Judas & Laurie ~ when will my reflection show who I am inside?

Judas & Laurie

llj meg, te átkozott! – Egy átok csapódik a fejem mellett a falba. Szuszogva kapkodom a lábaimat, hiszen nem lenne szerencsés, ha az a négy mardis srác utolérne. Oké, most éppen nincs nálam a golymókom, szóval nem kell óvatosnak lennem, de valamiért ezek a fiúk nem értékelték, amikor próbáltam megmagyarázni nekik, nem kellene a sztereotípiák szerint élni.
A táskám folyamatosan az oldalamnak verődik, én pedig folyosókon kergetőzök a fiúkkal. Lehet, hogy egy kicsit duci vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék fürge. Egy varázslat ledönti a folyosón lévő lovagi páncélt, én pedig oldalra csúszok, hogy kitérjek a darabok elől.
Észre sem veszem, de nevetek. Egy idő után már annyira viccesnek találom ezt az egészet, hogy nem bírom megállni röhögés nélkül. Azt hiszem, a mardekárosok azt hihetik, hogy rajtuk szórakozok ennyire, pedig ez koránt sincs így.
Azonban, kezdek kifulladni, így amikor beveszem a következő kanyart, a tekintetemmel egy búvóhely után kutatok. Jobb ötlet híján bevetődök az első tanterem ajtaján, és elbújok az ajtó mögött.
A kezeimet a számra szorítom, nehogy nagyon hangos legyen a szuszogásom. Lélegzetvisszafojtva hallgatózok. Hallom, hogy kiabálnak egymással, majd feladják a keresésemet. Kuncogva vetem a hátamat a falnak. Hogy átvertem őket! Kicsit korábban kell felkelniük, hogy engem elcsípjenek!
Indulni készülök, hiszen megígértem Luise-nak, hogy átveszem tőle a golymókját, és elviszem az enyémmel sétálni, de a tekintetem az egyik padra vándorol. Egy idegen srác fekszik rajta, s fogalmam sincs, hogy mit csinál.
− Sziiiia – nyújtom el a köszönésemet, miközben közelebb araszolok hozzá. – Minden okés?
Aggódva mérem végig, hiszen… Mégis ki a fene akarna egy üres teremben feküdni egyedül, magányosan, mint valami számkivetett? És ha esetleg valami baja van? Beteg lenne, vagy csak szomorú?
Bármi is legyen, nem hagyhatom magára. Olyan… Szomorú látványt nyújt, és én nem szeretem, ha a környezetemben valaki lógatja az orrát.

