Judas & Tatiana - remember, look with your eyes, not with your hands

Judy & Tatiana

Mikor kitaláltuk, hogy a prefektusi fürdőben fogunk randalírozni, már akkor volt egy olyan érzésem, hogy jól fog jönni még nekem az a fürdőruha, amit a talárom alá vettem fel indulás előtt. És hogy miért gondoltam ezt? Mert teljesen mindegy, hogy melyik Madsszel lógtam, véleményem szerint mindkettő kanos volt. Bár Bonnieclyde gyógyósabb felét is nevezhettem annak, de az a hősszerelmes idióta elkötelezett csodálójává vált szerencsétlen Héloise Brugiére-nek, így eggyel kevesebb gyökérnek voltam a célpontja.
Szerencsére, pont olyan időpontban jöttünk, amikor senki nem tartózkodott odabent, tehát egyik prefektus sem rinyálhatott, hogy mit kerestünk ott. Bár Judyt ismerve, akkor úgyis elrendezte volna őket valamilyen úton-módon, de addigra én már rég a forró vízben relaxáltam volna.
Azonban síri csend uralkodott, egyedül az üvegen lévő sellők motoszkáltak csupán. Hallottam pletykákat arról, hogy Hisztis Myrtle szerette a prefektusokat kukkolni, de mivel nem voltam pasi, így engem nem fenyegetett komolyabb veszély.
− Úristen! Az ezért rohadtul nem fair! – fakadtam ki a hatalmas kádat látva meg annyi kis csappal. Szívem szerint már most eltekergettem volna az összeset, hogy tudjam, mit is csinálnak pontosan.
− Szerinted amúgy mennyire gáz már, hogy Bonnieclyde itt áztatja minden alkalommal a szőrös sejhaját, amíg nekünk csak egy szar kis zuhanyzó jutott? – fordultam fintorogva Judy felé, miközben körbeintettem a teremben. Bezzeg, a Durmstrangban nem volt ilyen kivételezés, itt meg a roxforti prefektusnak tök jó dolguk volt. Nem is értettem, hogy belőlem miért is nem lett prefektust. Talán azért, mert olyan gázos alakokkal lógtam, mint Bonnieclyde meg a Madsék. Oké, bírtam őket, csak hát néha az agyamra tudtak menni.
− Szóval…? – pillantottam Judyra kérdően, mert abszolút semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy teljesen levetkőzzek pont előtte, és nagyon reméltem, hogy sem tervezett meztelenkedni előttem, mert az olyat utáltam. Volt hozzá szerencsém az előző iskolámban, amikor a srácok totál elfeledkeztek arról, hogy legalább a derekuk köré csavarjanak egy rohadt törölközőt, így mondhatni, megszoktam. Ettől függetlenül nem akartam Judy farkát bámulni.
Ráadásul, azok a rohadt sellők is kíváncsian méregettek minket, ami még inkább feszélyezett, és szívem szerint betörtem volna az üveget, vagy legalább összekentem volna az üvegfelületet valamiféle festékkel. Azonban, törni-zúzni nem terveztem, festék pedig nem állt rendelkezésemre, így maradt a kellemetlen csend, hiszen rohadtul nem gondoltam át ezt az egészet, amikor korábban rábólintottam az ötletre. Mármint arra, hogy Judyval a prefektusi fürdőben. Kettesben. Fúj.

credit ❀

bitter lips

emlékszel, amikor azt mondtam, hogy többet nem fogom feleslegesen energiáimat pazarolni arra, hogy könnyen becsajozzak? ja, tudom hogy hazudtam. de tatiana krum az istennek nem akar nekem leállni én pedig kezdem feladni azt, hogy valaha is meghúzzam. kemény dió, én pedig egy: túl fáradt vagyok ehhez, kettő: túl lusta, három: pedig amúgy kurva jól néz ki. de csak nem hagyja magát és én pedig csak úgy gondolom továbbra is, hogy egyébként simán meg kéne, hogy legyen. mondjuk a legnagyobb bánatomra éppen nincsen meg, de ezzel semmi probléma, majd az idő eldönti.
egyáltalán mi a fasznak egyeztem bele a prefektusi fürdőzésbe, ha már amúgy nem fogunk semmit csinálni? már megint feleslegesen voltam jó arc és tökre nincs kedvem elindulni, de ha már elígérkeztem, akkor nem lesze akkora paraszt, hogy nem fogok elmenni. így történik, hogy mire észbe kapok, már régen öltöznöm kéne a hálókörletben, szóval gyorsan felrohanok oda, magamra kapok egy fürdőnadrágot, meg a rendes öltözékem, meg némi alkoholt a hátitáskámba, és már robogok is. hatalmasat fékezve állok meg tanya előtt, hogy aztán a következő forduló már a prefektusi fürdő legyen, ahol a jelszót benyögve engedem magam elé a lányt.
