A recepció mellett elhaladva egy biccentéssel köszöntöttem a nővéreket. Tisztában voltak vele, hogy képtelen voltam a beszédre, így nem sértődtek meg a gesztuson, sőt meglepően segítőkészek voltak velem kapcsolatban. Kontrollra érkeztem, azonban, ahogy a recepciónál az egyik hölgy felvilágosított, a kórtermet felújítják, így egy másikban tudtak csak fogadni. Ez nem zavart különösebben, hiszen ismertem már annyira azt az emeletet, hogy ne tévedjek el. Kíséretre sem volt szükségem, hiszen már-már egészen jól boldogultam egyedül is. Mégis, amikor helyet foglaltam a kórteremmel szembeni széken, az eddig háttérzajként ható suttogások felerősödtek. Lángok. Lángok. Tűzpiros, mohó lángok… Nem kerül semmibe, csak felgyújtani valamit, s a lángok maguktól elszabadulnak… Megráztam a fejemet. A kezeimmel a térdeimre támaszkodtam, és kicsit előredőltem. Mélyeket lélegeztem, ahogy annak idején javasolták, azonban az előbbi hangot újabbak követték. Minek akarna gyújtogatni? Abban nincsen semmi móka… Méreg. Méreg, engem is megmérgeztek… Lassú, kínszenvedés volt az egész, de aki ezt tette velem… Ő élvezte a látványt. Láttam az arcán… Ismét megráztam a fejemet, és magamban utasítottam a hangokat arra, hogy fogják be végre, mert nem állok jót magamért. Nem állsz jót magadért? Azt teszünk veled, amit akarunk, te taknyos… SEGÍTS! Sikoltotta közbe a negyedik hang. Az egész testemen végigfutott egyfajta remegés. A suttogások feszültté tettek, agresszívvé. Egyre élesebben szívtam magamba a kórház különös szagokkal teli levegőjét. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s a szagok annyira összezavartak, hogy tényleg csak egy röpke pillantásra, de úgy éreztem, mintha ismét a muglik által irányított intézetben lennék. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, már-már pánikszerű állapotba kerültem, amikor meghallottam az Ő hangját. Másabb volt, mint a többieké. Határozottabb, talán kevésbé őrült. Ő képes volt elcsendesíteni a többieket, és kitisztítani az elmémet, még akkor is, ha ennek az volt az ára, hogy cserébe Ő ment az agyamra. − Mit keresel itt? Mit akarsz már megint? – tettem fel magamban a kérdést, hiszen hallott engem, ahogy én is hallottam őt. Ehhez nem volt szükség a hangomra, hiszen az agyamban létezett. Az elmém szüleménye volt. Vagy talán mégsem? Nem tudom. Őszintén nem tudom már... Minden alkalommal elbizonytalanított.
Ma teljesen elkényeztetlek xD || valami zene || 325 szó körül
Vendég
Szomb. Jún. 20, 2020 10:56 pm
▲ Lucas && Raquel ▼
352 nap telt azóta, hogy minden olyan állandóvá vált. Olyannyira, hogy még a testem sem mozdult egy picit sem. Leszámítva azt a folyamatot, amikor idehoztak, a Szent Mungóba. Azóta nem igazán bolygatnak. Egy valamivel azonban nincsenek tisztában. A tehetetlenségem ellenére nagyon is itt vagyok. Olyan mértékben, hogy azt el sem tudnák képzelni. Végig figyelem az itt dolgozók, a látogatók és a betegek minden lépését. Azt is tudom, hogy az egyik nővér, talán Jane-nek hívják, milyen zoknit fog felvenni az adott nap. Csak hét pár van neki beosztva a hét minden napjára. Hétfőn egy sima fehér, kedden citromsárga zöld pöttyökkel, szerdán egy félig rózsaszín-félig lila darabot és még sorolhatnám. Kifigyeltem az itteniek minden lépését és egyáltalán nem szégyellem ezt. Mi mással foglalkoztathatnám magam? Nem tudok csak úgy felkelni és azt mondani, hogy most én megyek. Kezdek hozzászokni ehhez az egészhez és elveszíteni a reményt. Egyedüli szórakozásom egy srác. Fakó bőre, karikás szemei vannak, ám ettől eltekintve teljesen átlagos kinézettel rendelkezik, ám van benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. Már az itt töltött idő elején kifigyeltem magamnak, hiszen az Akadémia miatt hihetetlen ismerős volt nekem. Nyilvánvalóan hiányzik az, hogy emberekkel kommunikáljak és egyszerűen a természetemet még ilyen állapotban is képtelen vagyok elnyomni. Legnagyobb szórakozásom az embereknek életének