Bûn és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.

Azt hittem minden a lehető legjobb rendben van köztem meg a levelező partnerem között, de ismételten rá kell jönnöm mennyire elcseszek mindent. Az életem minden egyes területén sikeresen veszem az akadályokat, jó a suli és szeretek is ide járni ráadásul maga a tanulás is remekül megy, de ez nem. Mondjuk magam sem tudom mit akarok vele kezdeni, mármint azzal, hogy N-nek folyamatosan leveleket írok mindenről és semmiről, legtöbbször az időjárást firtatva vagy azt, hogy mennyire bunkó a bátyám velem és nem értem miért; de mégis írok neki és egyre inkább összezavarom magam.
Csütörtök reggel SVK óra előtt még megharcoltam Banánnal, hogy vigye el a nyamvadt levelemet, ami most tényleg jól sikerült, mert egy amerikai mugli képregényről meséltem benne, amit megszereztem a srácoktól és arról kérdeztem milyen volt neki ott élni, meg meséljen az Ilvermornyról, egyszóval megszületett a tökéletes levél irányába. És mi történt? Hát mi? Na? Nem válaszol.
Nem válaszol.
Hihetetlen.
Teljesen elkeseredtem mikor nem várt levél a párnáim között, Banán a helyén volt a bagolyházban és haragosabb kedvében volt, mint eddig valaha, de nem hozott választ. Ekkor ütött fel bennem a felismerés, hogy lehet megunta vagy nem érdekli az írásom, esetleg már túl sok vagyok neki és nem akar velem foglalkozni, amit megértenék. Az estét azzal töltöttem, hogy minden eddig kapott levelét újra és újra olvastam, kutatva a jelek után, amik elárulták volna az okát annak, hogy nem ír; de nem találtam. Szomorúan hajtottam a fejemet álomra hajnali négy környékén, majd a nehezen alvás hatására késve ébredtem meg és nem értem le reggelizni.
Egésznap mosott fosnak éreztem magam, nem volt kedvem semmihez, aludni akartam meg elbújni a világ elől, az én világom elől, ahol bolondot csináltam magamból egy srác kedvéért, aki lehetne a bátyám is annyit van nálunk és eleve nem értem miért akarom, hogy úgy kedveljen. Nem kéne érdekelnie kit kedvel, de mióta beállított azzal a sráccal karácsonykor és egyértelművé vált számomra is a dolog elkezdett még jobban érdekelni. De nem vallanám be magamnak és neki sem, mert nem akarom ezt érezni. Miért kell nekem mindig mindent megnehezítenem magamnak?
Mindegy. Fejembe húzom a kapucnimat, ahogyan elhagyom a Roxfort védett birtokát és a Roxmortsba vezető útra térek, hogy alig félórás séta után megérkezzek az iskola melletti faluba. Szeretem azt, amikor kilehet onnan szabadulni és feltölthettem a raktáraimat, amiket szépen lassan felélek hét közben, főleg, amikor éjszakai járőröző műszakra fognak be a tanárok. Olyankor szükségem van a csokibékákra és Bagoly Berti mindenízű drazséjára, szóval ja, fel kell tankolnom. Mikor megérkezek hálát adok, hogy egyedül vagyok, mert amilyen deprimáló hangulatban vagyok még Harper sem lenne meg mellettem hiába van hozzászokva a nyavalygásomhoz.
-Jónapot! – köszönök egyből, amint beérek Calamus pennaboltjába, majd egyenesen a pultnál lévő idősebb úrhoz lépek és hatalmas mosoly keretében támaszkodok meg. – Avis Fieldwake vagyok, a héten írtam önnek egy levelet, hogy milyen levélpapírt szeretnék csináltatni és azt ígérte mára elkészül. Nos, ma szombat van, én meg itt lennék… - próbálok nem túl sürgető hangnemet megütni, de szeretném megpillantani a saját rendelésem szerint elkészített bazsarózsás papírtömböt, közben meg elfog a szomorúság, mert lehet már nem is lesz rá szükségem. A férfi jól nevelten válaszol és biztosít arról, hogy hamarosan készen van addig a türelmemet kéri meg, hogy nézzek szét és a ház ajándéka. Egyből belevetem magam a kirakat közelében lévő pennák válogatásába, szeretnék tökéleteset találni, amelyekkel írhatok majd, ha újból lesz kinek. Talán keresnem kéne valami velem egykorú Ilvermornys diákot, akinek tetszhetnék. Nem akarok másnak tetszeni.