- corner a világ legnagyobb idiótája, én most mondom neked. – ugyan úgy tűnik, mintha éppen degradálnám – amit valljunk be elég sűrűn szoktam tenni – de most a hangomból nem hallatszik a lefitymáló hangnem. inkább csak a szórakozottság, ahogy a szám sarkában is ott bujkál a barátságos mosoly, ahogy említésbe jön a hollóhátas csellós. ritka pillanatok egyike, de a számításaim talán így bejönnek. - de hidd el, a prefektusok pont annyira unják már ezt, mint mi a zuhanyzót. ugyan, kérlek… ide már csak baszni jönnek az emberek. – hitetlenkedve nevetek fel, de tulajdonképpen nem mondok hazugságot, hiszen én is megfordultam már egy-két buli után itt. na, itt volt hely, most mit nézel már? ha a birtokon lett volna hely, akkor oda mentem volna, de éppen az öcsém vitt el valami csajt arra, én pedig nem vagyok annyira jóban vele, hogy egy másik fa szomszédságából hallgassam, ahogy meghúzott egy csajt. mindennek van vége, hát még a lófasznak is, de a testvéri összetartozásnak, szeretetnek is.
- szóval? krum mit finnyáskodsz? legalább azt az örömet add már meg nekem, hogy hadd nézzelek meg vetkőzni. – tűzök egy cigarettát ajkaim közé, rágyújtok, aztán gonosz vigyorra húzom ajkaimat. - ha már én is megtiszteltelek téged azzal, hogy a kedvedért hoztam egy fürdőnadrágot. – elkezdem kigombolni a saját ingem, így lassan láthatóvá válik felsőtestem, ahogy az alsó is, mikor a nadrágot és a cipőmet is leveszem. és láss csodát krum, tényleg van rajtam fürdőnadrág! wow, micsoda megerőltető munka ugye? remélem később kifizetődik a mostani rendességem.
eszem ágában sincsen elfordulni, amíg vetkőzik. sőt, pillantásom mindent elárul gondolataimról – bár takargatni azokat nem is akarom igazán. csak szótlanul szívok a cigiből, de amikor már legalább öt perce álldogálok ott és még mindig alig történt valami, türelmetlenül morranok egyet. - ugyan már tanya, nem tudsz nekem olyat mutatni, amit ne láttam már volna. – gyújtok rá egy újabb cigire, míg hátamat a hideg kőnek nyomom. felszisszenek alig hallhatóan, de tekintetemet a tőlem távolabb álló lányon pihentetem. ha végre levetkőzött – és eszedbe ne jusson krum, hogy el fogok fordulni! – akkor egyetlen pálcaintésemre megnyitom a forró vizet, a habfürdős szarságot és az égő cigarettámmal együtt bemászok a vízbe, kezeimet kirakom a medencén kívülre és úgy tekintek Tanyára, hogy jön-e már, vagy mi a tarka hippogriff fasza lesz már.

bitter lips

azért baszta a csőrömet, hogy nem volt Tanyánál sosem igazán esélyem, de a dolgokat könnyen el kell engedni. ezt példázza a tavalyi bukásom, ott is elég könnyen megrántottam a vállam a bájitaltan szarság felett, hát valószínűleg ugyanennyire könnyen rántom meg a vállam most is. nem csak képletesen, hanem úgy a valóságban is. ne kérdezd miért, fogalmam sincs a cselekedetem okáról. bírtam Tanyát, már az első pillanattól kezdve és Jézusom a tanú rá, hogy igazából sosem gondoltam hogy bármikor leállna velem. maximum egy gyengébb pillanatban – ami amúgy elég sok van, de akkor általában teljesen más dolgokon jár a fejem. most nincs gyengébb pillanat, most csak jól akarom magam érezni. és ha ehhez az kell, hogy engedjek Ms. Jégkorszak erősebb akaratának, hát lelkem amúgy rajta, tudok én normális is lenni. bár ne szokd meg Tanya, azért sokkal jobb egy pöcsfejnek lenni és állandóan panaszkodni valamin.
