A csokiskeksz hadművelet

Max&Molly

Nem vagyok egy séf, vagy nagy mestercukrász, de azért anyutól elé sok mindent tanultam már, így mondhatjuk, hogy megállom a helyem a konyhában. Természetesen a roxforti napokon is muszáj gyakorolnom, hogy ne jöjjek ki teljesen a gyakorlatból, így néhanapján megesik, hogy a manók finomságai helyett a saját főztömmel tömöm a fejem. Én mondom, nincs is annál jobb, mint mikor a kemény munka után az édes jutalmad tényleg édes - és mind az összes a tiéd lehet. Ma viszont nem vagyok ennyire önző kedvemben, úgy döntök hogy sütök valamit amiből sok darab lesz és jó tündért játszva szétosztogatom - már ha nem égetem szenesre, vagy nem keverek bele sót a cukor helyett. Így esik meg, hogy végül egy egyszerű vaníliás kekszre esik a választásom csokidarabokkal. Kekszet sütni még a hülye is tud, nagyjából annyira egyszerű, mintha a tojásrántotta sütiverziója lenne. Csak összedobálod a hozzávalókat, összekevered, és tolhatod is be a sütőbe! Ugye hogy nem olyan vészes mint amilyennek látszik? A manókat kedvesen elhajtom, az egész konyhát betölti az olvadó csoki és a vaníliás tészta édes illata. Valószínű a környező folyosókon is érezni, legalábbis én mindig kiszagolom, hogy milyen finomság készül éppen. Bár ez lehet csak az én furcsaságom.
Az utolsó tepsi is megsül, kölcsönveszek egy fémdobozt - igazán meglepő milyen hasznos dolgokat találok. A hűvösebb, ehető állapotú sütiket belesöpröm amíg arra várok, hogy a legfrissebb sülés is szállítható állapotba kerüljön. Megkóstolok egyet, a csoki még épp folyik benne, a tészta kívül omlós belül megfelelően puha. Elégedett vagyok a végeredménnyel, azt kell hogy mondjam. Leülök egy székre amíg várakozok, nincs kedvem ott ácsorogni a gőz fölött. A kedves kis házimanók elmosogatnak utánam, így erre szerencsére nem kell időt áldoznom.

Bevallom, kicsit megrekedtem a történetemmel, főként mert utána kell néznem egy-két dolognak a skandináv mitológiából. A novella főgonoszát szeretném valamelyik mitológiai személyhez kötni, azonban fogalmam sincs, hogy mégis ki lehetne a megfelelő az antihős szerepére.
De nem csak az ihlethiány miatt vonszolom le magam a Griffendél-toronyból, hanem azért is, mert borzasztóan korog a gyomrom. Vacsoráig biztosan nem húznám ki, így hát erőt vettem magamon, hogy lelépcsőzzek egészen a földszintig. Az az egyetlen szerencsém, hogy Sabine meg a bandája nincs a láthatáron. Semmi humorom a nővéremhez meg az ostoba baráti köréhez, akik minden hülyeségbe belerángatnak.
Nekik köszönhetően sokan tőlem is tartanak, holott én nem szeretem, ha egy kalap alá vesznek a nővéremmel. Egyáltalán nem hasonlítunk sem kinézetre, sem pedig jellemre.
Elgondolkozva kanyarodok a konyha folyosójára, ha annak idején nem meséli el egy háztársam, hogy miként lehet bejutni ide, akkor az elmúlt hat évem alatt egyszer se fordultam volna meg itt. Azonban hajlamos vagyok vagy borzasztóan korán kelni, vagy nagyon későn lefeküdni, így sose árt, ha van nálam tartalék napközbenre. Ezalatt almára, mandarinra, narancsra, vagy egyéb gyümölcsre gondolok, amit eleszegethetek írás közben.
Már attól megkordul a gyomrom, ahogy végighaladok ételekkel kapcsolatos festményekkel telitűzdelt folyosón. Megkeresem a gyümölcsöstálas festményt, és megcsiklandozom rajta a körtét. Ekkor megjelenik rajta a kilincs, és benyitok a konyhára.
Odabent nagyon kellemes pillanatok terjengenek. Nem emlékeztet egyik sütemény illatára sem, amit eddig a manók sütöttek nekünk.
Köszöntöm az aprónépet, majd amikor felpillantok az egyik izgága házimanóról, megpillantom az egyik szaktársamat. Hirtelen nem jut eszembe a neve, de mentségemre szóljon az esetek többségében nem is marad meg.
− Szia – köszöntöm őt is, hiszen az előbb nem vettem észre, ahogy kicsivel odébb a széken üldögél. – Nem tudom mi ez, de baromi jó illata van – teszem hozzá, bár a gyümölcsös kosárból közben elveszek magamnak egy almát. Elvégre, akárkinek is készült a sütemény, bizonyára nem azért csinálták, hogy én megdézsmáljam. Udvariatlan pedig nem vagyok, és nem fogok könyörögni érte.
Helyette megmosom és megtörlöm az almát, beleharapok, majd ha lenyeltem a falatot, ismét megszólalok: − Te csináltad amúgy, vagy a manók műve? – intek sütemények irányába.

Max&Molly

Épp csak leülök, nyílik az ajtó. Bár a konyha titka mára gyakorlatilag közkinccsé vált, de úgy vettem észre, hogy még mindig nem járnak le ide olyan sokat, ami egyszerre meglepő és kellemes. Legalább nem kell aggódnom, hogy valaki rajtakap, vagy esetleg kéretlenül megdézsmálja a készülő főztömet. Most viszont kifejezetten örülök a társaságnak, főleg hogy Max az. Na nem mintha ismernénk egymást, nagyjából annyi a közös pont az életünkben, hogy mivel évfolyamtársak vagyunk, így van néhány közös óránk. De végül is, mi a legjobb ismerkedési módszer, ha nem a közös sütizabálás? Ugye, hogy ez az? Az evés összehoz, ezt mindenki tudja.
- Szia! Vaníliás-csokis keksz. Kérsz? - Meg sem várva válaszát orra alá dugom a dobozt amint befejezte az alma megmosását, ha ettől nem jön meg a kedve megkóstolni, semmitől. Szívesen adom, épp azért készült, hogy másnak is örömet okozzon. Legalábbis remélem, hogy örömet okoz, mert ha mondjuk allergiás a vaníliára vagy a csokira akkor szegénynek inkább halált okoz, mintsem jókedvet. Komolyan, milyen rossz lehet csokiallergiával élni? El sem tudom képzelni mi lenne velem, ha épp ezzel a mennyi édességgel nem lennék kompatibilis. Bár akkor is megmaradna nekem a sült oldalas meg a grillcsirke, szóval nem lennék elveszve finomságok terén.
- Én csináltam, tök egyedül - válaszolok büszke vigyorral arcomon. Szerintem van okom az örömre, így nem is rejtem véka alá, hogy elégedett vagyok mai teljesítményemmel. Meglátjuk, ő mit szól hozzá, szerintem mindenképp finomabb mint az az alma, amit eszeget. Na nem azért, mert ne szeretném a gyümölcsöket, zöldségeket meg egyéb más egészséges cuccokat, csak a süti azért mégis csak süti. Vagy nem?

Meglepetten pillantok rá. Nem igazán szoktam hozzá a túlzott kedvességhez, egyrészt a nővérem a sleppje miatt néhányan tartanak tőlem, másrészt pedig eléggé magamnak való vagyok ahhoz, hogy bárki is eltekintsen a pletykáktól. Eléggé kétes hírek keringenek rólam, hiszen aki ismer, nagyon jól tudja, hogy jobban szeretek ábrándozni és olvasgatni, mint a kisebbeket és a gyengébbeket bántani. Csakhogy, Sabine mellett két választásom van: vagy én bántok másokat, vagy a nővérem bánt engem.
Nem is értem miként kerültem annak idején a Griffendélbe, mert a korábbi gondolataim is azt bizonyítják, hogy nem vagyok odavaló. Mindenesetre halvány mosolyra húzódnak az ajkaim, s mikor elém tartja a dobozt, udvariasan biccentve kiemelek egy süteményt.
− Köszönöm – felelem, majd az első néhány falat után leteszem az almát, és megkóstolom a süteményt. Talán nem a legjobb ötlet alma után csokis süteményt enni, de eltekintek az alma utóízétől. Meg kell hogy mondjam, nagyon jó lett. Amikor a lány kijelenti, hogy ő maga sütötte, nem is röstellem dicsérni érte.
− Hát, tényleg nagyon jó lett. Van érzéked a sütéshez – válaszolom, miután végeztem az evéssel, és visszafordulok befejezni az almámat is. Gyerekként anyám is sokat sütött, ma már szerintem kevésbé gyakran csinálja. Részben, mert én többnyire a szobámban kuksolok, Sabine meg arra megy éppen, amerre kedve tartja.
− Mondd csak, miért csináltál ennyit? Egy hadseregnek is elég lenne. A háztársaidnak viszed, vagy ünnepeltek valamit? – kíváncsiskodok, hiszen elég ritka, amikor egy diák másoknak csinál valamit. Ritka kivételt képezett egy-egy születésnap, vagy iskolai rendezvény.
Egyébként tényleg kedves tőle, hogy megkínált. Aranyos gesztus a részéről. Bárcsak tudnám a nevét! De én nem fogok bemutatkozni, biztos hallott már rólam, és nem csak a testvérem miatt, hanem mert kineveztek prefektusnak is. Az viszont elég kellemetlen, hogy nekem nem jut eszembe az övé. Ráadásul borzasztóan emlékeztet is valakire, de hiába kutatok az emlékeim között, egyszerűen nem találok rá választ.
Azt hiszem, most kapnám apámtól meg azt, hogy „Többet kellene élned a valóságban, fiam! Akkor nem felejtenéd el a körülötted élő embereket!” S valamilyen szinten igaza is van, de egyszerűbb kezelni a történetbeli szereplőket, mint a húsvér embereket.