Nem tudom mióta állhatok ott, de annyira belemerülök a csodaszép pennák kiválasztásába és kipróbálásába, hogy nem is veszem észre egy új jövevény érkezését a boltba. Pedig biztosan köszön, hallom ilyen aláfestői duruzsolásként de nem foglalkoztat; egy modernebb tollat próbálok éppen ki a varázspálcámmal lebegtetem és utánzom az írást vele, majd ujjaim közé fogom és elkezdem jobban nézni. Tökéletes. Ekkor viszont olyan történik, amitől a szívem kalapálni kezd, a pulzusom az egekbe szökik és a hideg futkos áramlatokban a hátamon. Megérzem valaki a testének a melegségét a fülemhez túlságosan közel és már fordulnék is hátra, hogy van olyan is, hogy magánszféra, de amint megszólal úgy érzem meghalok. Ugrok egyet a hangjának hallatára meg a szívem is, mert itt van. N itt van.
Hatalmas erővel pördülök meg a tengelyem körül, hogy a nálam jóval magasabb sráccal nézzek szembe, aki mostanában nagy hatással van rám.
-Mi… ez…ömh… - teljesen belepirulok majd valami belső hang hatására ágaskodok fel és ölelem át a nyakát, meg még puszit is adok neki, mert miért ne? A rokonom is lehetne akár. Pipacsvörös arccal húzódok el és teszek két lépést hátra. – Te… mit keresel itt? Vagy kit?

V. & N.

Hogy elkeseredett voltam-e amiatt, hogy Enos, a legdrágább N-em, az enyém és senki másé, nem írt vissza? Természetesen! És tenni is akartam ellene? Fogalmam sincs. Mert eszembe jutott, hogy ma is írok neki, tartva a szokásos ütemtervet miszerint kedden csütörtökön és szombaton, nagyon ritkán vasárnap is megörvendeztetem a válaszaimmal vagy a semmit mondó leveleimmel csak azért, hogy én visszakaphassak tőle egy normálist és szanaszét olvadjak. Minden porcikám arra bíztatott, hogy írjak neki de az agyam, és általában rá szoktam hallgatni a többiekkel szemben, mert sokkal okosabb, azt mondta ne tegyem Így nem is fogom megtenni.
Bármennyire is fáj.
Bármennyire is belehalok abba, hogy nem játszhatom el a hattyú halálát, amiért Banán üres csőrrel tért haza. Mert szépen elterveztem ám a bűntudat keltést, elmondtam volna mennyire szar napom volt és minden percben az Ő levelének gondolata segített előre haladni majd atyai, nagy péklapát kézzel adott pofonként ért az, hogy nincs. De nem írok. Megtiltották. S bár a szívem fájdul bele a tudatba, hogy most ki tudja meddig nem fognak sercegni a tollaink, főleg az enyém az újonnan szerzett bazsarózsás papírtömbön, úgy döntök lesz bennem ennyi tartás és nem írok.
Ezt az elhatározásomat még akkor is tartom, amikor az idősebb varázsló hátra küld a pennák közé válogatni, és fejemben már rég azon gondolkodok, hogy melyikkel tudnám szebben megcímezni a Legkedvesebb N-nek a levelet; de még mindig haragudnom kell rá, és ez nagyon szomorúvá tesz. Az sem különösebben dob fel, hogy ingyen megszerezhetek egy nagyon drága tollat, mert mi értelme van újat beszerezni, ha nincs kinek írnom? Már éppen letenném a kezemből és sóhajtva visszakullognék az úrhoz, ha nem lepne meg Enos felbukkanása a hátam mögött. A hangja zene füleimnek, mintha a legkedvesebb Bach harmóniát húznák el mégis megugrok miatta, attól meg még jobban elkezd dörömbölni a szívem, hogy a vállamra helyezi a kezét.