- nem tagadom, bonnieclyde seggén egy szőrszál többet ér, mint az enyémen tízezer. – bujtatott, már-már előkívánkozó barátságos mosoly, a hangnem pedig már tényleg önkritikusan kedves. egek, miért hagyom hogy ennyire csicskáztasson egy nő? mármint nem csak képletesen, hanem úgy amúgy is: miért hagyom, hogy ez legyen? ja igen, egy, az apja viktor krum aki azért a seggemen keresztül át tudná nyomni a gitárt úgy, hogy a the house of the rising sun azért még mindig megszólalna rajta, másrészt pedig a lánya is egy szadista beteg állat, de azért én így bírom, tegyük hozzá. azóta talán a fékre léptem, mióta ismerem.
- köszönöm, szükségem van a farkamra, úgyhogy nem szerepelt a mai műsorlistán. – jelezvén hogy bármennyire is paradoxon az én esetemben, még tisztában vagyok a nem jelentésével. legalábbis ebben az esetben, mert ha be vagyok állva mint a gerely és valaki azt kérdezi, hogy ’te judas, nem akarsz még egy csíkot felszívni?’ akkor a válaszom arra kapásból igen, de ugye a kiskutya is sokat piszkít be, mire szobatiszta lesz. na most akkor én konstans két éve nem tudok az lenni. elég debil egy kutya, nem?
- tudsz róla, hogy a visszafojtott agresszivitás amúgy nem tesz jót a szépségnek? mintha valami ráncok is lennének amúgy ott. – bökök a szeme sarka felé, ahol természetesen nincsen semmilyen szarkaláb, ellenben az elviccelésre szükség volt, mert bármennyire is legyen akkora a pofám mint a roxfort főbejárata, nem biztos hogy vissza kéne pofáznom tanyának, mert ő a többiekkel ellentétben nem félne lebaszni egyet. ezért a szép pofiért pedig kurvára kár lenne.
- na ez azért nem igaz. tizenöt alá nem megyünk, házimanóra sosem vertem még ki, a kentaurok előbb rúgnának le, mintsem esélyem lenne és… – sóhajtok egyet, arcom elkomorodik, szemeimből eltűnik a fény és inkább valami távolabbi pontot kezdek el fixírozni, hogy elrejtsem: néha én is sebezhető vagyok. néha én is csak arra vágyom, hogy valaki meghallgasson. - ki tudja, olyan dalokat még tudok mutatni, amitől meglepődnél. – rántom meg a vállam egykedvűen. nem tért vissza a jókedvem, sem a pimaszságom, a perverzségem sem, viszont ahogy Tanya elkezd röhögni a fürdőnadrágomon, akaratlanul is hatalmas mosoly kúszik ajkaimra. pedig ez egy kurva jó nadrág! Jesustól kaptam, akinek amúgy a divatérzéke még mindig jobb, mint az enyém, bár én igazából bármit… de tényleg bármit fel tudok magamra húzni. még női ruhát is.
- látod, mondtam én. – tárom szét a kezeimet és inkább nem is firtatom tovább a kukkolás, a kérés és a bámulás témáját. csak a vízben ülök, amikor egy gyengébb pillanatomban belefeledkezem a füst kifújásába és rövid úton a vízben találom magam. feljövök, hajamat hátra simítom, szemeimből kiszedem a vizet valahogyan. a kurva cigarettám persze kialudt. basszameg.
- köszönöm, asszem kihagyom. apádat távolról tökéletes nézni, miközben a seprűn van. közelebbről nem akarok vele megismerkedni. – rántom meg a vállamat, miközben idehívok egy invitoval még egy cigarettát, ha már az előző elaludt – ja kösz, Tanya – és meggyújtom. mélyet slukkolok belőle, fejemet oldalra fordítva fújom ki a füstöt.
- az öcsémtől kaptam. – válaszolok neki egykedvűen. igazából csak magamnak köszönhetem, hogy ennyire elment a kedvem. nem hibáztatom Tanyát, amiért eligazított az elején. nem is azért ment el a kedvem, de már ismerhet annyira hogy kevés helyzetben látott engem így. ha pedig ennyire egykedvű vagyok, akkor az azt jelenti, hogy baj van igazából. nem, nem olyan kurva nagy, csak szeretek panaszkodni. mint egy igazi ribanc.
- …és Blaise Finch-Fletchley egyáltalán újra emberszámba venne, vagy pedig Flora Travers végre eljönne velem randizni. – hát itt a hiba a képletben, Tanya. figyeltél ugye, mikor az előbb elindult belőlem a panaszáradat? hát basszus, röhögj ki. de esküszöm rosszabb vagyok, mint Clyde. annyi különbséggel, hogy vele legalább szóba áll az a csaj, aki bejön neki. én annyira elbaszott vagyok, hogy nem ám egy tetszik. a kentaurnak a faszát, egyszerre több és természetesen egyiknél sincs egy fikarcnyi esélyem sem, mert egy undorító gyökér vagyok. nagy slukk a cigiből, nagy sóhaj kifelé. vannak olyan napok, amikor különös dolgok történnek az ember életében. például megjön egy csajnak a pirosbetűs egy átbulizott éjszaka után… én meg képes vagyok normálisan beszélni valakivel.