Max&Molly

Nem igazán érdekelnek a róla keringő pletykák és kétes történetek. Amíg nem ismerem őt magát, addig nem fogom más emberek véleménye alapján megítélni. Mindenki egyenlő esélyekkel indul nálam, hogy mit kezd vele az már az ő dolga. Vagy eljátssza, vagy rászolgál a bizalomra, ez már csak rajta múlik. De egyelőre nem látom rajta az agresszió legkisebb jelét sem, vagy bármiféle olyan rezdülést, ami alapján tartanom kellene tőle, pedig kisebb vagyok és lány. Bár mondjuk nem túl jó ötlet velem kikezdeni, mert az önvédelmi szakköre nem lustálkodni meg jó pasikat lesni járok, mint ahogy teszi azt néhány lány. Szörnyűek, komolyan.
- Igazán nincs mit - villantom meg legkedvesebb mosolyom. Szeretek mosolyogni, szerintem jól is áll, ha nem morcos fejjel járok-kelek a világban, hanem inkább pozitivitást sugárzom. Valahogy ad egy kellemes bájt, hiába van rajtam acélbetétes bakancs. Na jó, nincs is benne acélbetét, de azért elég menő darab.
- Ugyan, ezt egy tíz éves is meg tudja csinálni. Sőt, akár te is itt és most midnenféle előzetes konyhai ismeret nélkül. - Nem állítok lehetetlent, azért a sütés mégsem egy új bűbáj feltalálása, vagy egy ezer éves kód megfejtése. Nem is olyan nehéz, mint a bájitaltan, ahol szintén össze kell keverni a dolgokat, csak nem mindegy, hogy milyen sorrendben merre meg még ezer más dologra figyelni kell. Jó, itt sem árt, ha tudja az ember, hogy milyen sorrendben érdemes belepakolni a tálba az összetevőket, de ha valamit esetleg véletlenül felcserél nem történik semmi tragikus. Meg hát egy sütiből elég nehéz halálos, vagy mérgező kreálmányt alkotni.
- Szeretek sütni, az emberek meg szeretik a sütit, így gondoltam kellemeset a hasznossal, sütök néhány darabot és szétosztogatom. Vegyél még nyugodtan. - Minden kétséget kizáróan már most elkezdtem gyakorolni a nagyi szerepre. Vagyis Molly nagyi szokta mindig ezt csinálni, hogy állandóan tömni akar bennünket, akkor is, ha már biztosan nem fér belénk levegő sem. Ez a vegyél még a családi ebédek egyik legikonikusabb és legtöbbször használt mondata, ami miatt az egész famíliát az elhízás vagy a halálos túlevés veszélye fenyegeti. - Meg így nem Molly Weasley leszek, az iskolaújság főszerkesztőjének fura ikertesója, hanem Molly Weasley, az a fura sütis hugrás. - Tudom, hogy ez másnak nem tűnik olyan szembetűnő különbségnek, de nekem igenis fontos, hogy ne azért ismerjenek, mert a testvérem valaki ebben az iskolában. Szeretnék érvényesülni, még ha ilyen dolgokkal is. Bár ez tényleg csak másodlagos tényező volt, leginkább csak arra vágytam, hogy ma is tegyek valami jót.

Rendes lánynak tűnik, legalább is első pillantása a mosolya őszinte, és önzetlennek látszik. Ez pedig manapság igen nagyszó, vagy csupán én vagyok olyan balszerencsés, hogy mindig rossz emberekkel sodor össze a sors.
Megrázom a fejemet. Ő nem ismer se engem, se Sabine-t. Én pusztán tehetségtelen vagyok, Sabine pedig csak akkor menne a konyhába, ha mérget keverhet az ételembe. Nálunk mindig is anya sütött-főzött, vagy adta ki a házimanóknak a parancsot, és azt hiszem, amíg el nem hagyjuk a családi fészket, ez így is marad.
− Ó, hidd el, én abszolút menthetetlen vagyok – nevetek fel zavartan, és ismét beleharapok az almámba. Szórakozottan rágcsálom, miközben a gondolataim egy teljesen másik síkon mozognak. A karaktereimen jár az eszem, akiket épp egy csatajelenet kellős közepén hagytam ott ihlethiány miatt.
− De ha úgy érzed, hogy van esélyem, akkor tégy próbára – teszem hozzá szelíden, bár továbbra is nehezen tudom elképzelni magamat a konyhában sertepertélve. Szánalmas látvány lennék. Szánalmasabb, mint amúgy.
− Ez tényleg kedves. A manók is szerethetnek, ha nem kotnyeleskedtek bele abba, amit csinálni szeretnél – bólintok, majd a biztatásra elveszek még két-három kekszet. Szép lassan elrágcsálom azokat is, de sosem beszélek teli szájjal közben.
Összeráncolom a homlokomat. Á, igen. Lucy. Most már tudom, hogy honnan volt ismerős, és a kép is összeáll végre, hogy ő kicsoda. Nem ismerem túlzottan, de hála neki, végre nevet tudok társítani az arcához.
− Ismerem a testvéredet. Múltkor lecsapott egy adag újsággal – jegyzem meg szórakozottan, bár az is inkább az én figyelmetlenségemnek volt köszönhető, hogy nem vettem észre a hatalmas, repülő újságkupacot, amit Lucy vitt körbe. De egyébként abszolút megértem őt. Mármint azt, hogy azt szeretné, hogy ne címkézzék fel. Kelletlenül elmosolyodok.
− Ezt megértem. Én is tudnám értékelni, ha nem a nővérem miatt skatulyáznának be az emberek. De hát… Esélytelen. Mindenkinek Max vagyok, Sabine fura prefektus öccse – sóhajtok fel. Bár ebben az is közrejátszik, hogy a testvérem mellett nekem is seggfejnek kell lennem, és játszanom kell azt a szerepet, amit ő kitalált nekem. Pedig én egyáltalán nem szeretnék az az ember lenni, aki tartja a hátát.
Elhallgatok. Elgondolkozva rágcsálom a süteményt, és a lány arcát fürkészem. Hihetetlen, hogy a testvére árnyékában is képes ilyen pozitívan meg kedvesen hozzáállni mindenhez.
− Van még valami más hobbid is, vagy csak a sütésért rajongsz ennyire? – kíváncsiskodok, hiszen a történetemben úgyis elakadtam, a lány meg rendesnek tűnik, szóval nem sietek sehová.

Max&Molly

Olyan nincs hogy menthetetlen. Különben is, mi lesz vele ha elköltözik otthonról? Tudom, hogy nem mindenkit érdekel ennyire, de azért na, nem árt ha rendlekezik valamilyen háttértudással mielőtt belevág a felnőtt életbe. Már épp megcsóválnám fejem, hogy ne mondjon ilyeneket, mikor végül is csak beleegyezik, hogy megpróbálkozzon valami egyszerűvel.
- Tudtam én hogy meggyőzhető vagy! Mit szeretnél sütni? Vagy inkább főzzünk valamit? - Legszívesebben megölelgetném, de tudom, hogy más emberek nem rajonganak annyira azért, mikor két méterről a nyakukba vetem magam. Néha talán túl közvetlen vagyok, de igyekszem visszafogni magam. Ha ő nem tud dönteni, akkor nekem kell, amennyiben a sütire szavaz szerintem muffint sütünk, amennyiben valami rendes ételre nos én valami tésztafélére szavaznék, azt nagyjából lehetetlen elszúrni. De meglátjuk mire vágyik, remélem nem garnélát vagy polipot kíván, attól lehet rosszul lennék.
- Igen, valóban nagyon kedvelnek, legalább annyira mint én őket. - Különleges személyek vagyunk a manók szemében Lucyval. Azt hiszem annyit kedvesség és cukiság sugárzik belőlünk, hogy azt még a manók is érzik, pedig őket az ilyesmi nem hatja meg. De én bármit csinálhatok, amíg nem gyújtok fel semmit, gyakorlatilag legalább annyira a fennségterületem lett a konyha, mint nekik. Bár általában csak enni járok le és mikor először próbáltam főzni magamnak, akkor azért kellett velük küzdenem egy kicsit, de végül is kiharcoltam magamnak a főzés jogát is.
- Miért is nem vagyok meglepve - nevetem el magam a történet hallatán. Valamiért nem vagyok meglepve, hogy épp ilyen szokatlan körülmények között találkoztak. Ez legalább annyira jellemző Lucyra, mint rám, hogy néha hajlamosak vagyunk furcsa dolgokat művelni. Például fejbe vágni valakit egy kupac újsággal. Hogy szándékos volt-e, vagy véletlen baleset, nos az már gyakorlatilag mindegy, ami megtörtént annak már nem számít az oka.
- Megalapíthatnánk a Fura Tesók Fura Klubját. - Lehet, hogy csak mi ketten lennénk az FTFK tagjai, de a dementor csókoljon meg, ha nem lennénk extra menők. Jó, most sem gondolom, hogy gáz vagyok, vagy lúzer, sok barátom van és alapvetően a legtöbben szeretnek. De azért alapítótagja lenni egy ilyen egyedi társaságnak nem minden napi dolog, simán kiemelkedhetnénk a tömegből.
- Művészi szintre fejlesztettem az evést - válaszolok a kérdésre igen komolyan. - Meg néha szoktam rajzolgatni, egyszer lerajzolhatlak? Olyan tipikus modell fejed van. Meg amúgy az iskolaújság egyik rovatát szerkesztem, tagja vagyok az önvédelmi szakkörnek, meg szoktam és olvasni és énekelni. Bár ezutóbbiból inkább maradj ki ha teheted, szörnyű hangom van. Most te jössz. - Kedves vigyorom esélyt hagy az ellenkezésre, de ha már én beszámoltam remélem én sem maradok tudatlak. Érdekes fiú, kicsit olyan sejtelmes, szívesen megtudnék róla igazából bármit. Lehet egy cseppet megint túl csapongó voltam, de egyszer tényleg akarok róla csinálni egy portrét. Van valami különleges az arcában ami erre ösztönöz, nem tehetek róla.