Visszhangzik a fejemben a kérdése, újból és újból lejátszódik miközben arcomat a nyakának hajlatába temetem és beszívom csodafinom illatát; minél többet akarok elraktározni, hogy este legyen miről álmodoznom és még maradnék, élvezném a hátam simogatását is, ha nem kezdene kellemetlenné válni a helyzet. Mégis csak egy nyilvános helyen vagyunk.
-Igen, nagyon meleg van idebent… biztosan feltekerve hagyták a fűtést még télről. – még jobban bele vörösödök a válaszadásba az arcom megcsipkedése után meg főleg, egyáltalán nem tudom hová rakni a mozdulatait. És egyszerre érzem magam szuper boldognak, már-már szerelmesnek, és részegnek, mert pörög velem a világ. Kérlelő macskaként simulok tenyeréhez és dorombolni is elkezdenék, ha csak kettesben lennénk és az öreg nem viselkedne úgy, mint aki mindjárt szívrohamot kap. Elkapom róla a tekintetemet, a tollakat nézem és kiengedem nagyon lassan az eddig bent tartott levegőt.
-Engem? – visszakapom a tekintetemet rá, hitetlenkedve nézem szerintem még a számat is eltátom, annyira hihetetlennek tűnik majd szemöldököm a magasba rohan, amint a baglyomat is bele keveri. – Mit csinált már? Miért kellett elhessegetned? Ezért… - tenném fel a millió és egyszáz kérdésemet, amik az elmúlt másodpercekben tűntek fel a látóhatáromon de a bácsika beleszól.
Gyors tempóban szeretnék megindulni felé, de megint olyan dolog történik, amire nem számítok: átkarolja a vállamat, ahogyan a párok szokták egymásét vagy a jó testvérek és most nem tudom sírjak vagy nevessek. Még jobban belepirulok az egészbe, mikor a meglepetésnek szánt papíromat Ő is meglátja, ráadásul meg is jegyez valamit én meg csak hebegni és habogni tudok, rendes választ még csak ki sem tudok ejteni. Mire kettőt pislogok már ki is van fizetve és kellemetlenül érzem miatta, de nem mondhatok semmit mert már kifelé terelget én meg fülig szerelmesnek és részegnek érzem magam, olyannyira, hogy csak akkor tudok megszólalni amikor elengedi a kezemet.
-Aham, Banán seggfej… megcsípett? – az első részét képes vagyok feldolgozni, még választ is tudok neki adni miközben a halántékomnál továbbra is dübörög a pulzusom, és a szívinfarktus közelébe sodródok. – Te időt akarsz velem tölteni? – nézek rá újfenten hitetlenkedve, mert nem értem miért akarna egy olyan srác, mint Ő velem tölteni az idejéből bármennyit is, az meg nagyon nem tiszta, miért jönne ide valaki. Miattam. Nagyon fura.
-Menjünk Madam Puddifoot kávézójába inkább, sütit szeretnék. – meg romantikázni és ott lehet, bár ez nem egy randi, mert ahhoz hogy randin legyünk először tudnunk kéne mit érzünk a másik iránt, és én nem tudom mit érzek. Vagy, hogy érzek-e egyáltalán valamit meg ha éreznék annak milyennek kéne lennie és hirtelen úgy érzem menten szétrobban a fejem. – Én fizetek. Megvetted a dolgaimat odabent… - nézek rá, utána a szemétől kezdve az orrán át egészen az ajkaiig, ahol jobban elidőzök és észre se veszem de megnyalom a sajátomat, vágyom a forró érintésére… Lekapom a pillantásomat, újból kiül a vörös kín az arcomra és megindulok a cukrászda irányába, ha ő is benne van. Bár nem hallanám, mert majd szétizgulom a fejemet miatta.
