Rohadtul elmerültem abban a fogadalomban, hogy soha, senkitől sem teszem függővé magamat - de már régen, olyan visszavonhatatlanul elcseszett volt ez a mókuskerék, amit kibéreltem, hogy könnyebb volna elfelejteni a pillanatot, amikor beszálltam, csak hagynám, elföldelném az egészet. Hosszú napok, azóta hetek kínzása telik el, és árnyéka vagyok a létezésemnek, mert mást sem érzek, csak a kaparó hiányt; az elmémben, a tagjaimban, ennél kiszolgáltatottabb pedig aligha lehetnék tőled, Jesus. Tökéletesen látom, amikor egy egész évfolyam figyeli széles vásznon, hogyan roskadok le a leghátsó padba minden óra elején, képzeld csak, fél füllel is hallom a laikus Poirot-sutyorgásokat, mint aki itt sincs, hát nézd meg te is, mit tesznek velem az ígéreteid. Tudod, amikor felébredsz, figyelmeztetni foglak, mert nem firkanthatsz semmit a számlámra, én csupán cselekszem, veled ellentétben, ha már tényleg nem szorult beléd annyi, hogy ne ámíts - ugyanis jól tudod, képes vagyok elfogadni bizonyos dolgokat. A mellébeszélést viszont nem szeretem, Jesus, lejárt a szavatossága.
Egyszerű volt a hálótermetekbe jutni, bár volt egy álmos szemű, kíváncsiskodó szobatárs, akire ráfért némi nyugtatás, hát persze, hogy csak a mosdóba indulok, de a te rossz alvóid közel sem izgatnak; konkrét tervem, hogy hang nélkül feltúrom a cuccaidat, és bármennyire is nem illendő az ilyesmi, én élvezni fogom, hogy az éj leple alatt becstelenséget művelhetek, egészen pontosan a féltve őrzött szekrények és ládák mélyére áshatok. Kevésbé költőien: eljött a pillanat, amikor végre megkapom, ami az enyém, cserébe neked véletlenül sem kell fáradnod azzal, hogy a kezembe add. Bassza meg, mekkora kérés... Úgy fekszel az ágyban, mint aki elájult, a forgolódástól csavarodhatott testedre a takaró, és olyan idilli képet festesz így, hogy a világért se akarnám a frászt hozni rád, aztán végül is megeshet, hogy pont azok az üvegcsék csörrennek össze, amiket keresek, nem igaz?
Előre is elnézésedet kérem azért a néhány alsóért, amik éppen az ujjaim közé akadnak (hopp, a szentségtörés), gondolom megértenéd, miért nem gyújtok fényt a békés arcodba, egyelőre bízom a vak szerencsében, ha azt veszem, a lányok általában a bugyis fiókban rejtegetik a naplót - micsoda faszság amúgy. Az ágy végében álló ládához lépek, a kő piszkosul hideg a meztelen talpamnak, kissé elképesztő, hogyan nem fagytok meg mind, és már majdnem megsajnállak, amikor egy méretes dobozt vélek tapintani. Méghozzá olyat, amelyiknek gyanúsan zörög a tartalma, ez pedig amiatt lelkesítő és problémás mindkettőnk számára, mert újra és újra nekiütődik a láda oldalának, ahogy kiemelem a holmijaid alól.