Meglep a lelkesedése. Nem gondolnám, hogy bárki is igényt tartana a társaságomra, vagy éppen közös programot szeretne velem. Azonban abban az egyben biztos vagyok, hogy a sütési képességeim még borzasztóbbak lennének, így a másik opciót választom.
− Ha lehet, akkor inkább főznék valamit. – Meg a főzés hasznosabb dolog a szememben a sütésnél, mert elképzelhetetlen, hogy én valaha is bárkinek süteményt süssek. Valahogy a konyha nem az én világom, de adok neki egy esélyt. – Mit szeretnél főzni?
A lányra pillantok, aztán a házimanókra téved a tekintetem. Hogy a fenében engedik a manók, hogy mások is használhassák a konyhát? Azt hittem, ez az ő felségterületük.
− Igazából, az én hibám volt többnyire – túrok bele zavartan a hajamba, hiszen ha a lábam elé néztem volna, és nem azzal foglalkozom, hogy a nővérem felszívódott-e végre, akkor ütköztem volna bele Lucy újságjaiba se.
A felvetésére kínomban elmosolyodok. Valahol egyszerre találom viccesnek és szomorúnak a feltevést, tekintve, hogy részemről Sabine tartozna inkább a Fura Tesók Fura Klubjához.
− Ha szeretnéd, bár nem hiszem, hogy abból sok hasznunk származna… − Meg aztán, ha fény derülne a klublétezésére, Sabine azon nyomban a nyomunkba eredne, és ki tudja mibe rángatná bele szegény lányt. Nem akarom, hogy baja essen azért, mert velem barátkozik. Épp ezért, ha tudom, hogy senki nincs a közelben, hajlandó vagyok nyitni mások felé, de szem előtt tartom a három lépés távolságot.
− Azt hiszem, ezzel nem vagy egyedül – jegyzem meg, hiszen ha olyanom van, és éppen nem alkotok, akkor borzasztóan sokat tudok enni, ráadásul nem is látszik meg rajtam. A következő kérdésre viszont kiül az arcomra a döbbenet. Eléggé közvetlen kérdés a részéről, ilyen rövid ismeretség után.
− Hát, ha nagyon ragaszkodsz hozzá… − Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem-e, vagy sem. Ennyire nyíltan nem sokan szokták kifejezni a véleményüket velem kapcsolatban, arról nem is beszélve, hogy én nem tartom magam annyira jóképűnek.
− Melyik rovatot? – érdeklődök valamivel kíváncsibban, mert lehetséges, hogy ő az egyik személy, akinek a kezein keresztül átmennek a novelláim, de ezt nem árulom el neki. Az önvédelmi szakkörhöz nem tudok túl sokat hozzátenni, hiszen az összes olyan helyet kerülöm, ahol a nővérem felbukkanhat. Az olvasásra elmosolyodok, hiszen magam is szeretem a könyveket. Talán ez az egyetlen tulajdonság, amit apámtól örököltem.
− Miből gondolod, hogy szörnyű hangod van? – faggatom, mert nehezemre esik elképzelni, hogy a hangja megütné a Kövér Dámáéhoz hasonló borzalmat. Márpedig az a festmény minden áldott alkalommal énekel, amikor csak lehetősége adódik, ezáltal beszaggatva a dobhártyámat.
− Én? Hát, én is szeretek olvasni, gondolatban sztorikat kitalálni, amikor unatkozom, aztán… Nem is tudom, szeretek mugli mozikba járni nyaranta, vagy csak simán otthonról sorozatokat meg filmeket nézni. Nekem nincsenek érdekes hobbijaim – vonom meg a vállamat egykedvűen. Az írást nem teszem hozzá. Azt mindig kifelejtem a beszélgetésekből.
− Szóval, akkor főzünk? – rázom le magamról az esetleges morzsákat, és közelebb lépdelek Mollyhoz. Fogalmam sincs, hogy ezt az egész főzőcskézést hol és hogyan kell elkezdeni, de ha már azt mondtam, hogy kipróbálom, akkor nem fogok visszatáncolni.

Max&Molly

- Mit ennél most szívesen? Remélem nem ráksalátát vagy ilyesmit - nevetem el magam. Ha valami olyat említ, amit még sosem készítettem akkor felajánlok helyette azért valami mást, nem akarok felsülni - se szó szerint, de képletesen. Mert ha már így belerángattam ebbe az egészbe akkor meg kell mutatnom, hogy természetesen én nagyon otthon vagyok ebben a témában, még ha ez nem is feltétlenül igaz egyébként.
- Ugyan, az igazán mindegy. - Nem igazán hiszem, hogy tényleg hibázott volna valamelyikük, egyszerűen csak rossz helyen találkoztak a rossz időben ezért jöhetett létre ez a szerencsétlen, de szerintem mégis bájos kis történet. Mármint szeretem az ilyen nem hétköznapi történeteket, tök érdekes. Meg amúgy is, jó felfedezni, hogy a testvéremet innen-onnan ismerik és jó az ilyen sztorikkal húzni az agyát egy kicsit.
Úgy látom, nem érti a viccet, szegénykém biztos tök fáradt lehet vagy csak nem kompatibilis a humorommal. Pedig azzal általában mindenki az, azt mondják, elég jól elő tudom adni magam. Nem tudom, ez mennyire igaz, de a suliújságba bekerülő vicceim legalább szinte biztosan sikert aratnak.
- Jó tudni, hogy nem én vagyok az iskola egyetlen zabagépe. - Kijelentésemet megerősítendő elveszek egy kekszet a tepsiből, mostanra nagyjából ehető hőmérsékletűvé váltak. Így miután eltüntettem a sütit gyorsan bele dobáltam ezeket is a dobozba, hadd legyenek csak ott a többi között jó helyen. Mondjuk lehet ha így haladunk a főzőcskézés végére egy darab sem lesz már, amit szétosztogathatnék, de nekem mindegy, hogy Max eszi meg mindet, vagy számomra egyébként totál idege emberek.
Általában nem úgy tekintek a fiúkra, mint potenciális párkapcsolati jelöltekre. Az emberekben inkább formákat, színeket, érzéseket és hangulatokat látok és ha tetszik az adott dolog, amit a leendő modell képvisel akkor nem fogom vissza magam. Mármint általában, mert persze azért nem rontok rá senkire, hogy "Hé láttalak a folyosón tök jól nézel ki, nem ülnél modellt nekem?". De ha már témába jött, akkor azért megért egy kérdést.
- Ne haragudj, ha kicsit hirtelen jött, de ez a meg nem értett művészek sorsa. - Nem mintha nem lennék megértve, de így sokkal drámaibban hangzik, mint amúgy indokolt lenne. Majd a későbbiek során leegyeztetjük, hogy mikor és hol lenne alkalmas neki is és nekem is. Elég sok mindent csinálok ahhoz, hogy néha komplikált legyen ilyen találkozókat leszervezni, de valamelyik hétvégén talán mindketten ráérünk.
- Jaj semmi extra, enyém a viccek és rejtvények oldal. - Amit általában mindneki átlapoz, de ezt már nem teszem hozzá. Tudom, hogy általában nem ezért veszik az iskolaújságot, de én azért ugyanazzal a töretlen lelkesedéssel szerkesztem és igyekszem mindig valami újat mutatni. A kapott visszajelzések motiválnak, igaz, hogy nincs belőlük olyan sok, mint a többi rovat esetében általában, de a legtöbbjük legalább pozitív.
- Abból, hogy a hallásom viszont nem olyan borzalmas. El kell fogadni, hogy nem mindneki születik vállalható énekhanggal. - Nem érdekel annyira, hogy ebben nem vagyok jó, mert tudom, hogy van amiben meg tudom mutatni a tehetségemet. Az már igazságtalan lenne, ha még énekelni is tudnék, nem? A nemtudás ténye viszont nem tart vissza a művelésétől, általában csak a zuhany alatt szoktam kornyikálni, ha nem hallja más. Valószínű akkor a hallgatóság hamar a gyengélkedőn kötne ki dobhártyaszakadás miatt.
Azt állítja, hogy nincsenek érdekes hobbijai, pedig ez a mozi eg film dolog nagyon izgalmasnak hangzik. Nem tudom, milyen családból származik, de én mivel egész életemben varázslók között nevelkedtem még sosem jártam moziban, vagy ilyesmi.
- Ne mondd, hogy ezek nem izgalmasak! Nem szoktad leírni a történeteid? Biztos szuperek lennének úgy is. Én meg még sosem jártam moziban, egyszer nagyon szeretnék majd elmenni, de biztosan nagyon furcsa lenne. - Olvastam már erről, hogy a mugli filmek olyanok, mintha sok varázslókép lenne egymás után téve. Most megjött a kedvem kipróbálni, lehet hogy a nyáron rá is beszélem Lucyt, hogy látogassunk el egy ilyen helyre. Szerintem biztosan beleegyezne.
- Természetesen! - Amennyiben végre emgfejtettük, hogy mit akarunk elkészíteni elmondom neki, hogy mi kell hozzá és hagyom, hogy ő maga kereshesse meg őket. Gondolom, ez kezdetnek nem akkor feladat, a zöldségeket például csak felismeri majd.

Vigyorogva megrázom a fejemet. Lehet, hogy sznob családba születtem, de ettől függetlenül nem tartok igényt semmiféle luxusra. Egy kis, saját lakást is jobban tudnék értékelni, mint a berlini házunkat. Egyszerűen az az életstílus, amit a családom képvisel, nem egyezik az én értékrendemmel.
− Hm. Nem is tudom… − felelek tanácstalanul, és azon gondolkozok, hogy mit tudnánk csinálni, ami közben nem gyújtom fel a konyhát. – Hát, egy spagettit, vagy egy pizzát szívesen ennék.
Nem a világ legegészségesebb ételei, de úgy gondolom, hogy ezek közül valamelyiket biztosan hamar össze lehet dobni, és még az ízesítést se nagyon ronthatom el semmivel.
Hát, nem hiszem, hogy Lucy annyira értékelte volna a találkozónkat, de végül is igyekszem elfeledkezni arról az incidensről.
− Ugyan, kérlek! Nem láttad még a hugrabugosokat. Szerintem köztük vannak a legnagyobb haspókok, ráadásul még csak nem is lehet észrevenni őket, mert egy szinten vannak a konyhával. – Volt szerencsém egy hugrabugos lánnyal való találkozáshoz a konyhán, aki kishíján a szívbajt hozta rám azzal, hogy teletömte a fejét süteménnyel, úgy nézett ki, mint egy hatalmas hörcsög, aztán megijedt, félrenyelt, és majdnem megfulladt nekem. Aztán pedig fél órán keresztül ecsetelte nekem, hogy ő mennyire ügyetlen, de mindent túlél.
− Semmi gond, csak… − túrok bele a hajamba, és megvakarom a fejemet. – Nem igazán szoktak ilyesmikre megkérni.
Arról nem is beszélve, hogy Sabine minden művészettel kapcsolatos dolgot tönkretesz, amihez nekem egy kicsit is közöm van. Ezért is rejtegetem a saját írásaimat is előle, mert a végén még ezt is kiforgatná, tönkre tenné, és elvenné tőlem.
− A rejtvényeket szeretem. Amikor a szobatársam meg a barátja a klubhelyiségben Lockhart-felolvasóestet tart, akkor segít kikapcsolni az agyamat, és nem hallani őket. – Meg minden más pillanatomban is rejtvényt fejtek, csak meg kell akadnom a regényemben, vagy elég egy kicsit is unatkoznom, olyankor előveszem az iskolaújság aktuális számát, beletemetkezek a rejtvényfejtésbe.
− Tény, csak lehet, hogy amit te borzasztónak hallasz, az nem olyan szörnyű. Elég relatív dolog – süllyesztem zsebre a kezeimet, mert ez éppolyan, hogy ami szerintem pocsékul megírt jelenet az Chancellor szerint meg egész jó. Talán ő az egyetlen, akinek a kritikája ténylegesen építő, és elmagyarázza a hibáimat is.
− Nem tudom. Nekem természetesek – vonom meg a vállamat egykedvűen. – A történeteimet? Nem, nem igazán. Hamar ráunnék az írásra.
Igyekszem hárítani az írással kapcsolatos témát, mert nem akarom még véletlenül se elszólni magamat. A mozival kapcsolatban lelkesebben válaszolok.
− Olyanok, mint egy összefüggő mozgóképfolyam meg ugye levetítik a hangot is hozzá. Én szeretem őket, mert megvan a hangulata a mozizásnak. Egyszer mindenképpen próbáld ki – javaslom neki, mert tényleg nincs is jobb, mint beülni egy történetre, érezni a levegőben a pattogatott kukorica és a nachos illatának a keverékét, hallani mások mocorgását, ahogy a poharuk után kutatnak, és csak élvezni a látványt, amit eléd tesznek. Persze, akad egy rakat pocsék film is, azokat gondolatban újraírom, vagy Chancellornak kielemzem a dramaturgiai hibákat benne. Lényegében a jó és a rossz filmekre is megéri beülni.
Ezek után hallgatom az instrukcióit, és keresgélni kezdek a korábban említette holmik után, bár eléggé látszik a mozgásomon, hogy suta és tétova vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit merre találok.