bitter lips

tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egy könnyű eset. mondjuk érzéseim attól még lehetnek nekem is, még ha jobban is palástolom, mint azt hogy mennyire szarul is vagyok… úgy általában. mert akár hiszi, akár nem az ember életében vannak szörnyű időszakok. a drogfüggőség mindenképpen az és bármennyire is szégyellem beismerni: tényleg az vagyok. nem telik el úgy nap, hogy valamit ne nyomnék be, vagy valamit ne szippantanék fel. tudom hogy rossz, tudom. mégis kit érdekel? engem, mikor azt mondom, hogy meg akarok változni. de valójában meg is akarok? vagy csak ideiglenes javulás lenne? tudja a kentaur fasza.
- pedig mennyire menő lenne… most gondolj bele, tíz év múlva vajon kinek a seggszőre érhet többet? – mélázok el egy kisebb időre. talán még az átszellemült arckifejezés is felkúszik a pofámra, de nem tart sokáig, újra elvigyorodom. hosszú idő után először tudok úgy hátra dőlni, hogy a falak, amelyeket magam köré húztam, nem léteznek. mert nekem is van jó oldalam, én is tudok érzékeny lenni, őszintén szeretni másokat – akár barátilag, akár máshogyan – de mi értelme annak, ha sebezhetőnek mutatom magam? semmi, éppen ezért vagyok olyan, amilyen. talán kedvelnének is az emberek, ha néha meglátnák Judast a Madden mögött. baszki, mekkora költői tudok lenni néha. arra, hogy hasonlóan gondolta, elindul kezem a feje felé, hogy összeborzoljam a haját, de félúton megáll és inkább visszahúzom. egyik szemöldökömet megemelve ugyan, de vigyorogva pillantok a Myrtle-s poénra. - talán ha azt mondom, hogy már látta, akkor lehet hogy kiröhögsz, de… – horkantva felröhögök, ahogy eszembe jut annak a délutánnak az emlékképe. akkor még annyi minden máshogy volt. - …már látta és utána ezt hallgattam két héten keresztül a háztársaimtól, hogy Maddent megbámulta egy szellem. – még két könnycsepp is megjelenik szemeim sarkában, ahogy felvillannak előttem a képek. igyekszem megnyugodni és a következő odaszúrását hasonlóan széles mosollyal reagálom le. a hangnem, ahogy mondataimat fűzöm össze, ahogy kiejtem a szavakat ajkaimon. ügyelek arra, hogy ezúttal ne beszéljek annyira fellengzősen, ahogy szoktam. elvégre ketten vagyunk csak itt.
- nem szeretném, hogy a csodás pofám bánja öklödet. ezért az arcért vétek lenne. – húzom vigyorra ajkaimat, majd elröhögöm magam jelezve, hogy valahol mégsem gondolom komolyan a szavaimat. pedig tudom magamról, hogy jól nézek ki. vagyis szeretném tudni, de lehet hogy néha problémáim vannak az önértékelésemmel. ejnye, ejnye Tatiana, sosem gondoltad volna, hogy egyszer így fogunk beszélgetni mi ketten, ugye? hát, én sem. - de gondolj bele, harminc- negyven év múlva már azt sem fogod tudni, hogy én valaha is léteztem. nincs nekem már annyi hátra. – a mondat első fele még poénnak indult, de a második. olyan dermesztően hidegen csattannak saját szavaim a prefektusi fürdő kövén, mintha nem is az én számból estek volna ki. nyelek is egyet, ahogy meglepődöm nyers őszinteségemen. sajnos, vagy nem sajnos nem választhatjuk meg mi bassza tönkre az életet. ha kell, előbb-utóbb így is tönkremegy. az enyém idejekorán ment tönkre, de megállítani nem tudtam. nem is akartam, hogy őszinte legyek.
- elvek? ja, igen… mondtam, mindig tudok meglepetéseket okozni. – tűzök egy újabb cigarettát ajkaim közé, mikor felemelkedek a vízből. legalább a felénél tartok, mikor megüti a fülemet az apjáról ejtett mondat. mindig, de mindig nagy rajongója voltam Viktor Krumnak. még poszter is volt a falamon, csak örültem volna, ha egyszer láthatom játszani. de az apám soha nem vitt ki a meccsére, hogy penészedne meg az összes barackbefőtt, amit úgy szeret. kösz Peter, igazán jó apa vagy egyébként.