domino dancing

szar dolog a túladagolás utáni első hét. amikor csak kóvályogsz a vizsgák vége után a roxfortban, várod hogy végre felülj arra a kurva vonatra, aztán elhúzz haza, hogy megint három hónapig a színét se lásd a barátaidnak, sem szeretett iskoládnak, imádott – vagy éppen kevésbé imádott tanáraidnak. igazából az életnek valahol vége szakadt a múlt héten. valami megváltozott és megtört bennem. nem mondom azt, hogy új ember lettem, de igyekeztem kerülni mindent és mindenkit, ami kapcsolódhatott ahhoz az emberhez, aki azelőtt voltam, mielőtt… áh, hagyjuk, ez baromság. én most is ugyanaz a pöcs vagyok, aki az elmúlt héten voltam, annyi különbséggel, hogy egy hete tiszta vagyok és legalább az elhatározást érzem magamban, hogy ez így is maradjon. vannak olyan dolgok azért az életben, amik nem változnak. mondjuk a kezemben pislákoló cigaretta, az oldalamon lévő sörösüveg, meg a padnak támasztott gitár, amin fekszem. ki tudja már mióta és a mennyezetet nézem. csak elmélázom azon, hogy vajon hol rontottam el ennyire ezt az egészet. talán az első cigi volt tizenhárom évesen? talán az első vicces egy évvel később? talán rá másfél évre az első csík speed, vagy utána konkrétan az első csík kokain?
annyira összemosódnak a határok, annyira egybeforr az idő azzal, ami igazából az élet végét is jelentheti. hogy csak egyszer feleszmélsz és már nem vagy többet. furcsa dolog eldobni magadtól az életet. vagy… esetemben inkább csak megpróbálni eldobni és ami a szerencsémet illeti, még nem is tudatosan. mert tény, hogy nem akartam. nem akartam túladagolni magam, nekem tökéletesen megfelelt az, hogy a nyomoromat az állandó panaszkodással, meg narkózással el tudtam fojtani. csak kár, hogy ráment erre szinte az összes emberi kapcsolatom és ez a rohadék Merlin legyen rá a tanúm, hogy ha még egyszer újrakezdhetném, biztos hogy nem tolnék semmilyen narkót. inkább csak dohányozzak, tényleg. hol is tartottam? a fasz sem tudja, mert az ajtó csapódása, egy kuncogás, majd egy köszönés zökkent ki a mélázásomból.
- hellóka. – egyelőre nem mozdulok, csak fejem fordítom oldalra. - miért ne lenne? – kúszik magasra egyik szemöldököm, miközben turkálok a zsebemben, hogy egy újabb cigarettára gyújtsak rá. még mindig nem mozdulok, úgy fürkészem az arcát. mintha ismerős lenne valahonnan. pár percig csendben is maradok, mire megszólalok. hangomban nyoma sem található az életkedvnek. inkább csak a közömbösségnek. - nem te vagy Finlay húga? – igen, most már határozottan beugrott. - minden oké? ki elől futottál az előbb? – süket nem vagyok, csak éppenséggel életemnek azt a szakaszát élem, amikor teljesen közömbös vagyok minden iránt. nevezheted tinihisztinek – és lehet, hangsúlyozom: lehet hogy van benne egy kicsit az is – de csak egy olyan ember közömbös az élet iránt, akinek nincsen vesztenivalója. nekem nincsen már. itt jegyezném meg, hogy de igenis van. hiszen vannak emberek, akik törődnek velem. tehát tényleg tinihiszti lenne? meghiszem ám.

