Luella M. Shafiq

Sokak szerint büszke vagyok, mert akármi történjen is, én emelt fővel fogok távozni. Belém rúghatsz, becsmérelheted a családomat, de nem fogsz tudni megbántani ezzel. Nem, nem vagyok érzéketlen, mindössze tudom, hogy csak bántani akarsz. Ha pedig tudom, nem fogom hagyni. Amíg nem szeretek valakit, nem fogom hagyni, hogy bármelyik szavával is meg tudjon bántani. Nem adom fel könnyen, ahogy az igazamból sem szeretek engedni. Ki becsüli, ki ellene van ezen tulajdonságaimnak. Kitartó vagyok, és lojális. Ha valami elhatározok, akkor azt véghez fogom vinni, és semmi esetre sem fogom cserben hagyni a társaimat. Ellenben nem vagyok az a típus, aki bárkin is átcsörtetne. A céljaimért, másokért mindig kiállok, de soha nem magamért. Soha nem éreztem úgy, hogy fontosabb lennék, mint bárki más, ahogy a vérem se tűnt többnek, mint bármelyik évfolyamtársamé. Nem tudok könnyen elítélni másokat, mert mindig ott motoszkál a gondolat a fejemben, hogy ő tudja, hogy miért teszi azt, amit. Értem, hogy mindenkinek megvannak a maga indokai, és tudom, hogy joguk van a saját életüket élni. Én sem akarok többet, mint a saját életemet élni. Nincsenek nagyratörő álmaim, nem akarok világuralmat, mindössze egy egyszerű életet.

Ikrekként jöttünk a világra, egypetéjűek voltunk, annyi különbséggel, hogy ő apa kék szemeit örököltem, amíg én anya barna szemeit. Együtt nőttünk fel, egy szobán osztoztunk, ugyanolyan ruhákban öltöztettek minket. Mi ketten voltunk egy egész. Nehéz nem gondolni rá. Daffy rettenetesen életvidám volt, imádott az udvaron játszani, és a folyosókon fogócskázni. Engem is mindig magával rángatott, szinte alig volt olyan pillanat, hogy ne fogta volna  a kezemet és vezetett volna be valami újabb kalandba. Miatta szerettem meg az erdő illatát, miatta hallgatózom, ha susog a szél. Azt mondta, a szél mindig hordoz magával valami újat, titkokat. Mellette egy pillanatig nem unatkoztam, mindig egy széles mosoly terült el az arcunkon. De Daffy már 12 éve, hogy elment. Itt, a Szent Mungo falai között. A temetésen esett, mintha csak az ég is gyászolt volna. Pedig azt hittem, sütni fog a nap. A nővérem mindennél jobban szerette, amikor sütött a nap. Ő maga is olyan ragyogó volt, mint a Nap. Először hihetetlen volt, azt hittem hazudnak. Lehetetlen, hogy a mindig mosolygó nővérem meghaljon. Ketten voltunk, együtt jöttünk, együtt kellene lennünk. Mégis egyedül maradtam. Akkoriban nem akartam elfogadni, hogy Daffy halott, éjszakákat sírtam át, és kihisztiztem, hogy a bútorai maradjanak a szobánkban. Abba az álomképbe ringatva magamat, hogy bármikor visszajöhet, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat. Persze, amikor már megjött a levelem a Roxfortba, amikor a Süveg elkiáltotta magát, hogy Hugrabug, amikor már nem volt ott az ágya az enyém mellett a szobában... Végleg megértettem, hogy örökre elment. Már nem fog rám mosolyogni, már nem fog kézenragadni, hogy a tiltás ellenére még este 11-kor is a folyosón fogócskázzunk. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Daffy nem volt sehol, pedig egy házba kellett volna kerülnünk. Nincs kétségem felőle, hogy ő is Hugrabuggos lett volna, hiszen mindig vidám volt, mindenkit szeretett, és mindenki szerette. Hozzá képest nekem semmi keresnivalóm nem volt itt. Estella, Eliza, Meriall és Nova a szobatársaim, cserfesek voltak, én nem. Daffy-nak kellene itt lennie, ő is cserfes volt, vidám. Én nem vagyok Daffodil, de akkor még hittem benne, hogy lehetek. Naiv dolog volt tőlem, hogy azt gondoltam, olyan lehetek, mint ő. Viszont nagyon igyekeztem. Próbáltam minél többet mosolyogni, próbáltam becsatlakozni minden beszélgetésbe, de lassan, ahogy teltek-múltak az évek, egyre kényelmetlenebb volt így. Rájöttem, hogy nem szeretek feleslegesen cseverészni, ahogy az állandó mosolygástól fájtak az arcizmaim. Én nemt tudtam Daffy lenni. Pedig nagyon akartam. Annyira, hogy a hatodik évem nyarán én is bekerültem a Szent Mungoba. Depressziót állapítottak meg, nem volt étvágyam, nehezen aludtam. Anya sírt, éjszakákon át. Volt, hogy haza sem akart menni, nem akart egyedül hagyni az ispotályban. Félt, hogy megint arra kell majd visszajönnie, hogy a lánya halott. Apa és a bátyám felváltva kísérték őt be minden nap. A pszichomedimágus 2 naponta jött, nagyon sokat beszélgettünk, leginkább a nővéremről és a családunkról. Azon a nyáron végre képes voltam őt elengedni, bár elfelejteni soha. A mai napig hatalmas űr tátong a szívemben, de közben megtaláltam önmagamat. Rájöttem, hogy mennyire fontos nekem a családom, rájöttem, hogy tudnom kell élni Daffy nélkül is. Ami a legfontosabb volt a számomra, hogy rájöttem, én is pszichomágus akarok lenni. Rettenetesen boldog voltam, részben, mert még a nyár vége előtt haza mehettem, részben, mert végre tudtam, hogy mit akarok csinálni. Életem legtanulságosabb nyara volt. Azóta nem erőltetem a beszélgetéseket, megtanultam értékelni önmagamat, és igazi barátokra leltem. Szorgalmasan tanultam, hogy bekerülhessek az akadémiára, és azóta is rendületlenül fektetem minden energiámat ebbe. A Szent Mungo az évek során a második otthonommá vált. Ugyan még mindig a családommal vagyok a legszívesebben, de a gyakorlatokon kívül és önkéntesként járok az ispotályba. Így végre teljesen egésznek érzem magamat.

