A csokiskeksz hadművelet

Sabine mesterien hálóz be mindenkit, s ha Molly nem emlékeztetne arra, hogy talán mégis csak lesz egy évem nélküle, akkor elmerülnék a depressziós gondolataimban. Sose tapasztalhattam meg, hogy milyen figyelő szemek bűvköréből kikerülve szabadon cselekedni, és egy közösség részévé válni.
− Ebben igazad van – suhan át egy halvány mosoly az arcomon, de amilyen hamar megjelent, olyan könnyedén el is tűnik. Alig várom a jövő évet, amikor lehetőségem adódik végre önmagam lenni. Ki tudja, talán több barátságot is köthetek, talán találkozhatok azzal a személlyel, aki az újságba elmés megjegyzéseket fűz egy-egy novellám mellé.
− Egyébként szívesen beszélgetek ilyesmikről, ha van kedved – jegyzem meg a pszichológiára utalva. Talán nem vagyok elég képzett ezen a téren, de ettől függetlenül szeretném megérteni az emberek viselkedését, ahogy azt is, hogy mi zajlik le időnként mások elméjében. Arra a kérdésre is szívesen választ kapnék, hogy pontosan mik azok a tényezők, amelyek befolyásolják egy ember személyiségének a formálódását.
Magasba szalad a szemöldököm, amikor „kedves”-nek hív, látható az arcomra kiülő döbbenet és értetlenség. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a megszólítást, de annyira szokatlanul hangzik, hogy teljesen kirázott tőle a hideg.
− Nem, nem igazán – motyogom arra a megjegyzésre, hogy nem akarok nagy húsdarabokkal szórakozni. Nem hittem, hogy ennyi munka és pepecselés van vele. Egyre inkább azt érzem, hogy a főzést nem nekem találták ki.
Azért igyekszem jól teljesíteni, csak valamiért reméltem, hogy ez az egész jobban fog menni. Lehet, hogy magát a főzést becsültem le, vagy éppen a saját képességeimet nem mértem fel jól. Nem is számít már. Engedelmesen kevergetni kezdem a hagymát a hússal, viszont fogalmam sincs, hogy jól csinálom-e, vagy egyáltalán meddig kell kevergetnem őket.
Nem akarok láb alatt lenni, amikor ráteszi a hagymás-húsos valamire a fedőt, ezért is csórok még egy süteményt. Kicsit nem gondoltam át, hogy milyen utóíze lesz ennek az egésznek, de legalább Molly jól szórakozik a fintoromon. Engem pedig nem érdekel különösebben, ha rajtam nevet, mert megszoktam már, hogy mások szórakozásának a tárgya vagyok, és ha mással történt volna hasonló, akkor valószínűleg én is megmosolyogtam volna.
A következő utasításra ismételten értetlen fejet vágok. Azt hiszem, a ma délutáni program javarészt arról szól, hogy milyen módokon tudok lefagyni egy-egy parancs értelmezése közben.
− Mármint… Vágjam fel? – kérdezem vissza, hiszen valljuk be, a „nyisd fel a paradicsomot” elég morbidan hangzik. Olyan, mintha azt mondta volna, hogy boncoljak fel egy holttestet, vagy nem is tudom… Lehet le kellene szoknom a bűnügyi könyvek és a detektívregények olvasásáról.
− Én nem aggódom. Csak borzasztóan rossznak érzem magam, és akaratlanul is kívül esik a komfortzónámon – válaszolom a paradicsommal bénázva. Mondjuk, talán mentségemre azt felhozhatom, hogy legalább hajlandó vagyok kilépni a saját kis burkomból, és lehetőséget adok új dolgok megismerésére.