Max&Molly

Mivel nem godnolom hogy a konyhán tartanának mirelit pizzalapot tésztát dagasztani és keleszteni viszont baromi hosszú idő lenne ezért én inkább a tésztára szavaznék.
- Legyen a spagetti. Az jóval egyszerűbb - közlöm végül vele is a tervet. Vicces hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk. Vagyis én csak azért gondoltam erre, mert ez olyan tipikus alap kaja, de tökre jó, hogy amúgy szívesen enne épp ezt.
- Tudod büszke Hugrabugos vagyok. - Vigyorogva kihúzom mind a százhatvanhárom centimet. Hozzám képest ez a fiú egy igazi égimeszelő, nem tudom hány centi lehet pontosan, de jóval magasabb nálam. Pedig lányok között azért nem számítok olyan alacsonynak, benne vagyok az erős középmezőnyben. Lucy mit meg nem adna, ha épp ilyen magas lehetne mint én, ha nőhetne csak néhány centicskét. De el kell fogadnia a szomorú tényt, hogy lassan inkább már össze felé fogunk menni, nem hogy nőni még. Abban azonban kétségtelenül igaza van a langalétának, hogy mi bizony nagyon szeretünk enni. Lehet azért, mert a konyha ennyire közel van a lakrészünkhöz, de valahogy általánosan megfigyelhető, hogy a sárgák sokkal jobb étvággyal esznek még a közös étkezéseken is, mint akárki más.
- Nem te vagy az első akit lerohanok ezzel a kérdéssel, de te még meglepően pozitívan is reagáltál. Akkor erre még visszatérünk. - Úgy teszek, mintha ezer éve barátok lennénk, holott gyakorlatilag tizenöt perce ha ismerjük egymást. Látom rajta hogy nem rossz ember, nincs miért tartanom tőle, így miért ne kezelhetném úgy, mint egy leendő barátot? Ezt egy nagyon előnyös tulajdonságomnak, vagy inkább hatodik érzékemnek tartom, hogy valami velem született csodaképességgel elég jól meg tudom szűrni, hogy ki milyen ember. Ezzel már jó néhány barátomat megmentettem egy-egy hatalmas csalódástól.
- Ez most simogatja az egómat - vigyorodok el. - De miért tartanak a szobatársaid Lockhart felolvasó estet és miért nem rúgta még senki seggbe őket? - Én kifejezetten szeretem a vicces dolgokat, még azokat is, amit másoknak nem viccesek talán. Az érdekes tényekért is odáig vagyok, de lássuk be, Lockhart életművében semmi szórakoztató, izgalmas vagy informatív nincs. Ha a lányok csinálnák ezt akkor azt hiszem szembeszállnék az elveimmel és felgyújtanám a könyveket megelőzvén, hogy halálos agybajt kapjak. Ez már a több a soknál kategória, én mondom.
- Kaptam néhány küldő megerősítést, ne aggódj, nem a szégyenlősségem miatt nem robbantottam még fel a roxforti színpadot - nevetem el magam jókedvűen. A családom egyöntetű tiltakozásba kezd, ha már csak meghallják, hogy dudorászom valamit. Tudom, csak szeretetből teszik meg a saját hallásuk épségének reményében és nem is bánt a dolog kifejezetten. elég idegölő tudok lenni enélkül is, hát minek gyepáljam szegények idegeit még a vernyogásommal is?
- Kár, pedig biztos vagyok benne, hogy szuperek lennének. Én tutira szívesen olvasnám - vonom meg a vállaimat. Fenn áll a lehetőség, hogy pocsék író, lapos sztorikat talál ki rettenetes hangnemben, de az is lehet, hogy ha nem lenne ennyire lusta akkor akár be is futhatna a közeljövőben, mint feltörekvő fiatal író. Úgy érzem, erre sosem fog sor kerülni, de a lehetősége megvan. - Még a suliújságba is beküldhetnéd, mint az a Lewenhart, már ha vagy olyan jó - heccelem vigyorogva. Nem tudom, ki áll a név mögött, de az tuti, hogy imádom a novelláit. Az egyik kedvenc részem az újságban, pedig én aztán sok mindent szeretek.
Találhat tésztát, konzerv paradicsomszószt, különböző zöldfűszereket és húst a hűtőben. Elhajtom a manókat, hogy Max hadd bontakozhasson ki egyedül. Nem nem, itt nincs csalás. Oldja csak meg egyedül, elég nagy fiú.

Bólintok. Ámen. Legyen spagetti. Én egyáltalán nem bánom, sőt kifejezetten szeretem, és talán jelenleg jobban is esne két darab süteménynél meg egy almánál.
Arra, hogy büszke hugrabugos, csak halványan elmosolyodok. Lehet, hogy nekem is inkább ott lenne a helyem, és nem Griffendélben. Vagyis, én egyáltalán nem érzem magam odavalónak, hiszen a bátorság messzire elkerül, ha a nővérem felbukkan a színen.
− Valahogy éreztem. Olyan természetességgel kérdezted, hogy volt egy olyan érzésem, nem először szegezed ezt a kérdést egy teljesen ismeretlennek – vakarom meg  a nyakamat, bár ha úgy vesszük, annyira nem is vagyunk ismeretlenek. Akad egy-két közös ismerősünk, de még nem volt szerencsénk ezelőtt beszélgetni. – De ha mindenképpen le szeretnél rajzolni, akkor legyen. Egy kikötéssel: Találj valami olyan helyet, ahol nem talál meg minket senki.
Minden ilyesfajta barátkozást jobban szerettem Sabine radarja alatt intézni, mielőtt megint rám ragasztja a véráruló jelzőt, vagy úgy gondolja, hogy bántani fogja a barátaimat. Ezt pedig mindenképpen szeretném elkerülni. Bőven elég, ha az én életemet keseríti meg minden alkalommal. Fogalmam sincs, hogy mit tettem ellene, amiért így bánik velem, de egyszer szeretnék választ kapni rá. Azonban nincs bátorságom megkérdezni őt, mert belőle bármi kitelik.
− Nyugodtan vedd dicséretnek. Elég életmentő szokott lenni a munkád – mosolyodok el, de Lockhart felemlítésére felsóhajtok. – Mert úgy vélik, hogy vicces kiparodizálni őt, vagy csak szimplán fárasztani akarnak mindenkit. Amúgy meg, senki nem akar cseszekedni Viktor Krum lányával – vonom meg a vállamat. Larson meg Tatiana nem olyan ijesztő emberek, hogy félni kelljen tőlük, de… Nem is tudom jobb a békesség, vagy lehet, én veszem rosszul a jeleket, és a többiek élvezik a szakrális kínzást.
− Á, mindent értek – mosolyodok el. Nekem sincs túl jó énekhangom, bár nem is látom értelmét annak, hogy dalolászni kezdjek. Kicsit távoláll tőlem a dolog, talán mert hozzászoktam, hogy jobb csendesnek lenni. Halkabbnak. Észrevétlenebbnek. Mert így nem kerülök fel Sabine radarjára.
− Ó, ne hidd, hogy annyira jók… − motyogom, hiszen én nem hiszem el, hogy annyira érdekfeszítőek lennének. Chacellor is mindig mondja, hogy ennyire ne legyek kishitű, de valahogy még mindig nehezemre esik elhinni, hogy megjelennek az iskolaújságban az írásaim. A heccelésére nehéz leplezni a zavaromat.
− Inkább nem. Szerintem ő jobban ír, mint én. Meg… A történeteimet jobban szeretem megtartani magamnak – vonom meg a vállamat, aztán a lány instrukcióit hallgatva sorban megkeresgélem a tésztát, a paradicsomszószt, a fűrészeket meg a húst. Eddig tökéletesen végrehajtom a feladatot, aztán amikor már mindent az asztalra pakolok, tanácstalanul pillantok Mollyra.
− Most mi következik? – Életemben tisztelegtem még szakács szerepében, így fogalmam sincs, hogy mi lenne az első lépés. Azt hiszem, a konyha sem lesz az én világom.

