Raul Ferrera

Történt velem pár dolog, s remélem, közvetlenségemet és nyíltságomat nem veszítettem el. Szerepet játszik sok tényező nyitottságomban, egyik mindenképpen az, hogy olyan helyen születtem, ahol az emberek sokkal nyitottabbak mások felé, s egészen mást jelent a magántér. Másrészt, hiába vagyok fiatal, jó pár helyen megfordultam már, s nem csak, mint kirándulás, nyaralás alkalmával. Az ottaniakkal éltem, hozzá kellett szoknom sajátosságaikhoz, mert a saját világom nevelése és életmódja teljesen idegen számukra. Ez gyerekként még érdekes volt, kíváncsisággal vágtam bele, noha a szüleim, a családom és otthonom nagyon hiányzott. Ezzel tapsztaltam meg, milyen az, ha mások érzéseiben és tapasztalataiban hasonló élmények érnek.
Komoly és megbízható vagyok, mégis, mosolyba és jó kedélybe csomagolom őket. Ez sokkal inkább apám nevelése, akiben még most sem halt ki az a vágy és elképzelés, hogy egyszer majd a nyomdokaiba lépjek. Belső részem sokkal inkább tőrödő, mint meghallgató, szeretek tenni azokért, akikkel közelebbi kapcsolatba kerülök.
Megingathatatlan vagyok a véleményemet illetően, ugyanakkor, mivel szeretem a békességet, ha ebből nézeteltérés fakad, igyekszem rendes mederben lerendezni. Atyám kikötése volt, még az elején, hogy így oldjak meg mindent, hiszen ezzel tudom legjobban gyakorolni a diplomáciát, s egyben az érdekérvényesítést is. A gondolataim ilyenkor mindig a körül forogtak, hogy az én érdekeimet is meghallgathatná már valaki és kiállhatna érdekemben. De ez sosem fog megtörténni. Mindig is engedelmes voltam, Ferrera névvel a tudatomban nőttem fel, nem okozhatok csalódást.
Az akcentusom. Hiába tanultam meg az angolt tökéletesen, ha érzések költöznek mögé, vagy gyorsan akarok beszélni, előjön az akcentus, ami általában mosolyt csal mindenki arcára, s olyankor vagy elhallgatok, vagy elviccelem a helyzetet.
A többiek elmondása szerint van bennem egy olyan kisugárzás, mely erős biztonságérzetet ad, hogy nem történhet bajuk. Ezt a legjobb barátom halála cáfolná meg a leginkább, noha ő is gyakran mondogatta. Mégsem tudtam megmenteni.
Nem engedem a kivételezést magammal, csak azért mert az apám a Castelobruxo igazgatója, nem tesz kivételessé.

Néha túl temperamentumos vagyok, képes vagyok úgy belelovagolni magam témába, vagy beszélgetésbe, hogy csak azt veszem észre, elnyomtam a többieket. Ilyenkor gondolkodom el, honnan lehet ez a tűz, ez a szenvedély, s egy ideje azt sejtem, mindaz feszít, ami valójában szeretnék lenni, s nem lehetek. Azóta elkezdtem keresni ezt a lehetőséget, mellyel egybefonhatom a kettőt, s még mindig az út elején vagyok, továbbra is néha megdöbbentve a többieket, mennyire vehemens tűzzel vagyok képes kiállni dolgokért. És ez nem mindig jó.
Sosem egyenesen, kijelentéssel mondom meg a véleményemet, hanem kérdésekkel vezetek rá. Apám tanított így, s amennyire idegesített, mostanában annál inkább látom a hasznát. S ezzel másokat idegesítek.
Vannak időszakok, amikor nagyon hiányzik az otthonom, a legjobb barátom, akivel már sosem lehetek együtt, s olyankor eléggé kibírhatatlan vagyok, s ezt inkább azzal palástolom, hogy inkább csendben vagyok s igyekszek nem szem előtt lenni. Tartok attól, hogy rossz benyomást teszek, mint cserediák, szégyent hozok mind apámra, mind a Ferrera névre.

