Armin Raphael Turpin - aljas rágalom!

Túlságosan is őszinte vagyok, olykor flegma is, bár a flegmaság is az őszinteség egy formája nálam. Sokszor mondják, hogy nem vagyok túl kedves, de akinek nem tetszik, az így járt. Aki meg szeret, az flegmán is szeret... mondjuk szerintem a családomon kívül nem sokan vannak ilyen elvetemültek. Akkor sem, ha próbálkozom. Márpedig próbálkozom. Remélem, látszik.
Régebben nem voltam túl nyitott, de ez mára megváltozott. Próbálom jól átlátni és megérteni a dolgokat.  Elivleg néha túlreagálom a dolgokat... szerintem csak megvan a magam sajátságos nézőpontja és véleménye. Mi ezzel a baj? Azzal már inkább, hogy elég sokat káromkodok. Hozzáteszem, még én is tudom, hogy nem kéne.

Kedves Nemtudomki! Illetve Kedvetlen Nemtudomki!
Illetve... eh, vedd úgy, hogy mindenkinek és senkinek se szól egyszerre, úgyis csak magamnak írok, mert unom a fejemet. De tényleg. Nincs tanulnivaló, vagyis lenne, csak úgy döntöttem, nincs. Felégettem. Valamin gyakorolni kell a Piroinitiot is, nem? Hát de! Na jó, ilyenkor nem értem, hogy kerülhettem a Hollóhátba, mert a hollósok szeretik a könyveket. Én is - fel - és újrahasználni. De nem voltam ám mindig ilyen.
Az egész tavaly ősszel kezdődött, mikor először láttam meg Stellát a bájitaltan teremben. Azt hittem álmodom, de álomnak túl szép lenne, és sajnos fel kellett kelnem ebből az álomból. A legjobb az, hogy nem is álmodtam. Akkor tudatosult bennem, hogy én bizony szerelmes vagyok, méghozzá nagyon... ráadásul nem értettem, hogy mégis hogy, hiszen egészen eddig semmi értelmét nem láttam a szerelemnek. Az ugyanis elcsépelt dolog.
Ez viszont egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy jó kisfiú módjára megpróbáljak a közelébe férkőzni, hogy aztán remélhetőleg megismerhessem. Habár nem volt könnyű dolgom, azért a kitartásomnak hála sikerült, amit elterveztem, így néhány hónap múlva már boldogan újságolhattam mindenkinek - akár tudni szerette volna az illető, akár nem-, hogy mi bizony egy párt alkotunk Stellával. Egy idő után viszont sajnálatos módon szétváltak útjaink. Én jobbra mentem, ő pedig balra, holott szívem szerint utánamentem volna. Azt, hogy nem tettem, a mai napig bánom. Ugyanis azóta mondhatni teljesen meg vagyok kergülve.
A nagy letargiámból végül a nagyokos unokatestvéreim és a bandájuk, vagyis a Little Blackbirds rángatott ki. Azt hiszem, végre valami jót is köszönhetek Clydenak, nem csak a folytonos idegbajt. Persze ezt még véletlenül sem mondom el neki közvetlenül. Ha rájön, akkor jó, ha nem, akkor mégjobb. Viszont nem olyan hülye, hogy nem jön rá, úgyhogy így jártam. Azzal, hogy a banda tagja lettem végre nem csak Stellsre gondoltam, hanem megpróbáltam kirángatni a gondolataimat, érzéseimet a helyükről. Vagyis egész egyszerűen csak élni az életem. Ugyan még mindig depis vagyok, vagy legalábbis úgy nézek ki, mégis úgy érzem, hogy kezdek nyitni a világ felé, a magam sajátságos módján. Ez pedig azt jelenti, hogy úgy figyelek meg másokat, hogy azok ne észlelhessék azt. Igen, sunyiban ténykedek, de ilyet más is tesz a környezetemben... őt miért nem cseszik le?Különben is, én nem is csinálok semmi rosszat! Nem kell hinni azoknak, akik azt mondják, hogy mégis, mert mi ez már? Igazságszolgáltatást követelek, ez aljas rágalom! Azért még kitartok az elveim, meg a barátaim és a családom mellett, és élem az életem annak ellenére, hogy sokak szerint megkergültem a barátnőm elvesztése után. Ezzel egyidőben pedig igyekszem visszahódítani őt. Hogy sikerül-e? Fogalmam sincs, de annak, aki azt mondja, hogy nem vagyok kitartó csak egyet tudok válaszolni: Ez aljas rágalom!

Nos ha a tükörbe nézek úgy érzem, csoda, hogy nem tört még be. Bár szerintem egyszer ezt is elérem majd valahogy. Egyesek szerint ez nem igaz. Pedig nem egyszer láttam már magamat úgy, hogy azt hittem a saját szemeimet égetem ki a másé helyett. A külsőm szerintem általában jól tükröz engem. Rövid barna haj és szintén barna szemek, amikben nem túl sok érdekelődést lehet találni, ha belenéznek. Annyira nem szeretek kitűnni a tömegből, jobb ha nem vesznek észre. Sokszor hiszik azt, hogy gyászolok, mert majdnem mindig feketében szoktak látni.Ha pedig nem, akkor általában sötét színű, kényelmes ruhákban vagyok.  Pedig nincs mit gyászolnom csak az életkedvemet, amit mostanában sajnos nem találok.