Fräulein von Rotenburg

Szeretem a csendet, a tavaszi hajnalokat, és a méhzümmögést hallgatni. Szeretem a kedves szavakat adni és kapni, legfőképp akkor, ha jogosak. Szeretek együtt reggelizni a testvéreimmel és a család többi tagjával, elbújni a könyvtárban és télen messziről figyelni a hóesést. Szeretek szombaton sokáig aludni, képeslapot írni (bármennyire divatjamúlt szokás) és préselt virágokat gyűjteni. Limonádéval iszom a mentát és vannak vicces szokásaim, minthogy a desszerttel kezdem az ebédet. Akkor érzem jól magam, ha valakivel igazán jót tudok beszélgetni. Az érzelmek nem állnak távol tőlem, kedves vagyok, de határozott. A végletekig ragaszkodom az elképzeléseimhez, de meghallgatom az észérveket. Ebből kifolyólag az intelligenciát vonzóbbnak tartom, mint egy bájos mosolyt. Egy szép tekintetnek azonban nehezen állok ellen. A tulajdonosát még keresem.

Nem szeretem a cél nélküli sétákat, az értelmetlen veszekedéseket, a véget nem érő unalmas órákat, és azt, ha valaki vesztegeti az időmet. Ki nem állhatom a gyűlöletbeszédeket, irányuljon az bárki felé. Nem ágálok a szabályok ellen, de ha valami szükségtelenül van túlbonyolítva, gyakran hagyom figyelmen kívül. A spárgát és a vasárnapi misét még a nevelőnő sem tudta megszerettetni velem. Ideje ezeket elengedni.
Ha egy mód van rá, kímélj meg az ostoba szóviccektől. Nem díjazom és nem is értem őket.

A koboldháborúk végeláthatatlan sora folytatódik mágiatörténeten. Már meg sem lep, hogy nem köt le. Sokkal szívesebben tanulnék olyan eseményekről, melyek nem nélkülözik a tudományos alapokat.
- Ist es auch wichtig? - sóhajtom magam elé, de a pennámat nem emelem fel a füzetemről. A tanár elvárása az volna, hogy jegyzeteljek az óráján, nem az, hogy ásítozzak és ezredjére is bebizonyítsam magamnak a hátsó padban, hogy nem vagyok művész lélek. Vagy legalábbis nem pont így.
Tizenhárom évesen olvastam először az Uraltes Chymisches Werck-et, a művet szimbolizáló egymás farkába harapó kígyó és koronás sárkány pedig szinte az emlékezetembe égett. Pikkelyről-pikkelyre  fel tudom idézni a könyv lapjain pihenő párost, nem csoda, hogy négy év alatt alig maradt olyan füzetem, ahová unalmas óráim egyikén nem firkantottam le egyiket vagy másikat. Vagy mind a kettőt, miközben azon merengtem, hogy egykor anya is ezt csinálhatta, és miközben az egyesülésüket vizsgálgatta talán rájött valami apróságra, ami kulcsfontosságú szerepet játszott a bölcsek kövének rekonstruálásában. Ennek így van értelme? Én még világosodtam meg, nem jött a felismerés, hiába véstem a papírba újra és újra a mintát. Hiába olvastam el, vagy legalábbis kezdtem bele nagy lendülettel és várakozással telve szinte minden kötetbe a témában. Nem jöttem rá semmilyen sorsfordító apróságra.


Salome szája persze be sem áll, mióta kijöttünk a bájitaltanteremből. Mintha az óra végeztével megnyitnál rajta egy csapot, amit aztán képtelen vagy elzárni. Ha csak a közelemben van tudom, hogy nem kell kérdeznem tőle semmit, mondani fog mindent magától is. Azt is, ami egyáltalán nem érdekel. Hogy azért, mert sosem vágok a szavába és figyelmesen végighallgatom vagy azért, mert közel érez magához, arról fogalmam sincs. Én nem bízom rá az igazán komoly titkaimat. Bár év eleje óta próbál rávenni, hogy végre adjam be a derekamat és hagyjam, hogy kipróbálja rajtam a oneiromanciatudását. Valamilyen indokot mindig találtam rá, miért nem vagyok alkalmatlan sem én sem a helyzet arra, hogy az álomfejtő képességeit rajtam kísérletezze ki. De legalább hamar kiderült, hogy nem fél a csalódástól és az elutasítástól. Néhány percnyi győzködés után úgy képes témát váltani, mintha mi sem történt volna. Kiegészítjük egymást. Ő a harsány, karakán személyiség, én pedig az, aki mindezt képes és hajlandó is elviselni. Valahogy így vagyunk mi ketten évek óta barátságban. Vagy valami annak nevezhetőben. Ha rajtam múlt volna, biztosan nem találom ki egyedül, hogy nem jár és legalább  ötven évre visszamenőleg nem is járt semmiféle Parzifal Lewenhart a Roxfortba. Persze bosszantja őt, hogy szokásomhoz híven németül firkálgatok, mert még ha az írást ki is tudja olvasni, elég keveset ért belőle. Talán ezért nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak a rejtélyes idegennek, akivel hetek, sőt hónapok óta újságot váltunk, mert gőze sincs arról, hogy sokszor alig várom, hogy ismét csütörtök legyen és megpillanthassam az új üzenetet. Talán túlságosan is lelkesedem a megfejtésre váró titkokért. Talán csak élvezem, hogy úgy oszthatom meg valakivel a gondolataimat, hogy ne kellene érte magyarázkodnom. Minden esetre felszabadító érzés, annak ellenére is, hogy rendszeresen belefejt a rejtvénybe. Azt hiszem hozzászoktam, hogy a dőlt írásom mellett ott vannak a rubrikákban az ő kifinomult betűi is. Ha Salome tudná, hogy azóta a fiókomban gyűjtöm az újságokat, mint valami eszelős, sosem bocsátaná meg, hogy eltitkoltam.

Ha meglátsz engem, nem az lesz az első gondolatod, hogy egy vámpír áll veled szemben. Persze a rend kedvéért leszögezném, hogy csak negyed részben örököltem a gént anyám ágáról. A hajam világosbarna, mikor a napsugarak megcsillannak rajta enyhén vöröses fényben játszik. Nyaranta előfordul, hogy megfakul, de sosem töltök olyan sok időt a napon, hogy ez szembetűnő változást jelentsen. Egy kicsit érzékeny vagyok rá, épp mint egy napallergiás gyerek. Arcom barátságos, apa szerint a sűrűn ülő makacs szeplőim teszik azzá. Mosolyom meleg, nem is lehetne más, hiszen általában szívből jön.
Az iskolában semmi sem különböztet meg a többi diáktól, szeretem az egyenruhát, s bár a kötelező talárviselés nem áll közel hozzám, azért elviselem. Nincs hivalkodó ízlésem, az egyszerűségre törekszem. Iskolán kívül szeretem, ha a megjelenésem tükrözi az aktuális hangulatomat. Jobb napjaimon hajlamos vagyok vidám - de nem harsány! - színekbe öltözni, míg a rosszabbakon a sötéteket preferálom. Odahaza egyetlen pillanat alatt meg tudják állapítani, hogy épp érdemes-e megszólalniuk a közelemben.
Az egyetlen kiegészítő, amit sosem veszek le, a Sárkány Lovagrend jellegzetes sárkány motívumával díszített medál. Nem csak nem akarom levenni, nem is tudom. Gyerekkorom óta megvan, egyszer majdnem elhagytam, azóta bűbáj védi, hogy más se tudja lecsatolni a nyakamról.