Fortalezában születtem, anyám akkor éppen ott dolgozott és úgy gondolták, hogy addig az ottani minisztériumban tud dolgozni, míg várandós velem. Utána visszaköltöztünk az esőerdőbe, ahol a család régi háza áll, elég régóta. Bár vannak testvéreim, én vagyok a legidősebb és így atyám követte azt a hagyományt, mely szerint a család tudását és rangját, hírnevét, nekem kell majd tovább vinnem. Így nem mondhatnám, hogy felhőtlen gyerekkorom volt, már korán szembe találkoztam a korlátozásokkal, az illedelmes viselkedésekkel, s hogy miként tudom erőmet kordában tartani, mert egy Ferrerához nem illik a fejetlenség.
Menekülőutam még anyám sem lehetett, hiszen ő maga is nagynevű családból származik és már a születésem előtt megegyeztek abban, hogy következetesen ugyanúgy nevelik a gyerekeiket.
Jöhetne a szomorú része a történetemnek, hogy magamra maradtam, ám minden gyereknek van menekülő útvonala. A fantáziák helyett a csavargás adta meg a védőbástyáimat, s ahogy egyre messzebb merészkedtem, úgy lett társaságom a vadon, az állatok és a növények. Nem csak a megszokottak. Kalandos találkozásaim voltak, némelyek után hetekig feküdtem, de a szemeim még mindig csillogtak, élettel teliek voltak, annak ellenére, hogy szorgalmasan készültem arra a felnőtt korra, amiből tudtam, már akkor nem kérek. De reménykedtem abban, hogy az még annyira messze van, hogy úgysem fog bekövetkezni.


Életem mélypontja később érkezett. Azért is vágytam nagyon haza minden alkalommal, mert gyerekkori barátom nem jöhetett velem, s hiánya rányomta a hangulatomra az ott tartózkodást. Ugyanabba a házba kerültünk és még jobban összekovácsolódott és mélyült a barátság az évek során. Egészen addig a napig, míg az egyik túra során elvesztettem. Nem tudtam megmenteni, senki sem tudta volna megmenteni, s hiába jöttek mások segíteni, már késő volt. Onnantól kezdve a patrónusomat sem tudtam előhívni, s hoztam a szokásos forgatókönyvet. Elzárkóztam, s bár mogorva nem voltam, a rövidre zárt beszélgetések, a nyugodt és csendes hang egyértelművé tette, képtelen vagyok túltenni magam a veszteségen. Akkor volt addigi egyetlen balhém apámmal. Mindent fel akartam rúgni, elmenni, s otthagyni mindent, nem bírtam.
Az a komoly megértés, amivel akkor fogadott, ébresztett rá arra, hogy sosem volt érzéketlen a dolgaim irányába, s ezt még akkor is nehezen ismertem be. Elvitt egy körútra az iskolában és beavatott olyan dolgokba, amikről ő és a tanárok tudtak. Tudom, hogy nem mutatott meg olyat, ami tilos, vagy még nem vagyok felkészülve rá, mégis, felnyitotta a szemem.  Mindenki veszít el valakit. S sokaknak nem azt az utat kell bejárniuk, amit szeretnének. Ő sem tehette, s ezért megérti, ha lázadok ez ellen. Nem mertem megkérdezni, hogy akkor tőlem mégis miért várja el. Addigra a felelősség már elég nagy súllyal nehezedett rám, amit rám tett. Szégyenérzettel együtt, hiszen akkor úgy éreztem, éretlen kölyök módjára csapkodtam, csak mert úgy véltem, nem értik meg gyászomat.
Cselekedete mégis hatásos volt, visszavettem. A seb megmaradt, a fájdalom is, mégsem panaszkodhatott rám senki. A fájdalmat elrejtettem, úgy éreztem, senki sem volt rá kíváncsi.
Talán éppen ezért fogadtam könnyen apám cserediák javaslatát. Nem tudtam itt lenni, csak az erdő fogadott magába, annak lakóival, de tudom, hogy sokáig nem fogom tudni ezt tartani. El akartam menni.

Azóta nyugodtabb lettem, s a seb is lassanként gyógyulni kezdett, segített a környezetváltozás. Bár itt is mások a szokások, s más az időjárás is, mégis, úgy érzem, kezdem magam mögött hagyni azt az esetet, még ha a barátom halála felett érzett gyász és a veszteség érzése megmaradt.

Mindenben ütöm az átlagot, és ez nekem tökéletesen meg is felel. Nem vagyok egy olyan típus, aki szeretne kilógni. Apámra hasonlítok inkább, hullámos,  néha göndörbe hajló, barna haj, zöld szemek. Sportos testalkatúnak vagyok mondható, ez sokkal inkább a természetben való járkálásnak köszönhetem, ahhoz is szükséges a jó erőnlét, legalábbis szerintem.
Nagyon egyenes tartásom van, amit némileg ellensúlyozhat a tekintetem, ami már nem tart távol senkit, mint korábban.
Ha a természetben vagyok, a lazább öltözetet választom, alapvetően az ing, póló és farmer, amiben látni.