Judas & Laurie

lyan könnyedén le lehet hagyni ezeket a srácokat, hogy nem tudom megállni kuncogás nélkül. Lehet, hogy pufi vagyok, de attól még irtó gyorsan tudom szedni a lábaimat, ha arról van szó. Már pedig nem szeretnél bekapni egy csikiző rontást, vagy nem kerülnék bele egy hatalmas buborékba, vagy Merlin kutyusa tudja, hogy mégis miket lődöznek utánam. De szerencsére, nem kell ezzel foglalkoznom, hiszen hamar másik irányban folytatják a keresésemet, így nekem van időm a padon fekvő sráccal foglalkozni.
Közelebb osonok hozzá, s amikor oldalra billentett fejjel végigmérem a környezetét, halkan felsóhajtok. A sör nem kifejezetten jó dolog, a suliban nem is szabad inni, ahogy a cigizést sem díjazzák, így a köszönésem után az ablakhoz tipegek, hogy kiszellőztessek. Miután szélesre tárom az ablakot, visszaaraszolok a sráchoz, és ekkor ismerek rá igazán. Azt hiszem, ő az egyik kommentátor. Nem tudom a nevét, de azt tudom róla, hogy elég szabados stílusban szeret beszélni.
− Mert olyan, mintha magad alatt lennél – felelem csendesen, bár még mindig csicsergő hangon. Nekem jó szemem van az ilyenekhez. Meg aztán, mégis ki a fene feküdne egy padon egy szál cigaretta és egy üveg sör társaságában? Na ki? Az, aki nagyon rágódik valamin, és még az aurája is olyan… Fura. Olyan szomorú.
A kérdésére felderül az arcom. Nem gondoltam volna, hogy ismeri a tesómat, bár tény, a rokonságom elég nagy, nincs olyan ház, amelyben ne lenne valakim. A Hugrában kapásból hárman vagyunk.
− De, az vagyok – húzom ki magamat büszkén, hiszen a tesómat igen szeretem. Finlayt még akkor is szeretném, ha nem a testvérem lenne, mert türelmes, rendes és jó ember. Olyasvalakit, akit bármikor megölelgetnék. – Ezek szerint a háztársa vagy. Ne haragudj, de nem tudom a nevedet, csak azt, hogy a meccseket szoktad kommentálni a… Tesóddal?
Az utolsó szavam kérdőn cseng, hiszen abszolút nem vagyok biztos benne, hogy van-e testvére.
− Mi? Ó, persze. Csak a szokásos – vonom meg a vállamat mosolyogva. Annyira nem tudnak izgatni azok a srácok, de ettől függetlenül megered a nyelvem. – Tudod, milyen érzés ez. Valaki furának talál, ezért kipecéz magának. Vagy csak szimplán azért bántanak másokat, mert valami bántja őket, ezért egyszerűbb másokon levezetni a problémákat, de engem nem zavar. Mármint, abszolút megértem, csak sokkal könnyebb lenne az ő lelkük is, ha valakivel megbeszélnék a problémáikat, és nem másoknak a kedvét próbálnák szegni.
Lehet, hogy nem kellene ennyit csacsognom ezzel kapcsolatban, de… Engem sose izgatott ez a fajta piszkálódás. Valamiért az sose érdekel, hogy velem mi lesz, csupán mások jó léte izgat, ezért is megyek még közelebb a sráchoz, és folytatom a magyarázást.
− Szóval, miért vagy szomorú? És ne mondd azt, hogy nincs rossz kedved, mert felismerem, ha valaki nem boldog – kíváncsiskodom, de pusztán segítő szándékból teszem mindezt. Ha nem akarja elmondani, akkor nem erőltetem, inkább tisztes távolságban felülök egy másik pad tetejére, és ott lóbálom a lábamat.