nézése, s abba beleszólása jelenleg. Nem hallanak, így néha jókat nevetek ezen. Szép beszélgetéseket szoktam lefolytatni, amiket rajtam kívül senki sem észlel. Nem tudnak így rá válaszolni, kivéve ez a srác. Elsőre meglepett, s ijedtséget éreztem, majd rá kellett jönnöm, hogy felettébb elvagyok vele annak ellenére is, hogy ő ezt nem akarja. Már mindent kiderítettem róla, amit csak tudtam és még csak kérdeznem sem kellett. Hallom, ahogy az orvosai beszélnek Lucas Mordrake-ről és ha nem tudnám, hogy én is milyen szar helyzetben vagyok, akkor talán még meg is sajnálnám. Én, akinek mindenki közömbös. - Szép jó napot, mi járatban erre? – kérdezem gúnyosan, amikor meglátom. Tudtam, hogy ma jönni fog. Egész reggel a bejárati ajtót figyeltem, hogy mikor toppan már be és most végre itt van. Én örülök neki, habár nem mutatom ki, míg ő inkább elzavarna. Nem tudom mit gondolhat rólam. Szerintem azzal sincs tisztában, hogy én vagyok a szegény Raquel Del Castillo, akit már majdnem egy éve nem tudnak felébreszteni. – Hogy mit akarok már megint? Egy kicsit szebb bánásmódot is kaphatnék – húzom el a számat, habár ő ezt nem láthatja. Csak a hangomat hallja, erre már régen rá kellett jönnöm. Az elején segítséget akartam kérni tőle, de végül nem tettem meg, mert első sorban túl büszke vagyok, míg másodjára ki az a hülye, aki egy őrülttől kér segítséget? - Az orvosaid szerint el kéne kezdened normálisabban viselkedni velem, hiszen mindig olyan jól szóval tartalak, amikor itt vagy. Természetesen ilyenről szó sincs. A dokiknak nincsen fogalma arról, hogy miket teszek. Lucas pedig nem beszél rólam. Ígyis eléggé érdekes élete van. Én meg miért ne dobhatnám fel ezt még jobban?
Vendég
Szomb. Jún. 20, 2020 11:14 pm
Raquel & Lucas
Whispers in my head
Elcsitította a többi hangot. Nem tudom miként csinálta, de az ő hangja volt az egyetlen a körülöttem lévő káoszban, ami képes volt rendet teremteni. A kezeim még mindig remegtek. Túl sok szörnyűséget viseltem már el, így mindenkiben, akit nem a nevelőszüleim mutattak be, ellenséget láttam. A hangokkal kapcsolatban pedig különösen gyanakvó voltam, hiszen egyiket se azért hallottam, mert az a javamat szolgálta volna. Hosszasan kifújtam a levegőt. Szerencsére, nem volt szükség a hangomra, hogy válaszolhassak. nem is emlékeztem már arra, hogy milyennek hallatszódok igazán. − Tudod jól, hogy miért vagyok itt – szorítottam ökölbe az ujjaimat, hogy abbahagyjam a remegést. Pontosan tisztában volt vele, hogy mit kerestem itt, azt is tudta, milyen időközönként bukkanok fel. Felesleges kérdés volt. – Te miért kísértesz még mindig itt? Nem voltam túlzottan kedves. Legalább is, ha más hallott volna, azt mondaná rám, hogy nem vagyok túl udvarias. − Egy kísértet miért akar szebb bánásmódot? Nem lenne egyszerűbb, csak úgy továbblépned? – masszíroztam meg a homlokomat. Suttogások. Hát még sem halt el teljesen a hangjuk. Továbbra is a háttérben figyeltek engem, és szörnyűségeket duruzsoltak a fülembe. − Az orvosaim nem tudnak a létezésedről – morogtam magamban, hiszen annyira még én sem voltam bolond, hogy beszéljek a hangokról a fejemben. Továbbra sem tudtam megállapítani, hogy mik voltak pontosan, de ezekben az emberekben nem bíztam annyira, hogy beavassam őket. − Mondd csak, nem létezik más személy a világon, akit bosszanthatnál? – érdeklődtem. Féltem tőle, hiszen nem tudtam mivel álltam szembe. Ő sokkal józanabb volt, tehát veszélyesebbnek is számított. Ki tudja, mikor akart rávenni arra, hogy ártsak másoknak. Okkal ragaszkodott hozzám, biztos voltam benne, hogy akart tőlem valamit, még akkor is, ha ő maga nem árulta el azt. Sose közeledett senki felém anélkül, hogy ne akart volna valamit. Nagyon is jól tették, hiszen mindenkire veszélyt jelentettem. Felemeltem a fejemet, a rosszullétem kezdett csillapodni, így a folyosón lévőket szemléltem, hátha felbukkan az orvosom, de nyomát se láttam. Kénytelen voltam hát Avát hallgatni.
