Anita Hilde Rappaport

Megbízható. Titkok őrzője. Szeret mindenkiről mindent tudni, éppen ezért van annyira kíváncsi, hogy meghallgasson másokat. Természetesen nem adja tovább. Nem célja pletykálni, másokat rossz színben feltüntetni, csak mindenre fel akar készülni, hogy senkit se tudjanak bemártani.
Karizmatikus. Könnyen és magabiztosan osztja meg másokkal a gondolatait, legyen szó a legostobábbnak tűnőről is, mert ő úgy adja elő, hogy hihető legyen.
Hűséges. Nem csak a családját, de még a rendet se hagyná cserben. Megtanulta már, hogy hűséggel sokkal többre megy, mint a hűtlenséggel. Mások átverése, kihasználása, nem az ő asztala.

Mániákus. Megrögzött híve a Hidra Lovagrend eszméinek, ebből kifolyólag másokba is ezt próbálja belesarkalni, bele nevelni bármi áron. Talán túlságosan hű ezekhez az eszmékhez és bárki próbálja meg lebeszélni ezekről, nem fog menni neki.
Válogatós. Talán a gazdagság velejáró tulajdonsága, hogy mindenből a legjobb kell neki. Ha valaki hát ő biztosan megteheti, hogy józanon döntsön arról mit szeretne választani egy adott helyzetben. Minden lehetőségen végigmegy és biztosan mindenkit meghökkentő választása lesz. Ez a célja ugyanis.
Engesztelhetetlen. Haragtartó. Valószínűleg, ha megbántják akkor egy jó darabig - vagy esetleg sohasem - nem lehet kibékíteni őt. Mert túl makacs ahhoz, hogy megbocsájtson és túl büszke is ahhoz, hogy belássa nem neki volt igaza, hanem valaki másnak. Ezért van kevés barátja, mert már a régieket lecserélte újra ebből a tulajdonságából kifolyólag.

You make me wanna die

Mind menekülünk valami elől és mind megoldást próbálunk találni rá, ez az ami talán összeköthet másokkal, a közös cél érdekében képesek lennénk bármit és bárkit feláldozni, csakhogy sikeres legyen a törekvésünk. Már kisgyermekként halhattam a Hidra Lovagrendről, amit évszázadokon át a családunk ősei és mi magunk is próbálunk életben tartani. Nem így akartam az őseim előtt tisztelegni. Nem így akartam erősíteni a Hidra Lovagrendet. Szerintem senki sem akarta így ezt. Én sem. Azért is igyekszem még elfogadtatni ezt az egészet a családommal. Mióta van ez az egész állapot így? A tavalyi kirándulásunk során Japánba utaztunk, csak úgy, legalábbis azt hittem, hogy ez minden ok nélkül történik. Nagyon elcsépelt hangulatban voltam, nem akartam odamenni, mert… igazából attól tartottam, hogy visszakívánkozom oda és soha többé nem fogunk újra odalátogatni. Mert miért is látogatnánk oda? Nem igaz?
Egy hotelben szálltunk meg, lényegtelen, hogy mi a neve. A lényeg igazából azon van, hogy ott találkoztunk össze egy hozzánk hasonló európai varázslóval, elsőre nem volt szimpatikus, másodjára és harmadjára sem. Túl nagy érdeklődést mutatott az én irányomba, amit valamiért a szüleim nem vettek észre. Vagy észre vették és nem mondtak semmit. Amíg ott voltunk, kipihenni az iskola fáradalmait és új szövetségesekre szert tenni alapon, valahogy beédesgette magát a családba. Nem tudom, hogyan tette, de az biztos, hogy a szüleim oda meg vissza voltak érte. Én meg nem. Nem tudtam sehogy sem megkedvelni őt. Nem tetszett a jelleme, olyannyira túl erőltetetten kedves volt, hogy igazából ez kezdett el túlságosan zavarni.
Nem tudom, hogyan, de rájött a születésnapomra, gondolom a szüleim szólhatták el magukat, mert én biztosan nem szóltam neki róla. Sőt még nem is panaszoltam el neki, mert nem volt hogyan, mikor. Aznap a hotel vidám volt, a személyzet vidáman mosolygott rám, szakéval kínáltak, amit megjegyzem azóta se tartozik a kedvenceim közé, de így ebben az állapotban meg végképp nem. Tehát mindenki ünnepelt, az én születésnapomon, csak én vágtam túlzottan komor képet. Nem értettem, hogy miért öltöztek hagyományos ruhába, amikor senki sem kérte őket rá. Az meg még inkább ijesztő volt, hogy így ilyen körülmények között is mosolyogtak. Én meg megpróbáltam visszamosolyogni rájuk, elfogadtam a meglepetést is amit a kezembe nyomtak.
Mintha mind egyszerre kezdtek volna megörülni, mármint annál is jobban, ahogy az érkezésemkor voltak, nem volt benne semmi megjátszás, semmi ijesztő. Sajnos nem értettem, hogy mit mondtak a nyelvükön, de mi mást kívánhattak volna, mint boldog születésnapot? Na igen, ez jó kérdés, főleg, hogy a tolmácsunk nem közvetlen mellettem volt, hanem a szüleim mellett állt és velük vitatott meg valamit. Amikor ők megláttak kezemben az ajándékkal szintén nagyon boldogoknak látszottak. Csak a szívem mélyén én tűntem túl… csalódottnak, hogy itt fogjuk hagyni egyszer ezt a helyet, mert szólít a kötelesség. Tudom, hogy igazából most is csak azért vagyunk itt, mert apa üzletelni szeretne az itteniekkel, szövetségre lépni velük, de nekünk mégis azt mondta, hogy csak egy családi kirándulás az egész. Annak is tűnt, tényleg. De át kellett látnunk ezen az egészen nekünk gyerekeknek, vagy legalábbis nekem muszáj volt. Ott termett mellettem, Marius. A férfi akit azóta sem bírok, miért kedvelném? Akkor még is egy pillanatra rá mosolyogtam, mintha ez az ő esetében is olyan természetes lett volna a részemről, valójában nem is vele volt gondom igazából. Hanem azzal, ahogy betoppant az életünkbe, ahogy kedveskedett, ahogy érdeklődött irántam, eléggé zavaró volt. Én meg nem akartam felkelteni az ő érdeklődését, mert akármilyen imponáló is volt a külseje valami azt súgta ne kedveljem őt. Idővel persze kiderült, hogy nem egyszerű varázsló és ez elkezdett zavarni. Mert annak köszönhetően, hogy megismertem őt, hogy egy kicsit közelebb merészkedett a családomhoz és én el akartam menekülni előle, el akartam kerülni őt minél messzebbre annál jobb. Ezért kerestem a legrosszabb megoldást, ami mindenre képtelenné tesz, de parancsolgatni, keresni a lehetséges tagokat, terjeszteni az eszméinket a Hidra Lovagrend érdekében még tudtam. Egy késő éjszakán találtam szembe vele magam, véletlenül. Az elején csak… szerintem képes lett volna csak úgy ott hagyni és meghalni, mert miért is bajlódott volna velem? Miért is érdekelte, hogy én élni akarok? Hogy a családomnak szüksége van rám, hogy még nem jött el a halálom ideje? Talán az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, nem hagyott meghalni, pedig simán megtehette volna és most nem kellene arról siránkoznom, hogy bár a szüleim letettek a tervükről, ami arról szólt, hogy ehhez a Marius Dragomir-hoz adjanak feleségül, de az volt a baj ezzel az alakkal, hogy… dhampir volt. Azzal, hogy belőlem vámpír lett a helyzet csak rosszabbra fordult. Azt kezdte el hinni, hogy miatta csináltam az egészet, mert együtt érző akartam lenni vele. Hogy meg akartam érteni milyen nehéz neki. Holott dehogy. De elutasítottam vagy megmondtam neki, hogy mi a helyzet? Hát persze, hogy nem.