domino dancing

igazából nehéz akkor bármit is csinálni, ha az embernek abszolút semmi kedve nincsen hozzá. csak úgy róttam a folyosókat, mint egy szellem. bárhova mentem volna, megrohamoztak az emlékek, amelyek csak azt akarták, hogy még egy szippantásnyi kokaint nyomjak magamba. és tudatosan távol tartani magam a korábbi dolgaim helyszínétől logikus lépésnek tűnt az elmúlt egy hétben, de örökre nem élhetek burokban azért, hogy megóvjam magam… magamtól, igaz? feltéve ha egyáltalán meg akarom és nem az van megint, hogy a ’végeztem a narkóval’ ismét csak ideig és óráig tart nálam. mert ki tudja? mindegyik héten azt mondtam hogy oké, nem fogok, aztán láss csodát: újra szívtam, meg toltam minden szart. és most ott tartok, hogy lassan két és fél hete nem volt a szervezetemben semmi narkotikum. meglepően jól bírom ahhoz képest. semmi kézremegés, semmi fájdalom, csak masszív üresség. nem tudom, hogy mikor fog elmúlni, de bármikor felváltanám az üresség érzését egy olyan dologgal, ami mondjuk ideig-óráig elfeledteti velem ezt az egészet. mondjuk Ninával, vagy Mercyvel, ők tökéletesen értenek ahhoz, hogyan feledkezzek meg a saját magam szánalmas mivoltáról.
- remek felfedezés Vöröske, egyenesen a dolgok közepébe. tíz pont a tökömtudja milyen házban vagy-nak. – ha nem hallanám magam kívülről azt gondolnám, hogy milyen elmés visszaszólás volt, de valójában nem megbántani akarom ezzel a lányt. egész egyszerűen én ilyen kőbunkó vagyok és ezen még az sem tud változtatni hogy szó szerint visszapofoztak az életbe. - tudtam, ő is pont ilyen extra-pozitív ember, mint te. az őrületbe kerget. – lehet, hogy nem fogja érteni azt, hogy én most éppen nem bántani akarom, de könyörgöm, annyira adja magát, hogy a kérdéseire és a mondataira ilyen válaszok jöjjenek. komolyan, nekem semmi bajom a hugarbugosokkal, inkább a hollóhátasokat utálom. ő csak szimplán ízig-vérig a sárgákhoz tartozik és le sem tagadhatná igazán.
- ja, judas vagyok. te meg gondolom Laureen. – tápászkodom fel a padról, hogy legalább ülő helyzetben legyek. de kezet nem nyújtok, nem azért mert bunkó lennék de nekem nem szokásom kezet fogni ismerkedésnél. meg amúgy sem, unalmasnak tartom. tökre nem helyénvalónak. - igen, az öcsém jesus szokott velem még kommentálni. – bólintok egyet és a sör után nyúlok, hogy a maradékát lehúzzam, majd egy újabbért nyúljak a táskámba. csak egy apró hűsítő-bűbáj és máris olyan mintha most szedtem volna ki a hűtőből. - ja de az élet ilyen, tudod. mindig van egy nagyobb hal. bár a furaság sosem hátrány, inkább előny. – talán a mosolynak egy árnyéka megjelenik ajkamon, hogy aztán felhorkantsak. - de merlin rákos kibaszott balheréjére, boszorkány vagy. nem figyelsz oda, hogy mit tanítanak az órákon? védd meg magad, ha megtámadnak. – horkantok fel a mondatom végére, majd lepattanok a padról és az ablakhoz sétálok. a beszűrődő fény felé fordítom tekintetem, majd arcomat is, mikor egy újabb cigarettára gyújtok rá.
- nem vagyok szomorú. csak nincs kedvem az élethez. – és a kettő merőben nem ugyanazt jelenti Laureen. bár az őszintét megmondva, szomorú is vagyok kevéssé. de nem fogom az orrodra kötni, mert nem érdekel.

