Ophelia Slughorn

Nagy általánosságban elmondható rólam, hogy az elveim irányítanak. Számtalan törvényt, „nagy igazságot” alkottam magamnak, melyekben mindennek s mindenkinek megvan a maga helye, legyen az jó, vagy rossz; büszke vagyok arra, hogy legtöbbször képes is vagyok helyesen kategorizálni, de kifejezetten bosszant, mikor csalódnom kell az értékrendemben és ezzel együtt magamban. Hajlamos vagyok előítéletes lenni másokkal szemben, túl hamar alkotok felszínes képet róluk, anélkül, hogy valóban kiismerném őket, és tűnhetek arrogánsnak, ha nem felelnek meg az elvárt követelményeimnek, melyek néha túl magasak maximalizmusomnak köszönhetően – vagy épp ellenkezőleg, túl naivnak, ha nem látok át elsőre hátsó szándékukon, hajlamos vagyok azt hinni, másik is ugyanazokat az elveket követik, mint én.
Talán túlságos mértékeket ölt bennem a magabiztosság, hiszen legtöbbször tudom, mit miért csinálok, hiszek abban, hogy amit teszek, az mindig jót szolgál, nem mások kárára cselekszem. Ambícióim jövőmre nézve talán elrugaszkodottnak tűnhetnek, de minden nehézségeim ellenére nem adom fel álmaimat, hamarabb mondok búcsút magánéletemnek és boldogságomnak. Épp ezért nem is igazán gyűjtöttem barátokat a Roxfortban, riválisokat viszont annál inkább, tekintve, hogy gyűlölöm, mikor másokhoz hasonlítanak, de ebben a közegben elkerülhetetlen, hogy ne halljam valamelyik tanártól, diáktól, vagy épp szüleimtől, hogy „ez X-nek jobban menne” vagy „Y több szakkörre jár, mint te”. Szeretnék a magam ura lenni, sérti az önérzetem, ha megkérdőjelezik teljesítményem jelentőségét.
Határozottságom ellenére nem vagyok harsány, nem igyekszem mások arcába dörgölni sikereimet, vagy próbálok minél nagyobb figyelmet magamra irányítani – kivéve persze, ha erre szükség van. Sosem esett nehezemre közönség előtt beszélni, ugyanakkor zavarba hoz, ha fájó emlékekről, vagy épp gyengéd érzelmekről kell csevegni, ilyenkor hajlamos vagyok agresszióval leplezni gyengeségem. Mégsem utasítok el mindennemű közeledést, ha nem látok ártó szándékot, képes vagyok barátságos hangnemet fölvenni, még azokkal is, akiket nem igazán szívlelek.