Ma teljesen elkényeztetlek xD || valami zene || 400 szó körül
Vendég
Vas. Jún. 21, 2020 12:17 am
▲ Lucas && Raquel ▼
Mosolyra rándul a szám széle. Látszik rajta, hogy egyértelműen idegesítem. Talán kezdetekben valamikor tényleg ennyi volt vele a célom, de kezdem kevésnek érezni. Egy évvel később már beleun a dolgokba az ember. A kóma nem egy olyan dolog, amihez teljesen hozzá lehet szokni. Néha megrémiszt, hogy életem végéig így kell majd élnem. Fiatal vagyok és más dolgokkal kéne foglalkoznom, mint az ágyat nyomni a Szent Mungóban. Ő akár a kulcs is lehetne, de mindig visszakozok, ha érdemi információkra kerülne a sor. A nevemet sem tudja és Avának hív. Emellett pedig nincs tisztában azzal az apró dologgal, hogy határozottan nem vagyok szellem. Még nem. - Mit mondanak az orvosok? Javul az állapotod? – érdeklődöm ezúttal őszintén. Kíváncsi vagyok, hogy vele mennyit osztanak meg szemtől szembe vagy írásban, hiszen attól, hogy jelenleg itt élem az életem még nem feltétlen tudok mindig mindenhol ott lenni. Amikor Lucas itt van próbálok végig mellette maradni, de ez egyszerűen néha lehetetlen. Most ez olyan, mintha lenne jobb dolgom is, ám ha rólam esik szó, akkor szeretek ott teremni, ahol ez éppen történik. – Édesem, még mindig nem jöttél rá, hogy nem vagyok szellem? Akkor nem kellene látnod? Rajtad kívül mások is érzékelnék a jelenlétem, de te vagy az egyetlen ilyen varázsló. Valami különleges lehet benned. Szerinted közösen, ha összedugjuk a fejeinket ki tudjuk találni, hogy mi az? – Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy hogyan lehet csak ő hall engem. Az első pár napban sírva könyörögtem az emberekhez, aztán megjelent ő és hallgató fülekre találtam. - Szívesen továbblépnék, ha megtehetném, de a testem nem igazán adta még fel – válaszolok kicsit egyértelműbben, mint eddig valaha. Nem mondom ki a teljes igazságot, de morzsákat szórok el, hogy akár magától is össze tudja rakni életem történetét. - Pedig lehet nem lenne hülyeség elmondani nekik, habár lehet csak téged néznének még őrültebbnek – kicsit szomorúan ülök le a földre a folyosó közepén. Lábaimat törökülésbe húzom, míg két kezemmel megtámasztom az állam és úgy figyelem a srácot. Már teljesen hozzászoktam, hogy engem nem látnak és simán áthaladnak rajtam. Végülis fizikailag nem vagyok itt. - Ami azt illeti, te vagy az egyetlen, aki hall engem. Nem furcsa ez egy kicsit neked? – nézek rá gyanúsan méregető tekintettel. Lucas, a srác, akiről többet tudok, mint amennyit ő szeretne. Érdekes évek vannak mögötte és őszintén ehhez képest ez a kóma kicsinek és hülyeségnek tűnik.
