Michael Corner

Őszintén szólva, fogalmam sincs. Ifjú koromban sokkal biztosabb voltam abban, mi bennem a jó. Félre ne érts, nem a kishtűség szól belőlem. Történtek olyan dolgok velem (s biztos vagyok benne, veled is, ki olvassa ezen sorokat), amelyek egy időre megkérdőjelezték mindazt, amiben hittem, vagyok. Amit megtapasztaltam, hogy erős vagyok és állhatatos. Nem tudnak megtörni, azzal csak csendesen szítják belső ellenállásom, s csak még inkább hajt eredeti tervem felé. Ez vezetett minduntalan vissza ahhoz, hogy történjen bármi is az érzelmi életemben, a szívem és az eszem a helyén van, s azon van, tudja, mi a helyes.
Mindenkit meghallgatok, s a legtöbb esetben megtartom magamnak véleményemet. Cselekedeim árulkodnak belső elveimről, s nem szavaim.
Képes vagyok szeretni, ám megtanultam, sőt, mi több, megtapasztaltam, az érzelem a legnagyobb lidérc tud lenni: elkápráztat, s képes bizonytalanná tenni, miközben … viszonzatlan marad. Lemondtam eme érzésről, amit úgy hívnak, lángoló szerelem, s maradt helyébe az a szeretet, amely csendes lángon ég, takarékon. Lángja mégis kitartóbb, mint bármely máglyáé.
Képtelen vagyok haragra gerjedni. Mindez valószínűleg a belső ürességemből és mindabból fakad, amiken átmehettem. Nem vagyok biztos benne, hiszen a másik irányt, melyben ott van a mi lett volna ha, sosem vezettem végig.
Rendszerező vagyok, s korántsem az a fontos, mi érkezett előbb, mint megoldandó kérdés, hanem aktuálisan mi a legfontosabb, hogy választ, megoldást kapjon, s így bizonyos esetekben elveszettnek tűnhetek, ugyanakkor a legmeglepőbb pillanatokban vagyok képes előhúzni megoldásokat a képzeletbeli cilinderemből, mivel kiváló megfigyelő és elemző vagyok.
Keresik a társaságom, ha arra a belső nyugalomra vágynak, ami bennem van. S korántsem veszik észre, hogy ez talán nem is nyugalom, hanem az üresség megnyilvánulása, csendes türelemmel fűszerezve.

Ezt elsősorban tőlük kéne megkérdezni, mivel magamat kívülről ők látják, még ha a saját szemüvegükön keresztül is. Amit felismertem magamban, hogy nem igazán tudják, mi zajlik bennem. Fejben élek, ez tény, s talán ezt látni kívülről. Nagyon a saját fejem után megyek, s megingathatatlan kősziklaként zúdulok, vagy éppen állok, és ez sokaknak bosszantó tud lenni, hiszen ki szereti beverni a fejét? Nehezen vagyok mókázásra rávehető és azt érzékeltem már, hogy ilyenkor feszélyezik magukat, mintha attól tartanának, megszólom őket, hogy mernek jó kedvűek lenni? Pedig, ha tudnák azt az igazságot, hogy én nem merek jó kedvű lenni, mert tartok attól, egyből elszökik, s helyébe jön a semmi, vajon mit szólnának?
Túlontúl képes vagyok egy adott dologra koncentrálni, mert úgy vélem, így tudom a leghatékonyabban és leggyorsabban megoldani. Azonnal rávágnád, hogy, de hát ez egy nagyon is jó tulajdonság. Csakhogy ilyenkor megszűnik számomra a külvilág és az időszámítás is, s nem igazán figyelek oda a környezetemre. Amit megértettem, hogy ezzel a családom látja leginkább kárát, s akárhányszor fogadkozom, legközelebb másképp lesz, megint arra eszmélek, hogy eltelt egy nap, egy hét, vagy akár egy hónap is, mióta foglalkoztam velük. Lehet, hogy közben is figyeltem rájuk, de nem tudom, mennyire legyek biztos benne. Lefoglal a munkám.
Képtelen vagyok bántani bárkit is, aki fontos nekem. A legnagyobb csalódásom, hogy mások nem így látják, s ha arról van szó, nyerni akarnak, akkor nincs barátság és simán megvernek. Ez még ma is a szívembe mar, s elszomorít.

