Yatso Mihailov Manevski

Idealista alkat, pont, mint a mindenki más a rend tagjai közül. Születésétől fogva ültették a fejébe azokat az ideálokat, amiket maga a Sárkány Lovagrend is vall, így nincs is ellenére. Kevés önálló gondolata van azon kívül, amit elvárnak tőle. Szófogadó, elfogadja, mondhatni megszokta a hierarchikus rendszert, hiszen születésétől fogva ebben volt nevelve. Így a felülről jövő parancsok nincsenek feltétlenül az ellenére, amíg tudja, hogy ez mind a céljukért van. Ahhoz képest, hogy milyen parancskövető, egyben határozott is. Megvannak a maga céljai, gondolatai, mindössze a neveltetése miatt ritka, hogy bármelyiknek is hangot adna. Lehet, hogy idealista, de nem álmodozó. Tudja jól, hogy egy kitaposott út van már előtte, hogy az apja lesz majd, aki eldönti végül, milyen jövő vár rá, de mindent megtesz azért, hogy ezen a kitaposott úton mégis azt tehesse, amifelé a szíve leginkább húzza.

Régen nagyon kreatív volt, és nem szerette, ha valamit igen, nem vagy fekete, fehér viszonylatban írtak le. Ezt a gondolkodásmódját erősen kinevelték belőle, ma már nem merné szóvá tenni, hogy mennyire helytelennek látja, hogy nem árnyalatokban gondolkoznak. Sokáig azt hitte, hogy különleges, gyerekként úgy látta, célt szolgált a megszületése, ellenben ezt a hozzáállását nem szerette Mr Manevski, így megtanította neki, hol a helye. Sosem volt kítűnő tanuló, amit nagyon rossz szemmel nézett az apja, ugyanis Mr Manevski kitűnő eredményeket akart látni. Minden megtett annak érdekében, hogy a legjobb eredményeket érje el, ilyenkor hajlamos volt nem aludni, elhanyagolni más dolgokat, amik szintén a nemtetszését váltották ki a Manevski család fejének.

- Yatso! Mégis mit gondolsz, mire elég ez? Szégyent akarsz rám hozni?! - Csendben, lehajtott fejjel ültem előtte a széken, miközben ő idegesen lengette az orrom előtt a négyesre értékelt teszteredményemet az iskolában. Nem bírtam felemelni a tekintetemet. 7 éves voltam, reszkettem mint a nyárfalevél. Sosem szerettem a teszteket, ahol behatárolták a válaszlehetőségeimet. Nincs olyan, hogy igen vagy nem, még akkor sem, ha ezt akarták a fejembe verni. Egy pillanatra zajt hallottam kintről, gyermekkacajt. Felemeltem a tekintetemet az ablak irányába, kíváncsi voltam, de még én sem gondoltam, hogy ilyen következménye lesz... - Te pimasz kölyök, mégis mit gondolsz, ki vagy te itt?! Egyetlen dolgod van, az pedig az, hogy nekem szót fogadj! - Szó szerint csattantam a földön. A szék hangos robajjal burult fel, kintről elhalt a kacaj. Könnyes szemekkel szorítottam az arcomhoz a kezeimet. Nem láttam tisztán, hogy milyen arcot vágott, de az elégedetlen ciccentéséből és hangos szusszantásából éreztem, hogy jobb, ha meg sem szólalok. Nem volt értelme. Akkoriban még nem értettem. A padló kemény volt, a vállam rettenetesen fájt, ahogy az arcom is égett ott, ahol megütött.


- Az én Mihailovom! Természetesen készen áll a további vizsgálatokra. Igazán kiváló tanuló, akár a segítségükre is lehet. - Mr Manevski, vagy ahogyan a rend falain belül kellett hívnom, ’’apa’’, megszorította a vállamat a kezével, ahogy átkarolta, folyamatosan előrébb tolva a laborba a következő vérvételhez. Az arcán a szokásos üzleti mosolya virult. Ez volt az ő lehetősége. Én pedig a legjobb eszköze. Kivételesen büszke volt rám, és az eredményekre, amiket a környezetemből vontak le. Egyértelműen rendelkezem a vélákra jellemző csábítással, férfi létemre nem redukálódott a hatás, és ugyanúgy, mint a női egyedek esetében, az ellenkező nemre van hatással. Tehát hasznos vagyok, a teszt első fázisa sikeresnek nevezhető. Ki tudja, talán még meg is dicsér, amikor visszavisz a nevelőnőhöz. Hiszen akármennyire is akartam őt utálni, be kellett látnom, hogy a szívem mélyén vágytam az elismerésére. Ezért is haladtam előre az ő általa előkészített úton. A Durmstrang ugyan nehéz volt, mivel határozottan egyedi rendszerrel rendelkezett, ami nem feltétlenül a szépséget értékelte a varázslókban, de meg kellett állnom a helyemet. A legjobban között kellett lennem, különben nem lett volna értelmem.