Vendég
Vas. Jún. 21, 2020 3:34 am
Raquel & Lucas
Whispers in my head
Felvontam a szemöldökömet. Mégis mi a fenéért érdeklődött a hogylétem felől? Nem értettem. A többség csak ki akart használni. Ki akarta használni azt az instabil erőt, amit a létezésem jelentett. Rég mutatott bárki is valódi törődést az irányomba. Csak Mordrake-ékben bíztam. Ők tényleg segíteni akartak. Az itteni orvosokat ezért fizették, ők nem számítottak. Barátokkal meg nem rendelkeztem. A hangok pedig… A hangok elég sok ostobaságra rá tudtak venni. Némelyik pusztán akaratos volt, akadt olyan, aki mellé ravasz is. Nem tudtam eldönteni, hogy Ava melyik kategóriába tartozott. − Azt mondják, stagnál. Valamelyest javul már, de mivel a rólatok nem tudnak, így abban nem tudnak segíteni. A kezelések megállították, hogy tovább romoljon az állapotom. Most már csak a hangokkal kellene kezdeni valamit – vontam meg a vállamat egykedvűen. Ezeket a változásokat magamon is éreztem. Még mindig nagyon gyenge voltam, hamar elfáradtam, de már nem voltam olyan beteges, mint az intézetből való szabadulásom utáni években. A dühkitöréseim is csillapodtak, a hangok se befolyásoltak már annyira. Azonban áttörő változás nem történt. Nem is fog vélhetően. Az itteni orvosok azért vannak, hogy tisztán tartsák az elmémet. Nem tudják milyen varázslat áldozata lettem gyerekként, így azt sem tudják mivel kellene kezelniük. A tüneteket képesek voltak enyhíteni, de teljesen nem lehetett megszüntetni ezt. Mégis válaszoltam Avának, bár őt ismerve, bármikor bepillantást nyerhetett volna az aktáimba. A magyarázatára megvontam a vállamat. Fogalmam se volt arról, hogy hányfajta kísértet létezett a világon, de abban biztos voltam, hogy Ava és a többiek mind test nélküliek voltak. Legalább is, a hangok többsége biztosan. Ava elég gyakran elbizonytalanított ezzel kapcsolatban. − Tegyük fel, hogy nem vagy szellem. Akkor mi vagy és mit akarsz tőlem? – belementem a játékába, arra pedig, hogy különleges lennék, gondolatban felnevettem. − Gyerekkorom óta hangokat hallok egy félresikerült varázslat következtében. Utána meg mugli orvosok szórakoztak rajtam. Nincs bennem semmi különleges, csak egy elcseszett kísérlet eredménye vagyok. Vélhetően, te sem létezel – kötöttem az ebet a karóhoz, hiszen nem akartam elhinni, hogy azok a személyek, akiket hallottam, a valóságban létezhettek valahol. − Ha valóban életben vagy, hol találom a tested? Itt van a kórházban? – szegeztem neki a kérdéseimet, hiszen tényleg be akarta bizonyítani, hogy húsvér ember volt, akkor ideje lett volna felmutatnia valamit. Így igen nehezen hittem el a meséjét. − Nem szeretném megkockáztatni. Így is épp elég bajom van. – Ha tudták volna az orvosok, hogy mennyire el tudott szabadulni a pokol időnként, akkor soha nem mehettem volna vissza az akadémiára. Én pedig minden ellenére teljes értékű életet akartam élni. − Már említettem. Régóta hallok másokat. Fogalmam sincs kik vagytok, miért ragadtok le nálam, és miért zaklattok. Egyszerűen csak hallok, és kész. – Biztosra vettem, hogy az igazi szüleim bűbájának a hatására történt mindez velem. Nekik köszönhetően lassan belülről elpusztult a testem, az elmémet pedig szintén igyekeztek megbomlasztani. Egyelőre még tartottam magam, de ki tudja meddig leszek képes rá.