Max&Molly

Szeretem az ilyen véletlen találkozásokat, mikor a futólagos ismerősökből valami több lesz. Na már nem kell feltétlenül a romantikusan vett értelmében érteni ezt a mondatot, inkább csak arra gondoltam, hogy a köszönőviszony átalakul beszélőviszonnyá, kialakul egy haveri, esetleg baráti kötődés. Kíváncsi leszek, hogy a mi frissen elkezdett utunk hova vezet majd.
- Azért nem vagyunk teljesen ismeretlenek, az elmúlt hat évben együtt jártunk egy csomó órára. – Ezért aztán nem gondolom, hogy annyira vadidegennek számítanánk, mintha most odamennék bárkihez a folyosón. Ha belegondolok igazából majdnem az összes óránkon együtt voltunk, legalábbis amikre én járok azokról általában rémlik a griffendéles is. – Ezt most vegyem célzásnak? – Sejtelmesen megrángatom a szemöldököm és szélesen vigyorgok, természetesen csak szórakozok vele. A kérése bár elég kétértelmű, de nem gondolom hogy azért szeretne egy ilyen eldugott helyen találkozni hogy az első másodpercben leteperhessen. Gondolom nem akarja, hogy a nővére megtudja. Ismerem a csajt látásból, ő az aki válogatás nélkül bánt mindenkit, aki kisebb vagy gyengébb nála. Ő nem olyan, mint Max, inkább velejéig gonosz és romlott. És akármennyire próbálja elhitetni az emberiséggel hogy az öccse is ilyen sajnos elég rossz úton jár. Vagyis lehet van aki elhiszi, de én nem. Látom, hogy nem.
- Örülök ha segíthetek. Viktor Krum lánya meg ugyanolyan ember mint te vagy én, attól, hogy Viktor Krum az apja még nem lesz felsőbbrendű vagy ilyesmi. – Elkezdhetnék hencegni, hogy én meg Weasley vagyok és Weasleynek lenni milyen menő, mert hát ott van Ron bácsi, mert Hermione néni, meg hát ugye Ginny néni aki kapcsán gyakorlatilag rokonságban állunk a nagy Harry Potterrel. De lenne bármi értelme? Ugye hogy nem. Nem a családom tesz azzá, aki vagyok, hanem én magamat. Nem akarom hogy ez alapján ítéljenek meg.
A zavarából látom, hogy érzékeny pontra tapintottam, nem is forszírozom nagyon tovább ezt a témát. Egyszer talán felvállalja és megörvendezteti velük a világot, de ha megtartja magának a kis történeteit akkor az is az ő döntése marad.
- Meg kellene pirítani a hagymát egy kis olajon. Kockázd fel, amíg keresek egy edényt. – Gyakorlatilag eltűnök a lábasok között, mire némi csörgés után kihalászok egy megfelelő méretűt. Tudom, hogy van aki serpenyőben főzi de miért? Sokkal praktikusabb egy lábasban szerintem. A hagymakockázást gyakorlatilag lehetetlen elrontani, remélem az ujját nem vágja bele abban a két percben, amíg nem rá figyelek.

− Persze, persze, tudom. Csak nem igazán beszélgettünk – szabadkozom. Mondjuk, erről egyikünk se tehet. Engem rendszerint Sabine a sleppjéhez rángat, ő pedig jobban teszi, ha olyankor elkerül engem. Meg aztán, ki akarna haverkodni velem, amikor ilyen testvérem van, és engem is rákényszerít, hogy időnként bunkó legyek másokkal? Nem hibáztatok senkit emiatt.
− Inkább csak elővigyázatosság. Felőlem lerajzolhatsz mások előtt is, de akkor számíts arra, hogy a nővérem tönkreteszi minden rajzeszközödet és művedet – fintorgok, mert ismerem a testvéremet. Bárkin és bármin átgázolna azért, hogy engem rossz fényben tüntessen fel, vagy nekem ártson. Nem tudom mit követtem el ellene, de kezdem úgy érezni, pusztán a létezésem is zavarja őt.
− Nem is gondolja azt, hogy az lenne. Állítása szerint pont azért jött el az előző iskolájából, mert utálta, hogy felcímkézték. Megértem, én is utálom, amikor apámhoz hasonlítgatnak – fonom össze magam előtt a karjaimat. Annyira nyilvánvaló, hogy sosem leszek olyan, mint ő, mégis elvárják tőlem, hogy politikus legyek, és a német Mágiaügyi Minisztériumban dolgozzak, akárcsak apám. De én nem ilyen vagyok. Nem abba a világba születtem, csak sajnos ezt nem tudják elfogadni.
− Ettől függetlenül akad egy-két ember, aki szerintem tart tőle, de ez egy másik történet – vonom meg a vállamat. Szerintem Sabine ezerszer rémisztőbb, sőt kapásból tíz embert fel tudnék sorolni, akiktől a frász kerülget minden alkalommal.
A történetekkel kapcsolatos témát viszont tényleg igyekszem minél hamarabb elterelni. Vajmi kevesen tudják, hogy én publikálok Parzifal Lewenhart néven, és ezt szeretném is még jó ideig titokban tartani.
Szóval jobb is, hogy áttérünk a főzésre, csupán annyi a bökkenő, hogy egyáltalán semmi tehetségem hozzá.
− Hogy mit csináljak? – pislogok rá döbbenten, miközben egy vágódeszkára helyezem a hagymát, és egy élesebb kést veszek a kezembe. Mégis miként kockázhatnék fel valamit, ha az egy gömb? Amíg Molly keresgél, addig én teljesen elveszve forgatom a hagymát, és próbálok olyan fogást találni rajta, ahol nem csúszik ki a kezemből. Ha ez sikerül, akkor valahogyan kettévágom, és… Itt megáll a tudományom, mert fogalmam sincs miként kellene a két félből sok kis kockát csinálnom.
Mollyra sandítok, a tekintetemből szinte süt a tanácstalanság. Nem gondoltam, hogy a főzés ennyire bonyolult dolog.

Max&Molly

Nem, úgy érzem tényleg nem vevő a humoromra. Pedig én aztán igyekszem. Na nem baj, lehet csak egy kis idő kell neki hogy rájöjjön, nem mindenki olyan mint a nővére és nem mindenki él rettegésben a testvérétől.
- Nem félek tőle. Kicsi vagyok, gyors és vagy öt éve tanulom a jobbnál jobb mugli technikákat. Plusz ismerek néhány elég jó ártást ami után nem lenne kedve kötekedni – vonom meg vállaimat, miközben arcomról eltűnik az eddigi levakarhatatlan mosoly. Sokan nem gondolnák, hogy a csupa mosoly és végtelen optimizmus alatt azért bennem is megvan a harciasság. Egyáltalán nem vagyok agresszív, de ha valamit el akarnak venni tőlem, ami az enyém vagy egy szerettemet bántják akkor ne várják azt, hogy elnézően megsimogatom a kis buksijukat. Szerencsére eddig még nem került rá sor, hogy a mókás rontásokon kívül éles helyzetben használnom kellett volna valami olyat is, ami a gyengélkedőre küldhetne valakit, de lehet hogy ami késik, nem múlik.
- Szerintem mindenki utálja ezt az érzést. De akkor a következő számban csak neked személyre szólóan a Lockhart estek elöli menekülésként kitalálok valami az eddigieknél is sokkal klasszabbat. – Nem hiszem, hogy felül tudnám múlni magam, de végülis egy próbát megér. Szét kéne néznem, milyen rejtvényeket ismernek a muglik, azt hiszem azzal változatosabbá tudnám tenni hogy ne mindig csak a szókereső meg keresztrejtvény legyen az unalmasabbnál unalmasabb társaikkal karöltve. Már egy ideje gondolkozom valami saját rejtvényfajta megalkotásán, de most egészen motivált lettem, hogy nekiüljek ténylegesen kitalálni.
- Sokan vannak, akitől tartanak, de kevesen, akiktől igazán kellene. – Vannak akiknek egész egyszerűen fenyegető az aurájuk, de alapvetően nincs velük semmi probléma, ha megszólalnak kiderül, hogy amúgy édesek mint az eprescsokoládé. Azok akiktől jobb ha távol tartja magát az ember általában első ránézésre teljesen normálisnak tűnnek, ezért nehéz felismerni őket. – Tudtad hogy a pszichopaták általában szimpatikusak és megnyerők? Főként férfiak. – Lefogadom hogy nem tudta de nem is érdekelte a tény. Én viszont szeretem ilyenekkel szórakoztatni a többieket. Ezért olvasok annyit, hogyha feljön egy téma mindig tudjak hozzáfűzni valamit.
- Hát kockázd fel – szólok ki a lábasok és serpenyők közül. Mikor előbújok a szekrényből látom, hogy sikerült kettévágnia és most tőlem várná a csodát. Akaratlanul is elnevetem magam a tekintetét látva, majd a lábast a deszka mellé téve elveszem tőle a kést és megmutatom  neki a technikát. Így gyakorlatilag belemászom a személyes terébe, hogy ez mennyire zavarja az már csak rajta múlik.

Döbbenten meredek Mollyra. Nem fél a nővéremtől? Hiba. Sabine nem ismer határokat, és mindig megtalálja a módját, hogy bántson másokat. Tudom, én vagyok az élő bokszzsák számára. Bármi problémája akad, rajtam veri le. Ha pedig én nem vagyok kézközelben, akkor az első mugliszármazású, vagy „véráruló” megteszi. Nem igazán ismer könyörületet se, hiszen neki köszönhetően alakult ki a klausztrofóbiám, amelyet a mai napig kihasznál, ha terrorban akar tartani.
− Mert nem ismered. Hidd el, megtalálja a módját, hogy ártson másoknak. Ha nem átkokkal, vagy erőszakkal, akkor szavakkal, elhintett pletykákkal, és olyan szinten a lelkedbe lát, hogy az ijesztő – felelem fojtott hangon. Sabine igenis veszélyes. A szüleink nem látják, előttük ártatlannak mutatja magát, sőt minden felnőtt előtt így viselkedik. Egyedül én tudom igazán, hogy mennyire szörnyű ember, mégsem teszek ellene semmit. Épp olyan undorító személy vagyok, mint ő.
Én elhiszem, hogy Molly meg tudja védeni magát, ha kell, de Sabine sose megy bele tisztességes harcokba. A létszámfölény alapból jelen van, mert szinte sose látni őt a barátai nélkül. Így pedig Molly azonnal hátrányba kerülne, főleg, hogy én nem avatkozhatok közbe. Egyszerűen nem tehetem, mert túl sokat vagyok a nővéremmel kettesben összezárva, s attól félek, egy nap tényleg az életemre tör valami miatt.
− Vélhetően igen. Elég szar mások árnyékában felnőni – húzom fintorra a számat. S most nem csak arra gondolok, hogy apám feltett szándéka a német Mágiaügyi Minisztériumban dolgoztatni, hanem arra is, hogy Sabine miatt is rossz véleménnyel lehetnek rólam olyanok miatt, amit el sem követtem. Biztos mindenkinek van valaki az életében, aki mellett úgy érzi, hogy őt magát lekicsinyítik.
− Azt megköszönném – mosolyodok el, hiszen valóban életmentő lenne. – Ha lehetséges, akkor minél nehezebb legyen.
Akkor teljesen a rejtvényre figyelnék, és nem arra, hogy éppen azon civódnak, hogy ki olvassa fel a következő rész. Nem tudom miért élvezik kínozni a népet vele, de engem már a fickó nevétől is kiráz a hideg.
− Valahogy úgy. Pedig aztán, a legrémisztőbb emberek között lapulnak meg a legrendesebbek – fűzöm hozzá a saját gondolatomat, hiszen találkoztam már olyan személlyel, akitől féltek valami miatt, közben pedig egy csupaszív ember.
− Igen, tudtam. Olvasgattam róla – vakarom meg a nyakamat, hiszen miután elkezdtem gyanítani, hogy valami nincs rendben a testvéremmel, hozzáláttam mentális betegségekről tanulni. – Bár, arra nem emlékeztem, hogy tényleg a férfiak lennének szimpatikusak és megnyerők. Mármint, azt tudjuk, hogy rengeteg olyan sorozatgyilkos pszichopata akad, akik férfiak, de… Lehetséges, hogy több ilyen nő van a társadalmukban, csak ők valamit jobban csinálnak, mint a férfiak, és nehezebben buknak le.
Ismételten csak Sabine-t tudnám felhozni példának, bár én nem vagyok sem pszichomedimágus, sem pedig képzett mugli pszichológus, szóval ezzel kapcsolatban nincs jogom diagnózist felállítanom.
Igyekszem inkább a főzőcskézésre koncentrálni, de már a legelején kifog rajtam egy hagyma. Szégyen, nem szégyen, de valóban így van. Épp ezért vágok fancsali fejet, amikor Molly kutakodás közben annyit szól, hogy kockázzam fel.
− Jó, de hogy? – fordulok felé, miközben leteszem a kést a vágódeszkára. Nem veszem magamra, amikor kinevet, hiszen tisztában vagyok a saját gyengeségeimmel, és ahhoz is hozzászoktam már, hogy nevetség tárgya vagyok.
Egy picit odébb lépek, hogy a deszka elé engedjem, és elmélyülten figyelem a gyakorlott kézmozdulatait.
− Azt hogy csinálok, hogy nem csúszik szét az egész, miközben kockázod? – Mert valahogy összefogja az ujjaival, de fogalmam sincs, hogy miként tudja ilyen gyorsan csinálni anélkül, hogy szétesne az egész.