Judas & Laurie

gyekszem minél többet adni az embereknek, hiszen a világ jelenlegi állása szerint olyan mérgező környezetben élünk, amelyen csak és kizárólag az őszinte, feltétel nélküli szeretet segíthet. Én pedig nagyon is képes vagyok arra, hogy a világot elárasszam ezzel az érzéssel, s talán egyszer majd mások is elsajátítják ezt a képességet.
Épp ezért nem is tudom magamra venni a fiú visszaszólását, vagy talán a kelleténél kicsit mogorvább hanghordozását, mert… Nem érdekel. Én elfogadom őt így, s ha ő ilyen, akkor alkalmazkodom hozzá. Nem veszem ettől magamra a stílusát, sőt maradok olyan, amilyen vagyok, de nem látom értelmét a felesleges sértődésnek.
− Minden vöröshajút Vöröskének hívsz, Barnácska? Amúgy hugrabugos vagyok – látom el őt a saját hajszínére utaló becenévvel mosolyogva. Most is széles vigyor ül az arcomon, és a hanghordozásom is olyan nyugodt, mintha tényleg nem lehetne felidegesíteni. Mondjuk, valóban nagyon nehéz, mert végtelenül türelmes tudok lenni az emberekkel kapcsolatban. Ha mondjuk a vacsoráról van szó, és nagyon éhes vagyok, akkor már hajlamos vagyok az asztal alatt dobolni a lábammal, hogy mikor eszünk már, de… Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai is.
Nevetve rázom meg a fejemet, mikor még az ablakkal bíbelődök. Milyen cuki, hogy Finlay-t extra-pozitívnak nevezi!
− Hát, el kell akkor keserítenem téged, de én Finnél ezerszer pozitívabb személy vagyok, és nem titok, hogy sokakat őrületbe kergetek ezzel – kuncogok, de legalább elismerem, hogy másokat idegesít a túlzott jóság. Én viszont képtelen vagyok gonoszkodni, vagy negatívnak lenni, sőt tényleg mindennek igyekszem a pozitív oldalát szemlélni. Szerintem, ez igen ritka képesség, ezért is vagyok büszke rá.
− De ha Fin az őrületbe kerget, akkor csak kérd meg, hogy fogja vissza magát, és nem lesz annyira idegesítő – vonom meg a vállamat, hiszen velem ellentétben a bátyám jobban alkalmazkodik az emberekhez, és képes higgadtan viselkedni. Én meg olyan vagyok, mint egy cukorral teli energiabomba, ami akkor is lesöpri az embert a lábáról, ha nem akarja.
− Úgy van! Örülök, hogy megismerhetlek, Judas! – csillannak fel a szemeim, amikor tudja a nevemet. Pedig én aztán minden vagyok ebben az iskolában, csak éppen népszerű nem. Vagyis, szeretek barátkozni, sokkal emberrel beszélgetek, de nem vagyok az az ember, aki köré rajongók gyűlnek. Sőt… Én magam vagyok valakinek a rajongója.
− Viccesek azok a kommentek. Némelyik… Nekem picit obszcén, de egyébként jó humorotok van, igen fel tudja dobni a meccseket – dicsérem meg őket, hiszen még a lelátón is sokan a hasukat fogják a nevetéstől egy-egy komment után. Ha ez nem, akkor mégis jelezné jobban azt, hogy jól végzik a munkájukat?
Csendesen szemlélem, ahogy újabb sört vesz elő. Nem szólok rá semmit, nem az én dolgom. Ettől függetlenül helyek foglalok a közelében, és a megjegyzésére halkan felnevetek.
− Nem kifejezetten gondolom ezt. Vagyis, ha több ember úgy állna a dolgokhoz, mint én, akkor igenis kialakulhatna egyfajta egyenlőség köztünk. Csak sajnos mások jobban szeretnek uralkodni, mint békére törekedni. – A cipőm orrát figyelem, miközben a lábamat lóbálom. Csak akkor pillantok fel, amikor Judas felhorkant.
− Miért tennék így? Az erőszak erőszakot szül – pillantok rá szelíden, mint valami keleti bölcs, aki a világbékéről prédikál. Múltkor apa boltjában a kezembe akadt egy keleti filozófiákkal foglalkozó kötet, de végül feladtam az olvasását. Kicsit bonyolult volt nekem. – Ha akarnám, megvédhetném magamat. De azzal, hogy megtámadok másokat nem leszek jobb ember. Meg aztán, gyorsan tudok szaladni, ismerek egy-két búvóhelyet, így könnyű lerázni másokat – vonom meg a vállamat, és folytatom a láblógatást. Csupán azért csinálom ezt, mert szükségem van valami mozgásra, és ha fel-alá mászkálnék a teremben, azzal tényleg halálra idegesíteném.
Arra, hogy nincs kedve az élethez, csak elgondolkodva fürkészem az arcát, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve könyékig elmerülök a táskámban. Pár perccel később pedig diadalittas mosollyal csusszanok le a pad tetejére, és nyújtok egy szelet epres csokit Judas felé.
− Pedig az élet szép dolog, Judas. Lehet, hogy csak más szemszögből kellene rátekintened – fűzöm hozzá a napi bölcsességeimet a csokoládéhoz. Úgyis addig szekálom, amíg nem fogadja.
− Ráadásul, a csoki is boldogsághormont termel. Inkább azt edd, mint hogy sört igyál. Az alkohol nem tesz boldoggá. – S ezzel ismét helyet foglalok a korábbi padon. A könyökeimet a térdeimre helyezem, és a fejemet kitámasztom a kezeimmel.