- Ha kész vagy, akkor menj be hátra és rendezd el a frissen beérkezett iratokat. Utána megyünk ebédelni. - Sose gondoltam volna, hogy Mr Manevski pont a laborba akart beprotezsálni, ahogy az is hihetetlen volt, hogy egy 15 éves gyereket képesek voltak bevállalni. Bár tény, hogy mindössze a kötelező vizsgálatok előtt és után segítettem elrendezni néhány iratot. Nem volt nagy szám, de mégis fontosnak éreztem magamat tőle. A nap eredményeit a kezembe fogva igyekeztem az archívum szobába, de figyelmetlen voltam, megbotlottam a küszöbben. A papírok úgy terültek szét, mintha csak direkt széthintették volna őket. Ahogy szedtem össze őket tűnt fel először: 1-es tesztalany: Yatso Mihailov Manevski…. Azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen. A szívem hevesen kezdett dobogni, hátrapillantottam, de nem láttam senkit. Remegve vettem le a dossziét, amiben a vélákkal kapcsolatos eredményeket tartották: 2-es tesztalany: Anneliese Sabine von Rotenburg… Nem voltam egyedül, sosem. Ez erőt adott, úgy éreztem, még levegőt venni is sokkal könnyebb. Anneliese, Annie, Lise... vajon hogyan kéne szólítanom a húgomat?


- Szeretném beadni a kérelmemet a cserediákprogramba. A következő tanévtől szeretnék a Roxfortban tanulni. - A papírokat hibátlanul kitöltve nyújtom át, az igazgató csak hümmög, de egyértelműen nem ellenkezik. Mindkettőnknek kamatozó ez a kérelem. Neki ez csak segít javítani az iskola hírnevén, amit még az előző igazgatónk rontott le, nekem pedig végre lehetőségen lesz látni Anneliese-t. Amikor tavaly felfedeztem, hogy van egy testvérem, teljesen eufórikus hangulatba kerültem. Ő végre nem volt más, mint én, ugyanazon mehettünk keresztül, ugyanúgy elválasztottak minket édesanyánktól, ugyanúgy tesztalanynak használtak minket… Ő, ő talán végre megértene engem, talán lehetne végre egy testvérem. Bár nem tudtam többet megszerezni, mint egy fényképet róla, ami 14 éves kora körül készülhetett, de talán elég lesz, hogy felismerjen. Talán hasonlítani is fogunk. Melegség járja át a szívemet, ahogy belegondolok, végre megismerhetem az igazi családomat. Egy család kötelességek és elvárások nélkül. Ezt sosem kaphatnám meg Mr Manevski-től és a feleségétől. Az állítólagos féltestvéreim nem is igazán néznek felém. Számukra nem vagyok testvér, csak a tesztalany, akiért az apjuk felel. Mrs Manevski-ről meg ne is beszéljünk.

Közel 190 centiméterével könnyedén kilóg a tömegből, szőkésbarna haja és kék szemei pedig még feltűnőbbé tudják tenni. Bár mindez nem lenne ennyire erős benyomással az ellenkező nemre, ha nem csörgedezne az ereiben véla vér. Külsőjét az édesanyjának köszönheti, bár csak egy képet látott róla összesen, a nő szőkésbarna haja és tengerkék szemei a tükörképe a fijáénak, ahogy magas növése és vékony alkata is. Az apjától mindössze eltanulta, hogyan legyen magabiztos, karizmatikus kiállása, hogy tekintete mindig határozott és megkérdőjelezhetetlennek kell, hogy tűnjön. Sportos testalkata már saját magának köszönhető, a stresszt, amit az apja által felállított elvárások okoznak, edzéssel szokta levezetni. Stílusérzékét tanulta, Mr Manevski parancsára, mint fél-véla, a legtöbbet kell kihoznia magából, bizonyítva, hogy mint az 1-es tesztalany, nem bukott el.