Barna haj, barna szemek, álmos tekintet. Teljesen átlagosnak nevezném magamat, ámbár édesanyámtól örökölt arcvonásaim adnak némi különlegességet. Ennek köszönhetően hiába rendelkezem meglehetősen mindennapi külső jegyekkel, valami mégis varázslatosnak hathat, mondták már, hogy lehetetlen olvasni az arcomról. Szinte misztikus vagyok... Ámbár én teljesen feleslegesnek találom, soha nem igyekeztem, hogy a lehető legszebben kicsinosítsam magamat. Soha nem használtam sminket a roxforti éveim alatt, mindössze az akadémiai éveim során kezdtem el megismerkedni velük, de még mindig kényelmetlenül érzem magam, ha túl sok smink kerülne az arcomra. Általában megelégszem egy rúzzsal is.
A ruháim, ha akarnám, ha nem, milliónyi lenne, és a legszebbek. Édesanyám francia, imádja a szép ruhákat, finom parfümöket, és csillogó ékszereket. Mivel kiköpött mása vagyok külsőleg, és alkatilag is egyaránt, rengeteg ruhát örököltem tőle, valamint vásárol nekem. A testvérem halála után gondosan ügyel rá, hogy mindent megadjon a számomra, ha kérem, ha nem. Sokszor segít is kiválasztani, hogy mit vegyek fel, ugyanis magamtól hajlamos vagyok sötétebb színű ruhákat, gyakran feketét választani. Ő odavan érte, ha igazán nőies ruhákat hordok, amik testhez feszülnek, és kiemelik vékony derekamat. Én jobb szeretem, ha a ruha inkább kényelmes, mint mutatós.