Max&Molly

Úgy néz rám, mint aki szellemet látott, mire én automatikusan elnevetem magam. Azért ennyire nem kell meglepődni ezen szerintem. Vagy mégis?
- Ha bánt, hát bántson. De tudod már rég nem érdekel mit mondanak mások. Akik számítanak azok tudják, hogy nem igaz a többiek meg kit érdekelnek?  - tárom szét karjaimat kérdőn. Lehet, hogy valaki megrettenne, csak mert a másik ilyen erőszakos, de engem ez egy cseppet sem tántorítana el attól, hogy szembe szálljak vele meg a sleppjével ha úgy alakul. Ha szerzek pár sérülést, hát így jártam, az meg hogy mit susmorog a hátam mögött az ő dolga. – Ha már a lélekbe látásnál tartunk tudom, hogy te jó srác vagy – emelem rá melegbarna tekintetemet és mellé kedvesen mosolygok. Úgy érzem szegénynek csak egy kis szeretetre és törődésre lenne szüksége, amit otthon nem kaphat meg. Nem kezdem el elemezgetni, még a végén azt hinni, hogy én is a nővéréhez hasonló idióta vagyok kedvesebb csomagolásban.  
Bólintok, egyértelmű, hogy ez elég szar érzés. Nem mondom, hogy nem vagyok sok dolgokért felelős, de lássuk be, még így is egy kicsit Lucy árnyékában élek. Nem mondom, hogy nagyon próbálkozom kitörni, de például az olyan húzások, mint a mai sütisütés azért csak valami ilyesmire irányultak.
- Olyan nehéz lesz, hogy meg se tudod majd oldani – ígérem meg vigyorogva. Nyilván nem tudok olyan nehezet csinálni, mert mindig csak úgy rakok össze valamit, ha én is meg tudom oldani, de azért majd próbálkozom a kedvéért valami irtó nehezet összehozni.
- A kutatások szerint többen vannak férfiak. De lehet, hogy mi nők tényleg csak jobban tudunk titkolózni. – Nagyon remélem, hogy nem emlékszem rosszul, mert az irtó kínos lesz, ha kiderül, hogy felsültem. Nem szeretek tévedni, tudom, hogy emberi dolog meg hogy mindenki szokott, de azért na. Ha már előadom magam, mint a nagy mindent tudó, akkor igazán nem illik tévednem.
- Nem vágom végig – mutatom meg a másik felén. hasznos tipp, így nem esik szét, hogy hagyok néhány milimétert, ahol nem vágom el, így gyakorlatilag nem is tudna szétesni. A többi már csak rutin kérdése. – De ha jobban esik, akkor így is csinálhatod. – A következő vágásnál megmutatom, hogy tudja úgy megfogni a félgömböt, hogy a kezét ne nyesse bele de rendesen végig tudja szelni a zöldséget. Aztán felé nyújtom a kést, hiszen még ott van több mint a fele, próbálkozzon csak ő.

Nem tudom eldönteni, hogy Molly bátor, vagy ostoba, de ha nagyon muszáj lenne választanom, akkor inkább az utóbbit mondanám. S egyáltalán nem szemétségből, csupán én pontosan tudom, hogy Sabine mire képes. Szerintem a nővérem nem ismer határokat, épp ezért is tartok tőle, és féltem az ismerőseimet.
− Nem pletykákkal teszi tönkre az életedet, de… Mindegy is – vonom meg a vállamat, hiszen évekig sorolhatnám Sabine válogatott módszereit, amivel megaláz, a sárba tipor, romba dönti az önbecsülésedet, és pillanatok alatt elragadja az összes barátodat. Nem is akarok inkább rágondolni, mert megkeseredne a számban a falat.
Azt viszont nem fejtem ki, hogy számomra igenis fontos a látszat, ezért sem lázadok a nővérem ellen. Hadd higgye azt a család, hogy jól kijövünk egymással. A diákok véleménye pedig… Úgyse tudom megmásítani őket, de legalább megpróbálhatok időnként korrigálni egy-egy véleményen.
− Hát… Köszi, azt hiszem – túrok a hajamba zavartan. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ennyire nyíltan kimondja a véleményét. Én nem tartom magam annak, mert ha jóember lennék, akkor nem hunynék szemet a testvérem ostobaságai felett, ahogy a szüleim előtt se hallgatnám el, hogy Sabine miket művel. Ha valóban annyira jó lennék, akkor kiérdemelten viselném a prefektusi jelvényt, de bármennyire is szeretném, sajnos ez nem így van. Nem vagyok jó, vagy hős, vagy bármiféle pozitív szereplője az életnek, inkább valami szürke mellékkaraktere vagyok, olyasvalaki, aki feláldozható és lecserélhető. Nem születtem nagy dolgokra, és nem is vágyok rá.
− Úgy legyen – jelenik meg egy apró mosoly az arcomon. – De ne aggódj, ha nagyon megakadok, akkor úgyis akad segítségem.
Elvégre, mágiatörténet órán mindig újságot váltok egy titokzatos személlyel, akivel néha együtt fejtünk rejtvényt. Ha valamit nem tudok, akkor meghagyom neki a lehetőséget a bizonyításra, ha pedig nagyon belelendülök, akkor akár az egészet megfejtem egy-egy óra alatt. Néha már alig várom, hogy megjelenjen az új újságszám, és nem csak a következő rejtvények miatt, hanem a németül való kommentek olvasgatása is felettébb szórakoztató.
− Annyira nem értek hozzá. Mármint, inkább a tünetekről olvastam még nagyon régen, mármint a figyelmeztetőjelekről és egyéb dolgokról, de az olyan információk nem ragadnak meg, mint hogy melyik nem között van több pszichopata. Simán lehet igazad – vallom be, bár valóban érdekesnek találom az ilyen betegségeket, de az agyam kiszűrni a jelentéktelennek tűnő információkat, és csak nagyon kevés dolog marad meg.
Mondjuk, fogalmam sincs, hogy a spagettikészítéstől miként és mikor jutunk el a pszichopatákról való társalgásig, de nem különösebben zavar. Csak kicsit viccesnek találom, semmi több.
Inkább igyekszem a hagyma felkockázására összpontosítani, elvégre főzni akarunk, és egyelőre nem sokat teszek hozzá az egész folyamathoz. Homlokráncolva figyelem miként csinálja, majd amikor felém nyújtja a kést, a pillantásom az eszközről az arcára, majd vissza a pengére vándorol.
Elveszem tőle a kést, s jobb híján megpróbálom leutánozni a mozdulatait. Borzasztóan sokat ügyetlenkedem ugyan, s a kockáim nem lesznek olyan szépek, mint Mollyé, de legalább sikerül úgy felszeletelnem, hogy egyrészt nem sírom el magam a szagtól, másrészt nem vágom el a kezemet sem.
− Elsőre talán nem is olyan szörnyű, ugye? – pillantok le a saját, kicsit szabálytalanabb kockáimra, aztán Mollyra emelem a tekintetemet. – És mi a következő lépés?

Max&Molly

Tényleg jobb ha annyiban hagyjuk, még a végén nekiállnánk vitatkozni a nővérén. Csak hagyjuk annyiban és kész, mindkettőnknek így lesz a legjobb. Talán tényleg naivitás részemről azt hinni, hogy nem tudna tönkretenni. Sokszor mondták már, hogy hiába vagyok ilyen badass csaj, egyszer a túlzott pozitivitásom fogja a vesztem okozni. Az a baj, hogy hiába vagyok jó emberismerő, az optimizmusom néha hajlamos átvenni az uralmat az agyam felett és megszüntetni minden racionális gondolatot.
Látszik, hogy nem ért egyet velem. Talán úgy gondolja, hogy azért, mert nem tesz semmit a nővére ellen ő is ugyanolyan mint ő. Vannak hibái, de ha ezeket elengedi és egy kis önismerettel megpróbál segíteni rajtuk, akkor alapvetően csodás ember lehetne belőle. na nem mintha most nem lenne az, csak ha leküzdené ezt a feszélyezettségét akkor lehet könnyebben boldogulna a világban.
- Mégis kivel töröd meg a rejtvényfejtők első fő szabályát? - Ilyen nem létezik, de ha létezne, akkor biztosan az lenne, hogy sose oszd meg mással a megoldásodat. A második meg az, hogy ne kérj segítséget olyantól, aki ugyanazon ügyködik, amin te. Egyszerű, hogy miért. Így odavan az egész izgalom és a végén a katarzis, hogy sikerült egyedül megoldanod az egészet. Ez a legnagyobb buli az egészben, aki nem tudja értékelni annak kér is neki állni egy ilyennek. Persze mondjuk ha valami csinos lányt akar így felszedni az egészen más téma, szerelemben és háborúban mindent szabad ugye, mint tudjuk.
- Én sem vagyok szakember, szóval most gyakorlatilag ketten vagyunk hülyék. - Vicces helyzet ez, hogy ketten próbálunk egy olyan témáról beszélni, amihez valójában egyikünk sem ért. Ritkán kerülök ilyen helyzetbe, mert ha benyögök egy az előbbihez hasonló tényt akkor általában csak pislognak rám, mint hal a szatyorban és világukat nem tudják, nem hogy rákontrázzanak valamivel. De hát mindig érhetik meglepetések az ember lányát.
Bátorító mosollyal nyújtom át az eszközt és figyelem, hogy ne vágja oda az ujját. Egész ügyesnek bizonyul, úgy tűnik, egészen könnyen tanul. Én első alkalommal inkább feltrancsíroztam, mintsem kockáztam szegény hagymát, ehhez képes Max műve teljesen felismerhető.
- Tökéletes - bólintok, majd odalépek a tűzhelyhez és az előbb előkotort lábasba olajat öntök, majd felrakom melegedni. - Most kérlek meg fogjuk pirítani a hagymát. Annyi a titka, hogy nem szabad, hogy leégjen. Onnantól minden flottul megy majd. - Nem mondom, hogy a továbbiakban nem lesz mire figyelnünk, de azért ez egy elég kritikus pontja a főzésnek. Könnyű elrontani és nehéz helyrehozni, szóval itt majd azért jobban figyelek majd, mint az előbb.