A nagy vizsgák idején, valamikor nagyon régen
Az elmúlt idők adtak elszántságot inkább, hogy a lehető legjobb eredményekkel menjek át a vizsgákon, s nem foglalkoztam az olyan suttogásokkal, hogy szerelmi bánatomat a tanulásba fojtottam. Sokkal mélyebb tűz égetett, s akkor, s most is úgy gondolom, mindenkit hasonló tűz égetett. Már akkor érlelődött bennem az az elhatározás, noha korábban egészen más pályán gondolkodtam (kényelmes szék a minisztériumban, hogy a szüleim elégedettek legyenek), auror leszek. Nem voltam hajlandó megfélemlítésben és rettegésben élni, ezt azonban nagyon szépen rejtettem a némileg mulya viselkedésem mögé. Azzal legalább békén hagytak, s éppen ezért volt nagy meglepetés, hogy a lehető legjobb eredményekkel mentem át a vizsgákon. Mindig is a tetteim számítottak, s nem a szavaim, hangember sosem voltam, azt meghagytam másoknak, addig én szépen tettem a dolgaim, s haladtam előre, a háttérben.


Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom kívánni, bár halnék meg. Hogy minden jobb, nyeljem le a nyelvem, s fulladjak bele, robbanjon szét a fejem, szakadjon szét a szívem, csak legyen vége már. Amikor hang sem képes kijönni a torkodon a fájdalomtól, s mozdulni, levegőt venni is képtelen vagy. És mégis, még élsz, még létezel, vagyis csak egy létezik, ami átjár és az az embertelen fájdalom.
Még mikor magamhoz tértem, fogalmam sincs, mennyi idő múlva, alig voltam képes valamit is felfogni a külvilágból, s gondolataim is akadozva, hosszú kihagyással indultak újfent neki. Három érzés ébred akkor bennem: ott, akkor, végleg elveszítettem magamból valamit, amit már nem tudok visszahozni. Már nem féltem attól, amit akartak volna tenni velem, mert már átéltem, tudom, milyen és itt jön a harmadik érzés: akkor is kitartok, akkor is én nyerek és ők veszítenek. Mert nem fogom hagyni, hogy az a világ létezzen, amit ők elgondoltak. Ha lehet, ez még konokabbá és elszántabbá tett céljaiban, vagyis éppen az ellenkezőjét érték el, amit akartak: kitartóbb lettem és céltudatosabb.


A konyhában ültem, a teát szürcsölgetve, belemerülve az aktuális hírekbe, mikor Lisa kezét látom integetni és mosolyogva szól halkan, hogy menjek oda hozzá.
Sosem dúlt közöttünk az a lobogó szerelem, amellyel úgy vélik, minden kapcsolat kezdődik. A baráti egymásra találás tüze még ma is kitart, amely szerintem jóval erősebb és kitartóbb, mint maga a szerelem. A szerelem múlandó, elszáll és maradnak helyette a sivár hétköznapok. Lisával tudatosan építettük fel családi életünket, s hiába terveztünk még egy gyereket, az ikrek születése után látva, mennyire kimerítette őt, hiába igyekeztem segíteni, úgy határoztunk, nem lesz több gyermekünk.
Nos, ők ketten kitettek hatot is, így nem volt olyan perce a napnak, amiben ne tudnánk, a családban gyerek van. De nem bántuk. Sosem bántuk. Ez a gyerekzsivaj és sivítás zene volt füleinknek, a halálsikolyok, fájdalmas zuhanások után, s minden percét, hol nyíltan, hol lopva, bizony meglestük, megéltük. Most éppen az utóbbiba igyekszik belevonni Lisa, ahogy integet. A sivításból már tudom, hogy kezd a tetőfokára hágni a gyerekek jókedve és féktelensége, de ugyan hol bántam?
Átkarolom, teljes természetességgel érek derekához, s ő bújik hozzám, s úgy lessük őket. Idilli a kép, ahhoz képest, amiken átmentünk, s ki is élvezzük. Egészen addig, míg észre nem vesznek bennünket, ahogy figyeljük őket (egészen biztos vagyok benne, hogy hátul is van szemük), s máris robognak befelé, hiszen a játék, a rohangálás és a sivítozás üres gyomrot varázsol még a legvagányabb kölyök gyomrába is, és hirtelen itt kettő is terem, követelve jussát.
Kedves emlék, őrizgetem is.

Nem tudom, egészen pontosan azt látom-e, aki visszanéz rám, mint akit mások látnak. Viszonylag magas, még korántsem őszülő haj, most már régóta rövid, kinőve a tinikor hóbortjából (ha az nem, akkor a gyerekek tesznek róla, minduntalan belekapaszkodásukkal). Még most is egyenes a tartásom, megnyugtató és kedves a mosolyom, ám a tekintetemben van némi csendesség és fáradtság, amely akkor költözött bele, amikor...
Munkámon kívül általában kedvelem az emberek öltönyét, elég kényelmes, ám, ha lehet, akkor csak kényelmes holmikban vagyok. Sötétkék, világoskék, fehér, bármi, ami megy a kék szemszínemhez.
Koromat a homlokomon gyűlő mély ráncok jelzik, ám azok sem most születtek rá.