Max&Molly

- Ha esetleg kell segítség megfejteni, hogy kivel beszélgetsz... - Ha már jövőre úgysincs terror alatt épp ideje lesz kideríteni, hogy ki a titkos lovagja, vagy lovaghölgye. És ha egyedül esetleg nem boldogulna ezer örömmel segítek a keresésben. Elég sok embert ismerek, ami nagy előnyöm az ő kissé magába zárkózott természetével szemben. Meg hát nem tagadom, hogy egészen kíváncsivá tett.
- Azt hiszem, ez nem egy ilyen könnyed estebéd kísérőtémája, de egyszer összeülhetünk, ha gondolod. - Aranyos srác, szívesen találkoznék vele a jövőben. Na már minden romantikát nélkülözve. Én az a lány vagyok, aki a fiúkkal barátkozik és semmi több. Nekem nincs szükségem semmiféle ilyen kapcsolatra, egyedül is jól megvagyok. Na jó, lehet nem bánnám ha az a bizonyos valaki randira hívna, de ez csak életem legszebb álma marad. Amúgy is, majd jön másik. Ezek az iskolai szerelmek jönnek-mennek, nem érdemes komolyan venni őket. Most még érte rajongok, aztán jövő héten lehet másért - bár lehet az lenne a legjobb, ha ez abba is maradna itt. Tiszta alkotói válságba kerültem attól a hülyétől, nem tudok másra gondolni ha ceruza kerül a kezembe, hogy csak még egy portrét róla na.
- Ne haragudj, ösztönből jön - utalok értetlen fintorát látva a kedves szóra. Valamiért szeretem így becézgetni az embereket, főleg, ha nem állnák túl közel hozzám. Lucyt például sose hívom így, ő mindig csak Lucy marad számomra. Lehet van aki azt hiszi, azért csinálom, mert nem jegyzem meg a neveket, holott elég jó az arc és név memóriám. Szimplán jól esik a szívemnek ilyen aranyos dolgokat mondani.
Alakul a kaja, már egész emberi kinézete van. Szegényt kinevetem, de hát látva azt a fintort nem lehet mást tenni. Kis édes. Azt hiszem nem igazán tudta, mire vállalkozott mikor igent mondott erre a kis főzőcskézésre. De már nincs visszaút, igazán nem adhatja fel pont most.
- Nyisd fel. Passzírozott konzerv paradicsom. Tudod, te kerested meg az előbb - emlékeztetem, hogy mire is gondolok. Mondjuk érthető, hogy elsőre nem sikerült tökéletesen értelmezni az utasításom, valószínűleg én is félreérteném magamat, ha először állnék a konyhában. - Egyébként csodás vagy, ne aggódj. És az csak jó, ha kimozdulsz a komfortzónádból. - Én is hajlamos vagyok csak már kipróbált dolgokba fogni, mert félek az újtól. Na nem gyakran, de néha megesik egy amolyan kisebb válság féle. Szerintem ez mindenkinél így van, nem?