Éles hangon csikordul meg a villa az ódon tányér felületén, ahogy apám szinte élet-halál harcot vív ebédje maradékával. Bánatos együttérzéssel pillantok rá; mintha csak átok ülne azon a széken, ami megpróbál a lehető legkínosabb szituációba hozni minden olyan szerencsétlen egyént, akinek oda osztottak helyet. Hajdanán Bertie bácsi tudhatta magáénak, és szegény néha olyan esetlenül pillantott ránk, mintha valóban a Busby-székre ültették volna. Már rég máglyára kellett volna vetni -nem a bácsikámat, a bútort-, noha valószínűleg már ez sem segített volna rajta; ha Anyának valami nem tetszik, azon változtat, bármi áron, s legnagyobb szerencsétlenségére ez épp az Ő személye volt az asztalnál.
Úgy tűnik, végre megtalálta nyugalmát, látszólag elemében van; lelkesen társalog sikereiről, a Szent Mungó aktuális pletykáiról, vagy épp próbálja rávenni Apát, hogy osszon meg néhány bennfentes infót a minisztériumi helyzetről, több-kevesebb sikerrel. Néha elfog a félelem, hogy a beszámolók szűkszavúságának oka nem az eseménytelen hétköznapok, hanem az, hogy nem akarja, aggódjunk. Manapság egyre több rosszindulatú szóbeszéd kapott életre az aranyvérűeket mocskolva, s ki tudja, talán már párja származása sem védi meg… a testvéreiről nem is beszélve, kik között több is akad, aki tovább vitte a „vérvonalat”. Még ha nem is mindig mutatja ki, legalább annyira aggódhat értük, mint én Raphie és Lulu jólétéért.
Talán hálásnak kellene lennem, amiért nővérem esetében nem harapódzott el annyira a vita, hogy ugyanúgy eltiltsanak tőle, mint bácsikánktól, de mégiscsak fáj, hogy kénytelenek vagyunk időpontot megbeszélni és a munkahelyén, vagy a lakásában a pasija társaságában találkozni, nem zaklathatom már a szobájában, mint hajdanán. Hiányoznak a régi idők, mikor együtt róttunk a Roxfort folyosóit.
- Szedjetek még… Raphael, fiam, alig ettél – szakítja meg gondolatmenetem a közöttünk orvul felbukkanó nagymamánk, legalább olyan vehemenciával, mint amellyel egy Zsebpiszok közi díler keres magának új kuncsaftot. Családban marad… vagy korai még ezzel viccelődni?
- Ha még egy kanállal eszek, felrobbanok és…
- Effie, akkor te! – vág bele unokája szavaiba, mielőtt az még precízen részletezné, a helyiség melyik sarkában kötne ki vastagbele, vagy hasonló naturalista képpel állna elő.
- Köszönöm, de már kétszer szedtem… - utasítom vissza apró, félszeg mosollyal.
- Még a végén elhízik.
- Kösz, Anyu… - mind tudjuk, hogy alaptalan aggodalma, rám férne még pár font, mégis rosszul esik rögtönzött mentegetőzése.
- Legközelebb ne főzzön ennyit, nem vagyunk rá elegen – szól közbe Apa a maga visszafogott módján, mire kínos csönd telepedik a szobára; nem kell legilimentornak lennem, hogy tudjam, mindenki azokra gondol, akikkel már nem osztozhatunk az ebéden. Tekintetem összetalálkozik bátyáméval, aki ajkaihoz emeli poharát, kihasználva az alkalmat, hogy nagyapánk szinte automatikusan tölti neki a lángnyelv whiskyt, mialatt Anya önfényezéssel próbálja más vizekre terelni a megölt társalgás folyamát.
Tudom, mekkora erőfeszítésbe telik számára nap mint nap, hogy szüleink kedvében járjon – vagy legalábbis ne okozzon akkora csalódást nekik, hogy kikerüljön kegyeikből, amíg képes nem lesz megállni a saját lábán. Vajon ő is olyan drámai jelenetet produkálva akar lelépni, mint Lulu? Vagy inkább eléri, hogy ők maguk tegyék ki otthonról?
- De otthon biztosan ennék még, ha vihetünk belőle…? – pillázok Nagyira a tőlem telhető legbájosabb fizimiskám elővéve, hogy oldjam a feszültséget. Fel sem merül lehetőségként, hogy esetleg Lulu is részesedhessen belőle, az jelen esetben egyet jelentene az öngyilkossággal.
Ilyen testvérek között néha úgy érzem, én vagyok a család leggumigerincűbb tagja… Eddig eltökélten hittem, az a legtisztább, ha pártatlan maradok, senkinek sem segítek gyűlölni a másikat, és elég csupán elengedni fülem mellett minden, a másik felet mocskoló szót. Nem tudom, mi és mikor változott meg, mikor ismertem fel először magamban a meghunyászkodó opportunistát; de sajnos néha annyira komplikáltak a dolgok, hogy senki sem úszhatja meg anélkül, hogy be ne mocskolja kezét a nagyobb jóért. Mégis kinek lenne jó egy újabb vita az egyébként is darabjaira hullott családban, ahol már semmilyen érdem nem gazdagíthatja a nyertesen kikerülő félt? A fegyverszüneti állapot fenntartása jelenleg az egyetlen opció, amíg egyikük sem hajlandó békét kötni.
- Persze, aranyom! – indul meg lelkesen a konyha felé, feltételezem ételhordóért, mintha csak az apró gesztusom legalább harminc évvel fiatalította volna meg. Talán mégsem annyira rossz annak a stabil, biztos pontnak lenni mindenki életében ezekben a viharos időkben, akire bárki bármikor számíthat.

Külsőm némileg kontrasztban áll azzal, ki is vagyok valójában: a legtöbbek általában csupán egy törékeny lánynak tartanak, akit a széltől is óvni kell, de ha azon kapnak, hogy kiállok magamért sem vesznek komolyan, egy mérges csivavához hasonlítanak, ami csak tovább sérti a méltóságom. Tény, a 170 centiméteres magasságommal és törékeny alkatommal csupán az alsóbb évfolyamokba járók szemében tűnhetek fenyegetőnek, prefektusként pedig különösen nagy hátrányt jelentett a roxfortos éveim során, hogy a termetem semmiféle tekintélyt nem ébreszt másokban.
Hosszú középszőke hajam hagyom, hogy a hátam közepéig nőjön, s hullámos tincseim általában szabadon keretezik arcom, csak akkor kötöm copfba őket, ha az épp űzött tevékenységem megköveteli. Bőröm sápadt, hála annak, hogy még nyáron sem töltök hosszabb időt a napon, így orcám könnyedén kirózsásodik, ha hideg szél éri, vagy épp zavarba jövök; igaz, egyébként sem nehéz olvasni arcomról, a szinte gyermeki vonásaim s égkék szemeim túl hamar elárulják érzelmeim, ha nem figyelek oda rájuk.
Mások előtt igyekszem megnyerő, összeszedett, kifinomult látszatot kelteni, gardróbomban számtalan, elismertebb tervezők által alkotott darabok lapulnak, ugyanakkor átlagos, szürke hétköznapjaimban, valamint otthon, családom körében inkább a kényelmesebb, visszafogottabb öltözékeket részesítem előnyben, melyekre anyám egyszer azt mondta, Ollivander nagypapa is megirigyelné őket. A magassarkú viselete az adottságaimmal élet-halál kérdés, amennyiben nem sportolok (szinte sosem sportolok), mindig csalok egy kicsit.  Véleményem szerint az a lány, aki azt állítja, nem sminkeli magát, az hazudik; magam sem vagyok ugyan a harsány, hivalkodó árnyalatok híve -csupán az ajkaimat szeretem néha feldobni erőteljesebb vörös árnyalattal-, de nem jelennék meg mások előtt „meztelen” arccal.