kényelmetlen ágyat, hogy aztán ismét visszamehessek az állatkertbe. Akarom mondani a Little Blackbirds próbáira. Nem, ez nem nyelvbotlás volt, a többiek tényleg olyanok néha, mintha valami állatkertbe csöppenne bele az ember nagy hirtelen.... Tatianával alig tudjuk őket fegyelmezni. Csoda, hogy ő még nem esett ágynak, mert az én kiesésemmel egyedül kellett boldogulnia a többiekkel. Szegény lány. És hogy miért is emlegetem őt? Hát... azt most hagyjuk, sajnos én sem igazán tudom, hányadán is állunk tulajdonképpen. Apának viszont nem mondhatom, hogy hagyjuk. Illetve mondhatom, csak a maga kerülőutas megoldásával egy idő után úgyis eléri, hogy elmondjam neki, mi a gondom. Akkor meg minek is húzzam az időt feleslegesen? Na ugye. Örülök neki, hogy elhívott túrázni, mert mostanában nem túl sok időt tudtunk együtt tölteni, most viszont bepótolhatjuk. Arról mondjuk fogalmam sincs, hová is megyünk tulajdonképpen, csak annyit tudok, hogy valahová Európán belül. Köszi, apa, ennél tágabb helyleírást ha akartál se tudtál volna adni. De tényleg. Úgyhogy most itt állok a házunk előtt indulásra készen, és várom apát, aki még mindig sehol, pedig már rég elmúlt a megbeszélt időpont. Hát, jól kezdünk, az egyszer biztos. És arról még fogalmam sincs, hogy mi lesz még itt később.
Remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Hétf. Júl. 13, 2020 6:15 pm
Bonnie & Michael
Nehéz eldöntenem, mikor a legrosszabb: amikor a gyerekek iskolában vannak, s a miatt nem tud együtt leni a család, vagy amikor nyár van, s nekem még inkább mindenhol van a lábam nyoma, csak éppen otthon nem. Az, hogy éppen nem vagyok otthon, nem oszt s szoroz azon, mennyit tudok a gyerekek viselt dolgairól. Mindent. S mivel a két lurkó már a kezdetektől fogva teljesen más jellemmel bírt (szerencsére. Duplázva azt hiszem, valóban őszülni kezdtem volna, anyjukkal együtt), már elég korán úgy döntöttem, valóban kettéválasztom időm egy részét, külön-külön eltöltve velük némi időt, mert szükségesnek tartottam. Bonnie esetében a kontinenst terveztem meglátogatni, méghozzá Provance azon környékét, ahová kevesen járnak. Már csak azért is, mert rejtett némileg az emberek elől, s nekünk éppen pont megfelel. Nekem is, mert így némileg én is kikapcsolódok a munkából (apa munkába meg be, de az egy teljesen más helyzet). Még Bonnienak sem mondtam el, merre tartunk, egyedül anyjuk tudja, hogy ha valami van, akkor tudja, merre induljon el a kereséssel. Mert a múlt még bennünk van, hiába nem mutatjuk ki. Nagyon odafigyelünk arra, hogy az az árnyék, amely a szüleinket és minket betakart, belőle már ne jusson nekik. Az nem az ő életük, nem az ő múltjuk, az a miénk. Nem tagadunk, nem takargatunk és nem is hallgatunk. Egyszerűen azt a terhet, amit mi hordunk, nem pakoljuk rájuk, mert azok a miénk. Meglesz a saját maguk terhe is, s már látom rajtuk néha a körvonalait. S nem tudom azt mondani, ez az élet. Mert nem annak kéne lennie. De mint ahogy nem engedjük, ők vigyék a terhet, úgy nem engedjük, hogy ők a saját terheiket ránk tegyék. Ebből tanulnak és fejlődnek. Ez még nem jelenti azt, hogy ne állnánk mellettük.
