Josephine Pearce

A hangom erős, mindig határozottan cseng, és ez sokat elárul a személyiségemről is. Ha valamit eldöntök, akkor szinte bármeddig képes vagyok elmenni, hogy az úgy is legyen, szóval elmondhatjuk rólam, hogy nem adom fel egykönnyen. Nem követelőzöm, mert tudom, hogy nem körülöttem forog a föld, de rettenetesen tudok örülni, ha valamit megkapok, amit régóta szerettem volna. Már kislányként nagyon kreatív voltam, a varázsvilág megismerésével pedig már tényleg semmi nem szabhat nekem határt. Emellé még kalandvágyó is vagyok és a szívem mélyéről hiszek benne, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. A szabályszegők kis társasága pedig határozottan értékeli ezt a gondolkodásmódomat. Imádok szórakozni, szeretem a társaságot, nem ritkán hallani harsányan nevetni a megszokott kis csapatunk közepén. A varázsvilágban könnyen barátkozom, boszorkányként élve megtaláltam azt a magabiztosságot és felszabadultságot, amit a mugli életemben sohasem tudtam, tudok.

Anyámék szerint elviselhetetlenül lázadozok ellenük. Visszabeszélek, pedig csak ki szeretném végre fejezni a véleményemet, a sajátomat. Illetlen vagyok, mert olyan ruhákat hordok, amiket ő fel nem vett volna fiatalon (na igen, csak az még a 80-as években volt). Káromkodok, pedig csak gyakorolom a varázsigéket, amiket a Roxfortban tanulunk. Mindig azt mondják, hogy ők nem ilyennek neveltek, ők sohasem akarták, hogy ilyen legyek. Ha pedig kimondom, hogy én meg igenis ilyen akarok lenni, mindig is különleges akartam lenni, és a nővérem levele után már nem is vágytam másra, mint hátrahagyni a szürke hétköznapokat, akkor szívtelen vagyok. Viszont nem fogom hagyni, hogy elnyomják a hangomat, nem hagyom, hogy visszakényszerítsenek a mugli létbe. Boszorkány vagyok és igenis büszke erre.

Minden akkor kezdődött, amikor megjött az első levél, a professzor kíséretében. Ahogy megérkezett az idegen, anya és apa felküldtek a szobámba, egyértelműen láttam rajtuk, hogy meg voltak ijedve. Nem értettem semmit, nem is lehettem ott, amikor elmagyarázták a szüleinknek. Aznap este sírtam, rettenetesen féltem. Rémálmok kergettek, mígnem Jackie és Cath be nem szöktek mellém az ágyba és az ő segítségükkel végre békésen tudtam aludni. Másnap a szüleink nem mondtak semmit, mindössze annyit láttam, hogy mindketten össze voltak zavarodva. A reggeli néma csendben telt, nem mertem megkérdezni, hogy mi történhetett tegnap. Végül a nővérem vont az ölébe a reggeli után és kezdett el mondani egy olyan izgalmas mesét, amit még sohasem hallottam.
- És-és-és-és mi történt a kislánnyal, aki rájött, hogy nem más, mint egy boszorkány? Hogy végződött a mese? - Cath halkan kacagott, és egy le nem törölhető mosollyal az arcán mondta tovább.
- Ha jó kislány leszel a nyáron, akkor ígérem, el fogom mesélni. - Szorosan ölelt magához, én pedig, kis naiv 6 éves kislány, csak kacarásztam vele. Alig bírtam kivárni, hogy megkapjam az első levelemet tőle a Roxfortból, hogy hallhassam, hogyan folytatódik tovább a mese.


Amikor 3 évvel rá megjött Jackie levele, már sokkal tisztább volt minden. Hallottam meséket boszorkányokról, varázslókról, mindenféle varázslatról és amíg minden más kislány hercegnő akart lenni, addig én boszorkány. Hittem is benne, hogy az leszek, olyan erősen, hogy amikor megjött a második nővérem levele, azt hittem, hogy az enyém az. Rettenetesen elszomorodtam, amikor kiderült, hogy ezt a levelet márpedig egy másik Ms Pearce-nek címezték. Ez persze nem tántorított el, sőt. Cath és Jackie megnyugtattak, az én levelem is meg fog érkezni.
-Ne aggódj, mi csak azért kaptuk meg előbb, hogy előkészítsük neked a terepet - öleltek magukhoz szorosan, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a krokodillkönnyek, amiket hullattam, felszáradjanak. Bár az is lehetséges, hogy sokat nyomott a latban a jam tarts, amit anya csinált.