Ma teljesen elkényeztetlek xD || valami zene || x szó körül
Vendég
Hétf. Júl. 13, 2020 12:42 am
▲ Lucas && Raquel ▼
Sokszor elgondolkoztat, ha felébredek, akkor vajon én is olyan sápadt és beesett arcú leszek-e, mint Lucas. Számomra, aki egész életében a tökéletességre törekedett ez az egyik legrémisztőbb dolog. Ennek ellenére mégis ez volt az, ami először felvonta a figyelmemet a srácra. Egyik nap megjelent itt és azóta képtelen vagyok elengedni a srácot. Talán az ennek a legfőbb oka, hogy ő az egyetlen, aki meghallgat, de mégis ott van benne valami érdekesség, ami nem engedi, hogy békén hagyjam. Szeretném felhasználni a saját kicsinyes céljaimra, de ettől függetlenül szeretem a társaságát, még ha ezt nem is mondanám ki soha hangosan. - Honnan tudod, hogy rajtam kívül a többi hangot nemcsak beképzeled? – teszem fel a kérdést, ami már régóta fúrta az oldalamat. Mi van, ha ez az egész felvetés releváns és ha ezt bevallja magának, akkor minden eltűnik? Talán az egész élete olyan lenne, mint régen. Nem kellene aggódnia a rossz dolgok miatt és végre biztonságban tudhatná magát. Rengeteg elméletet állítottam már fel a sráccal kapcsolatban, de egyiket sem tudom teljesen magabiztosan alátámasztani. Csak szeretném azt hinni, hogy nem olyan reménytelen eset, mint elsőre tűnik. Mélyen bizakodom benne, hogy javítható, ahogyan abban is, hogy egy szép napon kinyitom végre a szemeimet. - Lenne valami, amiben tudnál nekem segíteni, de akkor el kellene árulnom magamról mindent. Tekintettel léve a körülményekre megérné csak nem vagyok tisztában vele, hogy te milyen ember is vagy pontosan – rántom meg a vállam a földön ülve, habár ő ezt nem láthatja. Tényleg szeretném, ha kirántana ebből az átmeneti állapotból, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy olyan jó ötlet lenne teljesen tiszta lapokkal játszani. Bizalmatlan vagyok mindenkivel kapcsolatban, s sajnos jelen esetben magamból indulok ki. Nem egy embert szúrtam már hátba a saját boldogságom miatt. Mi az esélye annak, hogy ő valóban segítene és nemcsak szórakozna egy jót rajtam? Főleg, hogy az esetek többségében én szórakozásként fogtam fel a fiút. - Én nagyon is létezem – szomorú mosolyra húzom a számat. Néha azt kívánom, hogy bár meghaltam volna a balesetem alatt. Még az is jobb lenne a jelenlegi állapotnál. – Milyen kísérlet félresikerült eredménye vagy? Valami izgalmas? Szimplán elcseszett? Esetleg a kettőnek a keveréke? – tényleg érdekel a válasza. Úgy érzem, hogy most először kérdezek tőle olyat magával kapcsolatban, amit szeretnék tudni. Ahhoz, hogy ő ott legyen nekem látnia kell, hogy én is támogatom valamelyest. - Igen, itt van a kórházban – egyelőre nem akarom tovább taglalni. Elmondhatnám neki, hogy melyik kórteremben vagyok, de akkor percek alatt ki tudná deríteni a kilétem, amennyiben elhiszi, hogy én létezem. - Milyen a többi hang? Miket mondanak neked? – érdeklődöm újból. Egyre inkább kíváncsivá tesz. Vajon ők is érdeklőnek iránta? Húzzák az agyát? Lehet csak összefüggéstelen dolgokról hadoválnak, amelyek ténylegesen az őrületbe kergetik Lucast.