Néha szeretem azt hinni, hogy nem én vagyok a család feketebáránya, de sajnos ez csupán egy illúzió. Tudom jól, hogy nekem van olyan természetem, amit sem a szüleim, sem pedig a testvérem nem tolerál, mégis hiszem, hogy amit Sabine művel az nem normális.
Mások megfélemlítése, bántása egyszerűen elfogadhatatlan, és nem rajongok azért sem, amikor engem kényszerít erre. Ha fele annyira lennék bátor, mint Molly, akkor már régesrég leállíthattam volna őt. Csakhogy én egy gyáva féreg vagyok, aki inkább meglapul, és kivárja, hogy a vihar elvonuljon a feje felől.
− Őszintén szólva, nem tudom. Mágiatörin egyszer otthagytak egy újságot, amiben félbehagytak egy rejtvényt. Azt hittem, már nem kell neki az újság, így befejeztem. Azóta együtt fejtjük őket, cserélgetjük a lapokat – mosolyodok el szórakozott mosollyal. Olyan különös, hogy hónapok óta beszélgetek a cikkek mellé jegyzetekkel valakivel, akinek fogalmam sincs a kilétéről, mégis várok minden egyes mágiatörténet órát, hogy kezembe kaparintsam az újságot, és elolvashassam a válaszait. Egyszer szívesen találkoznék az illetővel személyesen, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen a valóságban, és annyi mindenről beszélgetnék vele szemtől szembe, mert sajnos nem létezik annyi szabad felület a papíron, hogy mindent le tudjak firkantani neki.
− De egyébként, mágiatörténet kivételével mindig egyedül fejtem őket – teszem hozzá, hiszen a klubhelyiségben, vagy a szobámban valóban arra kellene a rejtvényfejtés, hogy kizárjam az elmémből Lockhart szavait.
− Elég esélyes. Mondd csak, te miért érdeklődsz a pszichopaták iránt? – kíváncsiskodok, hiszen nekem a kutatómunkámhoz kellett, ahhoz, hogy Sabine-ra mennyire illik a leírásuk, és az egyik regényem alakját is ilyen személlyé akarom formálni. Azt viszont nem értem, hogy egy ilyen vidámtermészetű lány miért olvasgat mentális zavarokról.
Nem hittem volna, hogy megélem azt a pillanatot, hogy hagymapucolás előtt pszichopatákról beszélgetek valakivel, de úgy tűnik, az abszurd dolgok is a legváratlanabb pillanatokban következnek be. Mint például az, hogy sikerül anélkül feldarabolnom a hagymát, hogy megvágjam magam. Mondjuk, akkor se lenne komolyabb bajom, ismerek egyszerűbb gyógyító- és kötözőbűbájokat, de azért mégse kellene összevérezni a konyhát.
Nem vagyok az a személy, aki otthonosan mozog a konyhában, s ez jelenleg nagyon is kiütközik rajtam. Meg mernék esküdni arra, hogy némelyik házimanó még mosolyog is az ügyetlenkedésemen, bár annyira nem bosszankodom rajta. Tudom, hogy nem vagyok egy séf. Viszont, hogy Molly ne gondolja azt, hogy nem teszem oda magam, követem őt a tűzhelyig, és kicsit odébb állva, de figyelem, ahogy a hagymát beleönti a lábasba, és felteszi a tűzre.
− És azt hogy csinálod? Folyamatosan kevergeted az olajon, vagy hogy? – kíváncsiskodok, hiszen a tudományom abszolút nem terjed el a konyhaművészetig, így csak tippelni tudok.
− Addig esetleg csináljak valamit, vagy csak figyeljelek? Honnan tudod egyébként, hogy mikor jó? – Biztos élvezi, hogy idióta kérdésekkel bombázom őt, de csak úgy tudok tanulni, és elmagyarázzák nekem, mit miért is csinálunk. Máskülönben az életben nem jegyzem meg a folyamatot.
Amíg magyaráz, addig az asztalon hagyott csokis süteményből csenek még egyet, és azt eszegetem, amíg Molly hagymát pirít. Nem tehetek róla, tényleg nagyon finom lett.

Max&Molly

Hohó, érzem a levegőben a ki nem mondott vágyakat. Tudom, hogy találkozni akar vele, vagyis ha nem hülye, akkor tutira. Én is ezt tenném a helyében, vagyis mér rég megtettem volna úgy a második újságcsere után. Vagyis nem tudom, elbizonytalanodtam, mert amúgy tök izgalmas lehet így beszélgetni valakivel, de lehet győzne a kíváncsiságom.
- Próbáld meg kideríteni ki ő. Oldd meg mint egy rejtvényt, így megmarad az izgalom de közben rájöhetsz hogy ki a szerencsés - osztom meg vele életem legragyogóbb ötletét. Komolyan, még sosem találtam ki ennél jobbat. Na jó, talán mégis, de az már nem számít.
- Ki mondta, hogy érdeklődöm irántuk? Csak szeretek mindenféle érdekes dolgokról olvasni. - Van is egy csomó mugli könyvem az elengedhetetlen varázskönyvek mellé. Meglepő, mennyi mindent lehet tanulni tőlük, izgalmas belelátni a ő világukba is. Tudom, hogy valaki annyira nem rajong értük, de bennem minden új és ismeretlen iránti lelkesedés ég nem kis lánggal, szóval elméletben elég sok mindent tudok róluk. Aztán lehet, hogy gyakorlatban már csúnyán felsülnék és véletlenül leleplezném ez egész varázsvilágot a bénaságommal. Hát na, nem túl gyakran járok közöttük, így sok mindenre rácsodálkoznék valószínű. Például ilyen a már korábban emlegetett mozi is, azt hiszem.Felrakom a hagymát, fakanalat ragadok és kétszer-háromszor megkeverem, majd Max felé fordulok, hogy elmagyarázzam, mi történik.
- Nem árt néha megkeverni, de ha pont középen éri a láng a lábast akkor elvileg mindenhová annyi hő jut és így nem ég le. Addig bontsd ki a húst és öntsd le a levét - biccentek a lefóliázott darált sertés felé. Van akinek nem bírja a gyomra a nyers hú érintését vagy szagát, ha esetleg így lenne, majd megcsinálom én, de egy esélyt azért kaphat. - Egyébként ha jó akkor érzed a sült hagyma illatát és így szépen megkaramellizálódik. Na már nem lesz karamell íze, csak bebarnul egy kicsit - magyarázom el, nehogy félre értse. Látom ám, hogy lopott még egyet a sütiből, kedvea mosollyal nyugtázom ezen tettét. Legalább tényleg jó lett.

Az ötletére felsóhajtok. Mármint, természetesen érdekel, hogy milyen személy áll a szellemes megjegyzések és az apró rajzok mögött, azonban mégsem vagyok benne biztos, hogy mindez jó ötlet lenne-e. Fogalmam sincs, hogy mit szólna hozzám, vagy ahhoz, hogy az iskolaújság rejtélyes írója is én magam vagyok. Sabine mellett megtanultam megőrizni az anonimitásomat, és elég nehezen mondok le róla. Talán ezért se mertem még találkozót kérni az illetőtől.
− Nem biztos, hogy bele kellene folynom. Tudod… A nővérem – vakarom meg ismét az államat, s bizony ez alatt a pár perc alatt is rájöhet, hogy a testvérem bizony elég nagy gátló tényező az életem minden területén. Ha pedig ő nem folyna bele a dolgaimba, akkor apám húzná keresztül a számításaimat. Ilyen az élet egy politikus és egy leendő politikus mellett…
− Nem tudom. Csak kevesek érdeklődnek a pszichológia iránt – vonom meg a vállamat. Nem gondoltam volna, hogy Molly ennyire nyitott szellemiségű lenne, bár hozzá kell tennem, többnyire nem gondolok semmit az emberekről. Nem akarom őket olyan hamis tulajdonságokkal felruházni, amelyek abszolút nem passzolnak hozzájuk. Inkább várok, figyelek, hallgatok és tanulok, aztán ha valakivel szóba elegyedek, akkor úgyis közelebb kerül hozzám.
− De ha tényleg ennyire kíváncsi vagy, akkor tényleg menj el egy mugli filmvetítésre. Megéri – mondom ezt én, aranyvérűként, egy olyan férfi gyermekeként, aki előnyben részesíti az aranyvérűek jelenlétét a családban. Viszont nem akarok elzárkózni a muglik szokásai elől sem, hiszen elképesztő, hogy mennyi mindent meg tudnak valósítani mágia nélkül. – Néha olyan érzésem van, mintha a muglik nem is lennének annyira gyámoltalanok, elvégre varázsképességeket mellőzve is elképesztő dolgokat tudnak alkotni. Lehet, hogy csak mi, varázslók kényelmesedtünk el túlságosan.
Osztom meg vele is a véleményemet, hátha szeretne reflektálni rá valahogy, ha már ennyire érdeklődik minden felől, akkor lehetőséget adok neki arra, hogy kibontakozzon.
Közben arra is figyelek, ő mit varázsol a hagymával, és sűrűn bólogatok minden egyes szavára, jelezve, hogy ezt a részét még értem a dolognak. Mármint egésze addig, amíg a hagymáról van szó. Utána ismét értetlen pillantást vetek rá, s már-már szégyenlem magam a tudatlanságom miatt. De ha feltételezéseim helyesek, akkor lehet van egy ötletem.
Szóval fogok egy edényt, beleteszem a zacskós húst, fogok egy kést, a késsel felvágom a zacskót, majd a húst a mosogatóhoz lépek az edénnyel, az egyik kezemmel megfogom a húst, hogy ne essen ki, és megpróbálom leönteni róla a levét. Persze, mindezt akkor csinálom, ha Molly nem szól közbe, hogy ezt bizony nem így kell, ugyanis elég nagy az esély arra, hiszen foglalmam sincs arról, hogy mit csinálok pontosan. Ha nem így kell, akkor inkább megvárom a lány magyarázatát, és aszerint cselekszem.
Összeráncolom a homlokomat a „hagyma” és „karamellizálódik” szavak egy mondatban való szereplésén. Valahogy én nem így képzelem el ezt a dolgot, de szerencsére Molly utána magyarázatot fűz hozzá, így már kevésbé vágok értetlen fejet.