Izgatottan toporgok az ajtóban, már háromszor ellenőríztem a tükörben, hogy biztosan jól áll-e nekem ez a nyári ruha, és nem nézek-e ki túl muglinak. M-u-g-l-i, Cath tanította ezt a szót, így hívják az egyszerű embereket, és valamiért tetszik a hangzása. Érződik belőle, hogy mi különlegesek vagyunk. Igen, m-i, én is megkaptam végre a levelemet! A listát arról, hogy mit kell megvennünk, itt szorongatom a kezemben és már rettenetesen várom, hogy végre láthassam az Abszol útat. Nem értem, anya miért nem képes végre elengedni apát. Ha nem is akar velünk jönni, legalább ne álljon az utunkba!
- Nem lenne jobb, ha Cath vagy Jackie menne veled? Josie még olyan kicsi, játszhatna inkább a barátnőivel, ha elmegy, már nem tud majd annyi időt velük tölteni... - Hatalmasat toppantok, amikor meghallom, hogy anya mit suttog apának.
- Én nem akarok velük játszani! Én az Abszol útra akarok menni, nem érdekelnek már! - Dühös vagyok, ismét toppantok egyet a lábammal és apa ingujját kezdem el ráncigálni, hogy menjünk már.
- Josephine, nem illik hallgatózni! - Anya mérgesen néz rám, amíg apa teljesen sikertelenül próbál meg nyugtatgatni minket.
- De másokat kibeszélni sem a háta mögött! - Apa felkapott, miközben épp kinyújtottam a nyelvemet anyára, és gyorsan, bocsánatkérve, elköszönve indult meg az ajtó felé velem.


- Josie, miért nem írsz vissza a barátnőidnek? Ez illetlen dolog! - Anya csípőre tett kézzel áll a szobám ajtajában, én meg éppen csak felemelem a fejemet a levélből, amit Jer-nek írok.
- Anyaaa, ne gyere be kopogás nélkül! - csukom össze gyorsan a levelet, nehogy meglássa, kinek írok. Nem akarom, hogy tudja. Senkinek sem mondtam el, hogy a karácsonyi szünet előtt összejöttünk Jer-rel. Pontosabban, amikor köszöntünk el, annyira szomorú voltam, nem akartam haza menni, és itt hagyni őt. Húztam az időt, valahogyan pedig odáig húztam a dolgot, hogy végül megcsókoltam, ő pedig nem ellenkezett. Égett az arcom, legszívesebben kifutottam volna a világból zavaromban, de helyette szorosan magamhoz öleltem. Első óta szerelmes voltam belé, amikor a beosztást követően rám mosolygott, ahogy helyet foglaltam vele szemben, azóta tudtam, hogy őt akarom. A csók óta pedig még gyakrabban írunk leveleket. Anya viszont nem tudhatott erről. Nem, nem, soha. Ezt is utálná, mint bármi mást, amit csak csinálok.


- Kvidics? Az micsoda, drágám? - Anya összeráncolt szemöldökkel dől kicsit előrébb, miközben kételkedve kérdez vissza, miután elmeséltem, hogy a második félévben beválogattak a Mardekár kviddics csapatába hajtónak.
- K-v-i-d-d-i-cs. Varázslósport, seprűn repülsz, és közben...- kezdem el lelkesen mesélni, de anya azonnal leint, és a szokásos szigorú pillantásával néz rám, amiből már sejtem, hogy megint nem tetszik neki valami.
- Nem, nem, nem. Szó sem lehet róla, Josephine Pearce! Mégis mit gondolsz, ott repkedsz olyan magasan, miközben azt sem tudod honnét, de lecsap egy labda? És még ütők is vannak? Az isten áldjon meg, hát hol hagytad a józan eszedet? - Tudtam! Annyira, tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, semmi sem tetszik neki, amit csinálni akarok. Szóhoz sem enged jutni, csak gyengén rácsap az asztalra. - Nem érdekel a magyarázatod, ez túlságosan is veszélyes. Mi lesz, ha bajod esik? Ha lezuhansz... Isten ments, hogy lezuhanj és eltörd valamidet! Ezt nem engedem meg, amint visszamentek az iskolába, ki fogsz lépni ebből a buta játékból.
- Nem is buta! Ne nézd le, csak azért, mert te nem tudod, hogy mi ez. Arról nem is beszélve, hogy boszorkány vagyok, teljesen normális dolog a repülés, tudok varázsolni, ott mindenki tud varázsolni, Merlinre, ez egy boszorkány és varázslóiskola, anya! Legalább egy esélyt adnál a számomra. Legalább nézz meg egy meccset.
- Ne Merlinezz nekem, ő csak egy mesefigura! Nekünk megvan a magunk vallása.
- Ő nem egy mesefigura, hanem egy híres varázsló!
- Nem érdekel, akkor sem fogsz kvinicsezni!
- Kviddicsnek hívják és igenis fogok! - Dühösen csapok az asztalra, felpattanok, és kiviharzok a bejárati ajtón.

Nem vagyok különösebben magas, emiatt anya még csak nem is emlegette a modellkedést. Pedig sokan mondják, hogy szép arcom van, hosszúkás fejformámmal, és éles, kék tekintetemmel erős első benyomást tudok tenni bárkire. Legalább is többször megkaptam már, hogy nagyon csúnyán tudok nézni, pedig mindössze csak elbambultam egy kicsit. Hajam szőkésbarna, és legalább a hátam közepéig ér. Mindig is imádtam, ahogy befonták a nővéreim, mostanra pedig én is különböző fonási technikákat sajátítottam el, unalmas óráimban képes vagyok bármit alkotni a hajamból. Szeretek sportolni, így az alkatomra senkinek nem lehet egy szava sem, izmos vagyok. Ha nem egy varázsigével, akkor az öklömmel ütlek ki, ha meg a kviddics pályán vagyunk, akkor ne lepődj meg, ha lerúglak.