A hajnal korán riaszt, értesítés érkezik, s arra nem felelni... sóhajtva túrok a hajamba, s pár pillanat múlva már el is tűnök, dolgomat és kijelölt feladatomat végezni. Ami, nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőnek gondolnám. Kissé csapzottan, de jó kedvűen, még ha fáradtan is, jelenek meg az udvaron, indulásra készen. Amit tudok, megtettem, s akit kerestem, azt megtaláltam. Nem a fiamat, mert ő meg éppen rám vár. Sosem magyarázom meg nekik, miért tűnök el, vagy kell rám várni. Ez a munkám és vannak dolgok, amikre nem mondok nemet, az ő érdekükben. Mert értük teszem, még ha ezt most nem is értik. - Kész vagy? Mehetünk? Mivel édesem tudta, hogy munkába tűntem el, így a saját holmimat is odaadta Bonnienak, hogy készen várakozva, máris mehessünk. Nincs érzékeny búcsú nejemtől, hiszen ennyire negédesek nem szoktunk lenni. Éljük az életünket. Felkapom a hátizsákom, majd megfogom Bonnie felkarját és újfent pár pillanat alatt máris azon végcélnál vagyunk, amerre gondoltam. - Üdvözöllek Provance-ban, közel a francia-svájci határnál – rajongok a hegyekért, de az még csak kicsit messzebb magasodik az ég felé. - A közeli erdőben érdekes lényekre bukkantak pár éve, s felügyelik, vigyázzák őket. Gondoltam, egy kis kikapcsolódás keretében jót fog tenni – és számítok arra, hogy előadja a tini makacskodást, mert mi sem voltunk különbek. Csak némileg... hosszabb hajjal.
Vendég
Hétf. Júl. 13, 2020 9:12 pm
(L) Bonnie & Dad
Még hogy a túrázás jót tesz testnek és léleknek...
Szeretem a családom. De tényleg. Akkor is, ha néha - na jó, gyakrabban, mint kellene - az idegeimre megy az ikertestvérem. Akkor is, ha apát szinte alig látjuk, mert vagy mi vagyunk a Roxfortban, vagy apa munkában. Vagy esetleg a kettő együtt. Mert igen, aurornak könnyű valószínűleg nem könnyű dolog. Ezt még én is látom, pedig egyáltalán nem szeretném azt az utat járni, amit apa koptat. De nem igaz, hogy nem képes összeegyeztetni a kettőt. Nem igaz... nem lehet igaz, hogy nem képes azt mondani, hogy bocs, most csinálja valaki más a melót. Jó, persze, megértem, hogy nem teheti meg, de akkor is... tudom, hogy fontos a munkája, de az is fontos, hogy legalább egy kis időt együtt töltsön a család. Vagyis fontos lenne. Amikor meg végre sikerülne összeegyeztetni az időbeosztásunkat, akkor meg az van, hogy hajnali kelés, mert indulunk. Aha... a fenének sincs kedve hajnalban kelni. Főleg nem nyáron. Apaaa! Most komolyan, mégis hogy gondoltad te ezt? Nem is olyan hosszú várakozás után - hosszabbnak tűnt, mint amilyen tényleg volt, de álmos vagyok, két személynyi csomagot nyomtak a kezembe, hogy vigyázzak rá, nem csoda, hogy lassan telik az idő - végre apa is befut. Szuper, tehát végre tényleg indulhatunk. - Persze, mehetünk! Bólintok egyet válaszul, majd apa megfogja a karomat, egy pillanattal később pedig a már ismerős rántást érzem, ami a hoppanálás velejárója. Még időm sincs felocsúdni az utazásból és körülnézni, máris megtudom, hogy Provanceba jöttünk, valahová a francia-svájci határhoz... na meg valószínűleg a hegyekbe. Apa gyengéi a hegyek, tudhattam volna, hogy valami ilyesmi helyre hoz minket. A szavai hallatán viszont felhúzott szemöldökkel figyelem az öregemet. Mi a fene? - Különös lények? Az erdőben? Ugye nem akarsz szellemirtósat, vagy Newt Scamandereset játszani? Neem, ezt most verd ki a fejedből, még mielőtt még jobban belemegy! Nem tudom, mit forgat a fejében, de az tuti, hogy nem fogom kockáztatni az épségünket. Akkor sem, ha tapasztalt túrázók vagyunk, és én sem vetem meg a kalandot... de túl snassz lenne csak úgy belemenni apa ötletébe, nem igaz? Na meg... hátha így jobb belátásra tér. Nem valószínű, de sosem zárható ki a másik lehetőség sem.