Max&Molly

Olyan szúrós szemekkel nézek rá, hogy ildomos lenne legalább egy kicsit megijednie. Mégis meddig akar a nővére árnyékában élni? Nem hunyászkodhat meg örökre, egyszer a sarkára kell állnia és férfiként vislekednie.
- Hanyadikos is a kedves testvéred? - Legjobb tudomásom szerint végzős. Márpedig amint kiteszi innen a lábát már nem lesz többé hatalma a fiú felett. Persze lehet, hogy messzebbről is irányíthatja a kis pincsikutyáin keresztül, de a távollétében a hatalma is meggyengül. Ha egyetlen jó éve lehet a kócosnak, akkor az a következő lesz, ebben szinte biztos vagyok. Persze ha továbbra is így áll hozzá a dolgokhoz akkor esélye sincs, de csak egy kicsit fenékbe kellene billenteni, hogy rájöjjön, nem minden olyan keserű, mint amilyennek hiszi.
- Pedig igazán érdekes tudományág. - Persze, nem árt hozzá némi sütnivaló, hogy megértsük miről van szó. Bennem van valami természetes hajlam, fogékonyság erre, így ha nem tudok megélni a festészetből azt hiszem ezzel szeretnék foglalkozni. Így legalább biztos tervem van a csúfos kudarc esetére is. Persze nem szeretek ilyenekre gondolni, mert szeretném azt hinni, hogy meg tudok élni a festészetből, de lássuk be, ehhez sok szerencsére és gazdag támogatókra lesz szükségem. A tehetség manapság már kevés, ha nem vagy elég jó üzletember akkor neked véged.
- Talán azért, mert amúgy tényleg nem azok. Sokkal okosabbak, mint gondolnánk. Míg mi mindent elintézünk két-három pálcaintéssel addig ők a kreativitásukat és a tudásukat használják fel. Zseniálisak - csóválom a fejem. Néha azt hihetnék, hogy Lucyval együtt én is a Hollóhátba kerültem, mikor ennyire nagyra tartom a józan ész és a tudás hatalmát, de talán épp azért nem kerültem oda, mert én magam nem rendelkezem kellő tudással és szorgalommal. Ezzel szemben az biztos, hogy lenyűgöznek a mugli találmányok. Személyesen nem sokkal találkoztam, de olvastam már jó néhányról és egyszerűen elképesztőek. Nem is értem, hogy képesek ilyesmiket megalkotni.
Félszemmel azt figyelem, hogy mit csinál, de mivel ügyesen megoldja a feladatát így nem akarok közbeszólni. Mosolyogva kevergetem a hagymát, majd intek neki, hogy hozza csak ide azt a húst.
- Most borítsd bele aztán csapkodd szét ezzel a fakanállal kis darabokra - nyújtom felé vigyorogva a kezemben tartott eszközt, amint ő megszabadult a tányértól. Jó, elég lenne ha csak óvatos mozdulatokkal darabolná fel a húst, de sokkal élvezetesebb ha kis agressziót visz a dolgokba. Így legalább levezetheti a feszültségét azzal, hogy valami hasznosat csinál.

Felhúzom a vállaimat, amikor szúrós szemekkel néz rám. Tudom jól, hogy a nővérem uralma hamarosan véget ér, mégis amíg nem következik el az az idő, addig nem eresztek le a falaimból.
− Végzős – jegyzem meg, bár Sabine-nál nem tudom biztosra. Tisztában vagyok vele mennyire maximalista, mégis valaki olyasmit pletykál róla, hogy valamiből bukásra áll. Nem tudom ki terjeszti róla ezt a hírt, de biztos, hogy földbe döngöli majd az illetőt, ha a nyomára akad. Én nem mernék a testvéremről ilyet állítani, akkor sem, ha borzasztóan utálom, mert híres a bosszúálló természetéről.
− Mindenképpen. Az emberek néha nem is sejtik, hogy mennyi minden rejtőzik a tudatalattijukban, vagy éppen nem tudják, hogy mi vezérli a cselekedeteiket, mennyi mindent köszönhet a családjától eltanult viselkedésiformáknak, és… Még sorolhatnám – felelem neki, hiszen engem is foglalkoztat ez a dolog. Nyilván túl érzékeny vagyok ahhoz, hogy más emberek sorsával foglalkozzak, de szeretném megérteni magamat és a testvéremet.
Azonban nem tudom eldönteni, hogy mennyire kellene belefolyni ebbe a témába, vagy éppen Mollyt mennyire szeretne erről beszélgetni, így hamar hanyagolom a mugli témát.
− Mint mondtam, imádnád, hogy miket képesek kitalálni – teszem hozzá utolsó gondolatként, hiszen nagyon is jól ismerem a muglik szokásait. Sabine ezt se nagyon díjazza bennem, de hát nem tud mindentől eltiltani. Még akkor se, ha a szemében vérárulónak tűnök, engem akkor is érdekelnek ezek a dolgok.
Annyira lefoglal a hússal való ügyetlenkedés, hogy nem is ragozom tovább a dolgokat. Tényleg borzasztó kétbalkezesnek érzem magamat, de addig, amíg nem vágom meg az ujjamat, addig nem könyvelem el magam teljesen tehetségtelennek.
− Csapkodjam? Minek? – vonom fel a szemöldökömet, miközben átveszem tőle a fakanalat. Sokkal inkább csak nyomkodom a húst, hogy szétjöjjön, mert nem akarom, hogy kisebb-nagyobb darabkák szétrepüljenek. Amúgy sem vagyok az a heves típus, ahogy nagy erőt sem szoktam kifejteni, ha nem muszáj. Egy darabig így böködöm a húst, tényleg igyekszem minél kisebb darabokra szedni, de nem hiszem, hogy elég lenne már. Mindenesetre Molly orra alá dugom, hogy mondjon róla véleményt.
− A hagyma már jó? – kíváncsiskodok, amíg az ítéletre várok, addig a fazékba lesek. Én vagyok teljesen vak, vagy abszolút nincs közte különbség? Á, inkább felfogadok valami szakácsot, vagy házimanót, ha elköltözök, esetleg még remélhetem, hogy a leendő párom tud majd főzni, mert minél jobban telik az idő, annál jobban ütköznek ki a hiányosságaim.
A frusztrációmat pedig inkább evéssel vezetem le, mert nem hiszem, hogy Molly és a manók díjaznák a cigarettázásomat, bár meg kell hogy mondjam, a húslét leöntő kezemmel nem túl jó ötlet összefogdosni a süteményt, és borzasztó utóérzést kelt a számban. Képtelen vagyok a fintoromat leplezni.

Max&Molly

- Látod, jövőre azzal találkozgatsz, akivel akarsz. Ha nincs itt, nem bánthat - emlékeztetem. Persze én nem tudhatom milyen rettegésben élni. Hogy milyen az, ha a saját testvéred nyom el és tart terrorban, mert rosszul van huzalozva. De ettől még megpróbálhatok lelket önteni belé. Megérdemelne egy kis boldogságot és ha ez az ismeretlen lány vagy fiú teszi boldoggá, hát szerezze meg. Küzdjön érte.
Egyetértésem jeléül hevesen bólogatok, hogy igen, bizony, elképesztő mi minden folyik az ember agyában. Olvastam ezzel kapcsolatban is néhány kutatást de nem akarom szegény srácot mindenféle statisztikákkal és adatokkal fárasztani. Tudom, hogy mikor belelendülök egy-egy téma magyarázásába akkor onnantól kezdve nem lehet lelőni és hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára. Most pedig koncentrálnom kell a főzésre, nem érek rá ilyen lényegtelen dolgokról beszélni, mikor az a tét, hogy Max megtanul-e spagettit főzni. Ez bizony véresen komoly.
- Azért kedves, hogy minél kisebb darabokra essen. Gondolom te sem szeretnél ilyen gigászi darabokkal szórakozni. - Nem akarom kivenni a kezéből a kanalat, így hát megvárom, hogy az ő módszerével érjük el a kívánt hatást, vagy hogy megtalálja a benne szunnyadó vadállatot és felébressze hústrancsírozásra. Szurkolok neki. - Igen, azért tettük rá a húst. Keverd össze a hagymát meg a húst, hogy ne égjen oda. - Bár néhány helyen ahogy látom már egy picit odakozmált de sebaj, nem történt tragédia. Közben engedek egy kis vizet, amíg véghezviszi minden utasításom, majd leöntöm a fővő hagymás-húsos masszát és rácsapom a fedőt.
Elnevetem magam a fintorát látva. Nem gondoltam, hogy nem lesz annyi esze, hogy vagy ne fogdossa össze a húst vagy kezet mosson utána mielőtt enni készül. Mennyi mindent kell még tanulnia. - És most várjuk a csodát. Addig nyisd fel a paradicsomot - adom ki a következő parancsot. Innentől már nem lehet elrontani, gyakorlatilag már majdnem kész. Csak tartson ki még egy kicsit és megízlelheti munkája gyümölcsét. Vagyis inkább főételét. - Ne aggódj, mindjárt kész - említem meg neki is, hátha ez motiválóan hat rá. Valahogy már nem tűnik olyna lelkesnek, egész addig, míg meg nem kóstolja. Biztos vagyok benne, hogy mennyei lesz és akkor elismerheti, hogy nem olyan béna, mint azt hitte magáról.