Haj: Hamvas szőke, ami a háta közepéig ér. Szereti, mert egyedivé teszi őt és igazából bármilyen ruhához képes találtatni ha arról van szó. De amit szeretne megjegyezni az az, hogy ő igenis ápolja a haját, arról azonban nem tehet ha összekócolódik és úgy néz ki, mintha egy éve nem látott volna fésűt meg sampont. Kisebb korában sokszor Hófehérkének csúfolták, nem is értette miért, mert ő nem ártott senkinek sem. Mostanában azonban ügyet sem vet az ilyen hozzászólásokhoz, mert ő ennek ellenére imádja a haja színét! Sőt örül, hogy nem tucatszemély és nem barna vagy fekete a hajszíne. Soha nem is próbálta meg elrejteni a haját, mert hát minek úgyis mindenki tudja milyen a hajszíne és kész.
Szem: Olyan káprázatos mandulavágású kék hogy eszedbe sem jut az a mondás, miszerint a kék szemű személyek ravaszak és hidegek. Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy Nitta nagyon pozitív személyiség ha arról van szó. Természetesen mindig vannak akik megkérdőjelezik ezt és az orra alá dörgölik, hogy ő csak hallgasson, mert könnyen alkalmazkodik és nincs miért panaszkodnia.
Ajkak: Egyszerűen nagyszerűen átlagosak, sem nem túl apró sem nem túl széles, hanem pont a kettő között van az arányuk. Rúzst csak néha használ, úgy gondolja az ajkai éppen elég pirosak nem kell minden egyes percben azon fáradoznia, hogy legyen valami színűk és másoknak is feltűnjenek. Abból a szempontból, hogy imád mosolyogni az ajkai ennek megfelelően szélesnek tűnhetnek, de amúgy tényleg nagyon átlagosnak tartja a szájformáját.
Bőr: Nem feltűnő és szemet vonzó a külseje, nem panaszkodhat, hogy afrikai származású lenne és ezért mondjuk egzotikus számba menne s, ebből kifolyólag mindenki megbámulná őt. Szó sincs erről, őt bizonyára nem fogják megbámulni, mert elég szokványos a bőrszíne. Ezzel ha akarna se tudna felvágni, mivel ‘fehér emberrel’ mindenki találkozott már vagy éppenséggel az illető szintén az. Bár ami azt illeti a bőrszíne egy kicsit enyhén napfény kerülte, hogy tényleg átlagosan ijesztőnek mondható legyen. Hegek és sérülések szempontjából a bőrét nem kell takargatnia, mert ha valaha fel is horzsolta a térdét annak nem maradt sok nyoma. Tapintását tekintve sem száraz fajta, ami arról biztosítja azokat akik hozzá érnének, hogy egészséges és igenis helyesen táplálkozik vagy legalábbis próbál, annak ellenére is, hogy ő vámpír lett.
Testalkat: Sosem félt, hogy fenyegetni kezdi őt a kóros elhízás vagy lefogyás veszélye. Mindig normálisan étkezett és meg volt elégedve a kinézetével. A családjában amúgy sem voltak túlsúlyos vagy túl sovány személyek így érthető, hogy ő miért nem lett kivétel ez alól. Magasságát tekintve örül annak, hogy el tudja érni a dolgait onnan ahová tette őket. Nem egy égimeszelő ez tény és nem is törpe típus, de ha bárki megkérdezné milyen magas és mennyit nyom alatta a mérleg egy enyhe vállvonással jelezné, hogy fogalma sincs róla, mert egyszerűen nem érdekli ez.