- kölyökkoromban ölni tudtam volna egy aláírt Viktor Krum poszterért. – kúszik már-már nosztalgikus mosolyra ajkam, ahogy tekintetem elréved a távolba. tényleg bitang jó fogó volt, ez motivált engem is, hogy kviddicsezni kezdjek. mondjuk lett is volna hozzá tehetségem de mit lehet tenni a drogok ellen? semmit, ezért is hagytam abba. nem fért meg a sport a speeddel, választani kellett, a többit meg úgyis tudja mindenki, akinek van egy kis esze. valahol ott kótyavetyéltem el az életemet, amikor kiléptem a csapatból, összevesztem Blaise-zel és elmartam magam mellől mindenkit. a helyzet azóta pedig annyiban változott, hogy még többen utálnak. klassz.
- apánk férfi szabó. neki legalább van stílusa. – vonom meg a vállam egykedvűen. igazából mindig szartam rá, hogy mit húzok fel mivel, ha kellett még női ruhát is magamra tudtam aggatni. egyszerűen nem zavart. érdektelennek tartottam, mint mások a kolumbiai szappanoperákat. én mondom neked, ott még a kokain is romantikus dolognak számít. vagyis na, tényleg az.
csendben hallgatom magamról az igazságok sorát. még ha akarnék sem tudnék belekötni. csak érzem, ahogyan a súly egyre jobban nyom odabent valamit. mintha minden szó, ami elhagyja Tatiana száját három lórúgással érne fel. egyenesen az arcba. nem is pillantok rá, csak magam elé, ahogy egyik cigarettáról gyújtok a másikra. lehunyom a szemet és mikor újra kinyitom, már fátyolos a rengeteg könnytől.
- sajnálom. – szakadozva, a könnyeimtől fuldokolva ejtem ki talán az első ilyen szót ajkaimon, mióta ismerjük egymást. kezeimbe temetem arcomat, hogy elbújjak előle. hogy ne lásson ennyire gyengének, hogy ne tudja azt mondani, hogy itt van judas madden, és nekem adott egy olyan fegyvert, ami talán csak Blaise Finch-Fletchley birtokában van. hogy elhúzta a függönyt és besétált a díszlet kellős közepébe. - nekem… én… – a szavak, melyek minden helyzetben oly könnyedén jönnek számra, most cserben hagynak. azt mondják, hogy a férfiak csak üvöltve tudnak bőgni. akkor én nem vagyok az, mert igyekszem csendben intézni ezt. - óriási nagy szarban vagyok… tönkretettem az életemet. – nagy sóhaj, mint a bejelentések előtt, de a nyugalom nem tudja kifejteni hatását. - én csak… nem akarom hogy ez az egész fájjon tovább. – hatásszünet, mint a szirupos-szerelmes bejelentések előtt. - én csak meg akarok halni Tanya, hogy ne fájjon ez az egész. –

bitter lips

- az biztos, hogy nélküled mindenki kibaszottul térden lőhetné magát. – bólintok beleegyezően. amikor Krum belépett az életünkbe, valahogy mindenkinek lett egyszerre egy anyja, egy nagyon jó barátja és egy olyan ember az életében, aki bármikor elküld a kentaur faszára. furcsa belegondolni, hogy valójában milyen önző ember is vagyok. aki átgyalogol másokon, miközben azok a valakik megpróbálnak neki segíteni. önző és undorító ember vagyok, az igazság az, hogy túl sokáig úsztam már a saját szaromban ahhoz, hogy teljesen normálisan kikecmeregjek belőle. - igazából csak bejöttem fürdeni, de rohadt fáradt voltam… – fojtok el egy kitörni készülő nevetést. rendezem arcvonásaimat, de egy ideig még elcsuklik a hangom a röhögőgörcstől, ami állandóan kínoz engem. - …szóval elaludtam, erre az a beteg állat keltegetett, hogy ’fiú, fiú… elfogyott az összes hab’ és A KIBASZOTT MYRTLE ODADŐLT A MELLKASOMRA ÉS A FARKAMAT NÉZTE TANYA! – a végére pedig már tényleg nem bírom ki nevetés nélkül, de nem olyan kitörő nevetés nélkül, ami az előbb készült ki belőlem. csak hosszú csend követi szavaimat. - pazarold olyanra az öklöd, aki még javítható. – bár nem viccnek szánom mondandómat, azért egy féloldalas ’kösz, jól vagyok’ mosolyra még futja tőlem. látod Tanya? bármennyire is szarul vagyok, igenis törődöm azzal, hogy a hozzám közel állók ne vegyenek észre belőle semmit. vagy ha észre is veszik, hát akkor vegyék a töredékét észre, ne kelljen már magyarázkodnom. ne kelljen fölösleges köröket futni azzal, hogy ők segíteni akarnak, én pedig azt mondom, hogy ugyan, rajtam nem lehet.