Vendég
Hétf. Júl. 13, 2020 1:54 am
Raquel & Lucas
Whispers in my head
Alapjáraton bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben. Túl sok rosszat tapasztaltam meg általuk a saját bőrömön. Akadtak olyanok, akik talán hasznot akartak volna húzni a képességeimből, találkoztak másokkal, akik csak bolondnak titulálnak, és be akarnának zárni valahova, megint egy újabb csapat veszélyesnek tartana… Én pedig köszönöm szépen, de nem kérek több szenvedésből. Az ujjaimat figyelem, miközben Ava kérdését hallgatom. Nem értem a hirtelen érdeklődését, bár sok minden nem világos vele kapcsolatban. Gyakran gondolkozom rajta, hogy mégis miért nem bír békén hagyni, milyen teremtmény lehet, vagy éppen miként szabadulhatnék meg tőle egy életre. Az viszont meg sem fordul a fejemben, hogy egy kicsit is érdekelné az én létezésem. Ő csak egy hang. Majdnem olyan, mint a többi, hiszen elég sokat ügyködik azon, hogy idegesítsen. − Megérzés. – Még a gondolataimban adott válaszok is tömörnek hatnak, amikor vele beszélgetek. Nem akarom jártatni a számat, abból semmi jó nem sül ki, ha idegeneket engedek közel magamhoz. Én nem szeretnék mást, csupán ismét egészségesnek érezni magamat, és megtalálni a fivéremet, mert tudom, hogy valahol még életben van. Legalább is, ebbe a gondolatba kapaszkodom, hogy ne veszítsem el végleg az irányítást magam felett. − Ne gondold magad különlegesnek – teszem hozzá halkan, már ha a gondolataimnak lehet erőssége. Megmagyarázhatatlan okból bántom őt, bár ebben az is közrejátszik ahogy ő viselkedik velem gyakran. Amúgy sem vagyok a kedvesség mintaszobra, inkább a semlegesség pártját fogom. Egyedül a nevelőszüleimmel nevezhető szorosnak a kapcsolatom. Nincsenek barátaim, nincs párkapcsolatom, nincs senkim. Csak a hangok a fejemben. A hangok, amik olyan, mint Ava is. Összeráncolom a homlokomat. Mégis mitől tart ennyire? Hogy majd egy néma kikotyogja a titkait? Ne vicceljen már! Némán felsóhajtok. − Nem vagyok semmilyen. Mint láthatod, tapasztalhatod, olyan vagyok, mint egy porhüvely, élek, lélegzem, gondolkozok, de teljesen üres vagyok. Nem vagyok sem nem jó, sem gonosz. A háttérben maradok, figyelek, és meghúzom magam. Ha lehet, akkor nem folyok bele mások dolgába – adok egy rövid ismertetőt magamról. Vele is csak azért foglalkozom, mert idegesítően befészkelte magát az elmémbe, és azóta se tudtam elűzni onnan. Viszont hajlandó vagyok bármilyen lehetőséget megragadni azzal kapcsolatban, hogy eggyel kevesebb személy idegesítő szócséplését hallgassam. − Nehéz elhinni – jegyzem meg, majd a következő kérdésére érzem, hogy eluralkodik rajtam a düh. Az egyik hang ismét dübörögni és üvölteni kezd a fejemben. Az ujjaim megremegnek a hirtelen haragtól, de van annyi lélekjelenlétem, hogy a másik kezemmel lefogjam a saját csuklómat, és ne gyújtsak, vagy robbantsak fel semmit. − Nem vagyok kísérlet – sziszegem ingerülten. A hangomban gyűlölet csöpög iránta, hiszen fogalma sincs az egészről, mégis úgy kezel, mintha valami elcseszett próbálkozás végterméke lennék. Nem is felelek a válaszára, egyrészt túlságosan is dolgoznak bennem az indulatok, másrészt a büszkeségemet is megsértette magával a feltételezéssel. − Akkor mire vársz? – A tekintetem a szemben lévő ajtóra siklik. Szokatlanul is csendes a folyosó, vagy csak az én elmémet tölti be annyira Ava hangja, hogy minden más eltompul mellette. Egyébként, ha tényleg itt van a teste, akkor talán még segíthetnék is valahogy, ha máshogy nem, felfedném a képességemet, és lehet valami közvetítő közte és az orvosok között. − Gyűlöletet szítanak, rombolásra ösztönöznek. Azt akarják, hogy kárt tegyek magamba és a környezetemben. Ilyen a többség, viszont akad, aki segítséget kér, de őt elnyomják azok, akik irányítani akarnak. A különbség közted és köztük az, hogy te még náluk is akaratosabb vagy – Hangom tárgyilagos. Nem árulok el szerintem semmilyen újdonságot, hiszen az aktáimban szereplő dührohamok, vagy furcsa viselkedési minták mind ezekhez a hangokhoz köthetőek, amelyeket valamelyest megtanultam kontrollálni, de egyetlen óvatlan pillanat elég ahhoz, hogy ismét felülkerekedjenek. Ezért sem engedtem, hogy meggyógyítsák a hangszálaimat, mert nem akarok varázsolni, akkor még rosszabb dolgokat kellene elkövetnem azért, hogy a fejemben dúló vihar elcsituljon, amint az ő vágyaik beteljesültek.