− Köszönöm, de nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e tudni – vonom meg a vállamat, hiszen épp azért van ennek az egésznek varázsa, mert kötetlenül, felszabadultan beszélgetünk mindenféléről, úgy hogy nincsenek előítéleteink a másikkal kapcsolatban. Ráadásul, nem tudom miként reagálná le, hogy én vagyok az, akinek a novelláit kommentálja.
− Nem tudom feltűnt-e, de elég elvont embernek tartom magam, szóval bármikor bármiről képes vagyok beszélgetni – jegyzem meg szórakozottan, hiszen én nem nézem azt, hogy milyen körülmények között beszélgetünk, sőt a pszichológiának és a pszichomedimágiának bőven vannak olyan ágazatai is, amelyek viszonylag könnyednek számítanak. – De ha szeretnél találkozni, csak üzenj nekem – teszem hozzá, bár még mindig úgy intézem mindenféle találkozómat, hogy Sabine ne tudjon róla. Kellemetlen dolog, de annál mégis jobb, hogy minden létező embert halálra szekáljon.
− Semmi gond, csak szokatlan… − válaszolom. Én talán egyedül Livet szoktam becézni, de a többi ház- és évfolyamtársammal, ismerősökkel nem csinálom ezt. Nem tudom miért, vagyis úgy sejtem, azért, mert kevés embert engedek közel magamhoz, és csak az a kevés ember érdemli ki, hogy becézzem őket. Elvégre, a becenevek egyfajta bensőséges kapcsolatra utalnak, nekem pedig abból igen kevés van.
Egyre jobb illatok terjengenek a levegőben, bár még mindig gőzöm nincs arról, hogy mit csinálunk, vagy hogy pontosabb legyek, mit is csinálok igazán, de bízok annyira Mollyban, amit én elszerencsétlenkedek, abból ő ehetőt varázsol majd. Nélküle meg se fordulna a fejemben, hogy esetleg neki álljak főzőcskézni, ha nagyon éhes vagyok, akkor normál esetben szerzek valami gyümölcsöt, vagy kérek valamit a manóktól, de ez… A főzés nem az én világom sajnos.
− Ó, igaz… − bólintok, nem is értem, hogy miért kezdtem el egy elöl maradt paradicsomot piszkálni. Körbepillantok, és kicsivel odébb meg is találom a konzervet, nem sokra rá pedig egy nyitó is a kezembe akad. Ez még szerencsére megy, és viszonylag hamar felnyitom a konzervet, hogy végül átadjam Mollynak.
− Hát, köszönöm – vakarom meg zavartan a nyakamat. Én nem tartom magam semmilyen téren csodásnak, de a semminél azért egy picit többet érek. – És most mi lesz a paradicsommal? – bökök a paradicsomos konzervre, hogy megtudjam a következő lépést.

Max&Molly

- Képes lennél úgy elballagni, hogy sosem tudod meg ki ő? - Nem vádló, inkább kíváncsi a kérdésem, mert én például biztosan belepusztulnék, ha úgy kéne itt hagynom szeretett iskolám, hogy még erre sem kapok választ. Persze tudom, van akit ez nem visel meg annyira, vagy csak szimplán nem érdeklik ezek az iskolai kapcsolatok, de azért mégis, az ismeretlen fontos szerepet tölthet be a életében és szerintem kár lenne kihagyni.
- Feltétlenül - bólogatok helyeslően. Egyértelmű, hogy nekünk ezek után még beszélgetnünk kell. Ahogy egyre inkább belemelegedünk a beszélgetésbe úgy érzem, hogy lehet, hogy mi jó barátok lehetünk. Na nem most, ahhoz azért el kellene telnie egy kis időnek, de a lehetőség adott, és ez már jó hír.
Nem vagyok meglepve, hogy nincs hozzászokva a becézgetéshez, általában szinte mindenkit meghökkentek vele az első néhány alkalommal. Aztán idővel ha megmarad a kapcsolat akkor hozzászoknak, hogy én ilyen vagyok, ezzel együtt kell szeretni, vagy legalább elfogadni.
Nem hiszem, hogy kifejezetten reménytelen eset lenne, bár valóban látszik, hogy nem mozog túl otthonosan a konyhában. De látom, hogy a konzervnyitással, azzal a fránya konzervnyitással jól boldogul, szóval ha más nem majd eszik konzerv kaját élete végéig. Elveszem tőle a konzervet, és épp egy időben a kérdésével a húsra zuttyantom. - Nos ez. hoznál kérlek egy fél pohár vizet meg azokat a fűszereket? - Észre sem veszem, hogy átveszem az irányítást, annyira természetesen jön ez az egész. Amennyiben mindez megtörtént felöntöm a vízzel, beleszórok néhány fűszert, alaposan összekeverem, majd kis lángra veszem, hadd fődögéljen ott magának. - Már csak tésztát kell főzni - teszem hozzá, hogy érezze, közel az evés idő. Alapvetően nem voltam kifejezetten éhes, de a mennyei illatok hatására bizony még az én gyomrom és hatalmasat kordul. Még jó, hogy ennyi kajából mindketten bőven jól lakhatunk majd.