akarom én valójában? az egyik pillanatban igen, a másikban meg csak megszűnni akarok, az egyik pillanatról hirtelen a másikra. csak hogy ne kelljen többet csalódást okoznom bárkinek. az öcsémnek, Florának, Blaisenek, a zenekarnak. a súly, amely nem napok, de még csak nem is hetek… hanem talán hónapok óta nyomja a lelkem, most két lábbal tapossa a gázt befelé menet, hogy egyre jobban összenyomjon. egyre kevésbé is tudom megjátszani magam és lassan fel-feloldódik a magamra erőltetett álca. azt mondják, hogyha az ember egyre gyakrabban vesz fel bizonyos attitűdöket vagy szerepeket, eggyé válik velük. nem hiszek ebben, nekem valahogy nem ment a ’jól vagyok, kösz’ attitűd. vagy csak a totál másik oldalon csapódott le. - ugyan, lehetetlent kérsz. kérd azt, hogy ’ne legyél tapló madden.’ az talán előbb sikerülne. – már mosoly sincs az arcomon, a hangom is teljesen megváltozik. pedig azt hittem, hogy legalább még egy nappal… egy órával, vagy csak egy kicsivel sikerül kitolnom ezt az egészet. csalódtam, megint. - bár ha azt nézzük, az én meglepetéseim is olyanok, mint én: elbaszottak. vagy ausztrálok, nálunk máshogy működnek a dolgok fejjel lefelé. – lehet, hogy ezért vagyok ennyire… furcsa? a brit légkör, az emberek és az élet azt mondják, hogy rossz hatással van az ausztrálokra. rám legalábbis biztosan, de ez is csak egy újabb olyan dolog, amire fogni próbálom, hogy miért vagyok egy igazi tapló paraszt. pedig rájöhetnék már, hogy a hiba igazából nem a világban van, aki azt mondja nekem, hogy az ég az kék. a hiba bennem van, aki azt mondja hogy az ég bizony hupilila és libafos-zöld keveréke, a nap pedig biztos vagyok benne, hogy fluoreszkáló-zölden süt. de mint tudjuk, ez nem tartozik éppen a legjobb és legelismertebb nézetek közé. nézz csak rám, itt ülök a prefektusi fürdőben és azon kéne lennem, hogy nagyobbnál nagyobb faszságokat mondjak Tanyának, ehelyett pedig hallgatom azt, ahogyan elmondja, hogy milyen ember is vagyok valójában.
- egyszer esküszöm, hogy kérek tőletek. úgyis hiányzik egy olyan poszter a szobám faláról. – egy kis csönd, egy meginduló mosoly, melynek csak árnyéka marad arcomon. - az én szüleim is normálisak, mégis azt gondolják, hogy egy rakás szar vagyok. örülj annak, akinek születtél, szerintem irtó menő lehet Viktor Krum lányának lenni. – halvány mosolyra kúszik ajkam, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is megy.
apropó, hogy milyen ember is vagyok. nem olyan, akinek nem lehetne elmondani az őszinte véleményét róla. maximum leszarom, legyintek egyet és tovább megyek. de Tatiana okfejtését két okból sem tudnám semmibe venni. egyrészt egy olyan ember mondta, aki nekem jelent is valamit, másrészt pedig ha egyre több embertől hallod viszont hogy szar ember vagy, akkor biztos nem te vagy a hülye. persze lehet úgy élni, ahogy én tettem eddig. kit érdekel, maximum felszívok rá egy csík kokaint, ráiszom egy gintonicot és úgysem emlékszem másnap arra, hogy éppen kinek mit mondhattam. nem akarok álszent lenni, nem csak nekem vannak problémáim az életben. de amikor valakinek elmondhattam volna, hogy vajon mi lehet velem, már régen mindenkit elmartam magam mellől és nem maradt senki, aki azt mondta volna, hogy ’meghallgatlak Judas’. tudod miért nem? mert én magam tehetek arról, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal a fejemben, ahol mindig éjszaka van. a villany sosem ég, én pedig világítanék gyertyákkal, de már erőm sincsen tüzet gyújtani. csak a sötétségben akarok ülni, amíg értem nem jönnek.
- ugyan Tanya, minden jogod meg lenne, hogy haragudj rám. – a sírásom valamelyest csillapodott, hagyom hogy kezeimet elhúzza az arcom elől. így legalább tudok slukkolni egy nagyot a cigarettából. - ne kérj bocsánatot azért, amit mondtál. semmi rosszat nem tettél. – próbálok nagyokat sóhajtani, de egyelőre még nem pillantok rá. magam elé meredek és egyik cigarettát szívom a másik után. hosszú percekig ülök csak úgy, hogy nem szólalok meg. talán azon gondolkozom, hogy mennyire jó lenne most megfullasztani magam. csak valaki kössön a lábamra egy súlyt és hagyjon elmerülni. csak csendesen eltűnni, ennyit akarok. nem nagy csinnadratta közepette, nem akarok mást, csak hogy ne fájjon. hogy ne okozzak több fájdalmat azoknak, akiket szeretek. - éppen ez az, hogy nincs már senki, aki segítene nekem, az öcsémet kivéve. mindenki lelépett erről a hajóról. – bököm meg a mellkasomat ujjammal. pillantásom Tatiana tekintetébe téved. szeretném megjátszani magam, hogy ne aggódjon értem, megleszek. de nem tudom leplezni az ürességet és kietlenséget, ahogy Tanyára pillantok. eddig mindig volt élet bennem. hogy tűnhetett el egyik pillanatról a másikra. vajon tényleg egyik pillanatról a másikra tűnt el? - arra, hogy… ez lettem. és már nem csak a fűről van szó Tanya. az a kibaszott kokain tehet mindenről. – nem is én. jellemző, ahhoz mindig értettem, hogy másra kenjem a saját faszságaimat. - mindenkit elüldöztem magam mellől. az öcsém csak azért bukott meg, hogy tudjon vigyázni a szaros seggemre. és én már nem akarom folytatni ezt azz egészet. – tör fel belőlem a sírás újra, de már jóval keservesebben, mint ezelőtt. nem hiszem el, hogy ezeket tényleg én mondom. hogy tényleg ennyire kilátástalan minden.
- csak… ne hagyj magamra, kérlek. – próbálom magam megnyugtatni, hogy legalább ne bőgjek itt, mint egy idióta. nehezen ugyan, de valahogy sikerül. - erre már nem tudok jobb megoldást. elrontottam mindent magam körül és én tényleg azt akarom, hogy csak ne fájjon tovább felkelni. hogy ne remegjen a kezem, ha nem szívok fel semmit, hogy ne gondolkozzak azon, hogy milyen jó lenne csak átlőni magam a másik oldalra. a kurva életbe is. – temetem újra kezeimbe arcomat és várom, hogy abbamarad-e a szánalmas sírásom.

bitter lips

- a természeted is kezd olyan lenni, mintha anyánk helyett anyánk lennél. az első próbán még olyan kis visszafogott voltál. – jelenik meg nosztalgikus mosoly az arcomon, majd folytatom. - aztán pedig rájöttél, hogy hat idiótával vagy körülvéve, akik csak szökőévente egyszer igazán normálisak és bumm. Tanya-mama. – alig-alig tudom palástolni feltörni készülő nevetésemet, de azért sikerül elfojtani. egészen addig, amíg rá nem térünk a Myrtle sztorira és én a hasamat fogva röhögök fel Tanya megszólalásán. egyszer fent, egyszer lent szokták mondani az emberek. - legalább ő gerjed rám, akartad mondani, igaz? – ugyan a nevetésem elmúlik, de nem kell aggódni, ezt még poénra veszem. az ember fiának kell tudni röhögnie önmagán, hiszen akkor hova lenne egyébként a világ, ha mindenen megsértődnék? amúgy is, elég vastag bőr van a képemen, hogy ne essenek rosszul bizonyos dolgok. ilyen például az, hogy szerencsétlen vagyok a nőkkel kapcsolatban. bár azért magam is pont eleget teszek, hogy tényleg csak azok álljanak meg nekem, akik… úgy gondolják? minden mindegy nekik? vagy esetlegesen tényleg be is jövök nekik? hát tudja a merlin kótyagos fasza, bár remélem az utóbbi történik mind Adele, mind Nina és Mercy esetében is.
- persze. otthon szólt erre egy mondás: a tökönrúgást is meg lehet szokni, ha gyakran kapod. szerintem én egy elég nagy tökönrúgás vagyok. – nocsak, azért minden rosszban van valami jó is – még a szar helyzetemben is képes vagyok amúgy valamennyire poénkodni, az nem számít, hogy már tényleg a sírás határán egyensúlyozom Tanya szavait illetően, de gond egy szál sem, aggodalomra semmi ok. csak egy csík kokain kéne, vagy egy cigi és minden jobban működne. jobb arc is lennék és mindjárt nem kéne egyébként ennyire rosszul érezni magam. - ha erre azt mondom, hogy én nem akarok változni, az igazából csak a saját magam hülyesége, igaz? mindenki akar változni. de hogy vegyem rá magam arra, hogy tényleg igazán akarjam? mert az egyetlen dolog, amit most akarok, az csak egy csík kokain és utána minden jobbra fordulna egy kicsit. – vonom meg a vállam egykedvűen. fogalmam sincsen, hogy van-e nálam, vagy éppen nincsen. annyira nem törődtem vele, hogy tökre megfeledkeztem róla. - köszönöm Tanya. – hálás mosoly, gyermeki pillantás a jutalma, mert tény, hogy elég régóta vágyom egy Viktor Krum aláírt poszterre, de valahogy soha nem jutott eszembe Tatianától kérni. a válasz erre egyébként igen egyszerű, mert bármennyire is ugyanaz a vezetékneve, mint az apjának, nekem ő nem Viktor Krum lánya. ő inkább mondható az egyetlen barátomnak. vagy éppen a sokadiknak, aki még kitart mellettem. pedig kevesen vannak, akik maradtak.
- lehet. de így kényelmesebb. – vonom meg a vállam. mert tényleg jobb néha a szarfejnek tűnni, mikor azt is mondják, hogy az vagy. nem annyira megterhelő, mint folyton azon küzdeni, hogy éppen mennyire ne legyek önmagam. így legalább az vagyok – és ha visszataszító lennék, hát sajnálom. - ugyan, nekem nem számít, hogy kinek a lánya vagy. az csak egy név, attól nem leszel ő maga. te attól vagy érdekes, hogy te vagy Tatiana, nem attól hogy a vezetékneved Krum. – most már meg is érintem a vállát, de az egész csak egy röpke pillanatig tart, ugyanis megint rám tör a sírás. nem mondom, hogy nem esik jól. nem mondom, hogy végre nem vagyok könnyebb azáltal, hogy kisírom magamból a problémáimat. azért az oldalbabökésre még elmosolyodom, de jó sokáig csendben maradok. nem azért, mert nem akarok reagálni a szavaira, pusztán csak azért, mert nem tudok. egy idő után csendesül a sírásom, végül pedig el is múlik. az sem zavar, hogy a könnyeimet törölve még a habfürdőből is jut a szemembe, így az egyiket lehunyva, fél szemmel pillantok Tanyára.
- Nem-nem. McGalagonynak nem szólunk erről, mert azt mondta, hogy még egy húzásom van, és repülök. – nevetek fel kényszeredetten, miközben újra rágyújtok egy cigire. - Abba beleegyezek, hogy együtt menjünk a Mungóba, de a Blackbirdsnek joga van tudni arról, hogy mi a helyzet, így szeretném ha ők is velem jönnének még melletted. Legalább akkor bocsánatot kérhetek tőlük is, amiért pöcs voltam. – húzódik bűnbánó mosolyra ajkam. legalább már nem sírok. csak még mindig félszemű vagyok, miután még mindig marja a szememet a tusfürdő. - de nézd a jó oldalát, legalább elmondhatod magadról, hogy láthatsz tisztán. el is felejtettem milyen érzés az, másfél éve nem voltam úgy. – felkuncogok és kiemelkedek a medencéből, hogy eltotyogjak a táskámért. kihalászok belőle egy üveg sört, meg egy üveg színtelen italt – látszólag vodka is lehet, vagy gin – de ha Tanya rákérdez, akkor azt fogom mondani, hogy ez bizony fehér rum. mert tulajdonképpen az is. - kérsz? ezután kell valami, ami levezeti a feszültséget. – már nyitom is ki a sört, a színtelen italt meg a lány mellé tolom, miután a sajátomba belekortyoltam. - ez fehér rum, egészen jó íze van amúgy magában is. – vonok vállat, aztán kinyitom azt is, hogy kortyoljak belőle. - tényleg… apropó kviddics. mi a pöcsért nem kviddicsezel? a kisujjadban is több tehetség van, mint a roxforti diákok felében összesen. – ugyan nem beszélhetünk éles váltásról esetemben, mert bár a sírást abbahagytam és a témát is eltereltem, nem lettem varázsütésre a régi judas. vagyis, ha úgy vesszük, pont a régi judas lettem: az, aki a drogok előtt volt. a rendes, érdeklődő és segítőkész madden. rég láttalak pajti, sok mindenről maradtál le. na, foglalj helyet, sok mindent kell bepótolni.