-Biztos velem akarsz időt tölteni? Raymond nem fog haragudni, amiért a béna kisöccsével vagy és nem az Akadémián? Te… tényleg velem akarsz lenni?

V. & N.

-Én is, igen, mindenképp. – motyogom továbbra is kislányos zavaromban azt, hogy miért lehetek ennyire nagyon piros. A válasz ennél sokkal egyszerűbb és nyilvánvalóbb, de nem lennék Avis Fieldwake, ha egyenesen megmondanám az okot, nem szeretem kiteregetni a kártyáimat ráadásul nem is tudom, hogy ezek a bizonyos kártyák miért mind piros szívecskével csillognak szüntelen.
Sosem gondoltam senkire úgy, ahogyan egy 16 éves fiúnak gondolnia kellene a vele egykorú vagy kisebb lányokra, mert egyszerűen nem érdekeltek és a fiúk sem, szóval nem jelenthettem ki egyöntetűen, hogy én mindig is tudtam a vonzódásomat. Mert ez nincs így. Egészen addig biztos voltam benne, hogy aszexuális vagyok míg 2019 nyarán a most előttem álló srác be nem szambázott az Akadémia tábor eligazítására és úgy éreztem magam, mint a mugli mesékben a szívecske alakú dobogó szemek tulajdonosa. Azóta nem tudom kiverni a fejemből.
És most itt áll előttem, és csak is előttem, nincs a közelünkben senki más és olyan aranyosan von magához, meg nyúl az állam alá, és annyira nagyon élvezem az érintését majd átveti a karját is a vállam fölött én meg menten összeesek az izgatottságtól, mintha tini lány lennék, aki most találkozott a celeb crushjával. Hálát adok, hogy hamar kikeveredünk az idős ember árgusan figyelő szemei elől, mert kezdett kényelmetlenné válni a nézése, mintha tudná milyen szándékból érzek kipattanó örömöt.
-Ironikus. Pont a banánkenyérre? Lehet igaza van Harpernek és valami normális nevet kéne adnom szegény jószágnak. – rázom meg a fejem és felírom mentális noteszembe, hogy neveljem meg a baglyomat különben nem fogok több levelet kapni a sráctól, aki akár a barátom testvérem is lehetne. – De, de rád érek. Ne viccelj. – kezem a kezére siklik, hogy eszébe se jusson most dehoppanálni, mert abba belehalnék. Elhúzták a mézes madzagot a szemem előtt, az orromba beivódott illata szóval addig nem mehet el míg nem kapok egy kevés kóstolót belőle. Kijár nekem.
-Szuper. – lelkesedek, mert belement a sunyi tervembe, hogy romantikázni menjünk bár soha nem mondanám el ezt senkinek. Csak és kizárólag a sütemények miatt akarok oda menni, nem azért, mert minden rózsaszínben meg giccsben úszik, és csókolózó párok ülnek ott én meg reménykedhetek, hogy hátha… Oly annyira elfelejtkezek magamról és a csókról szövögetett álmaimról, hogy akaratlanul is ajkait nézem, mert nekem muszáj megkóstolnom őket utána beüt a mennykő.
Muszáj megindulnom különben úgy érzem itt fogok egy nagy egzisztenciális krízist lenyomni, a srác előtt akit kedvelek, jobban, mint a testvéremet meg a barátomat, mert a gyomrom cikázik izgatottságában, hogy a közelében lehetek; meg a pillangók is furán csinálnak a szívemről pedig ne is beszéljünk.
-Mély levegő. – észre veszi a krízisemet, és segít, megfogja a vállaimat és máris elkezd lejjebb menni bennem a probléma, követem utasításait és megpróbálok levegőt venni – milyen nehéz lehet, nem? -, hallgatom a szavait, pislogok rá és úgy érzem megint kezdek a griffendél színébe átmenni attól, hogy tudom, hogy velem akar lenni. – Mert a béna kisöccsével töltöd a délutánodat. És utál. Meg én is őt. – nem is érdemli meg, hogy a testvéremnek szólítsam de nem tehetek mást, nem erre neveltek a szüleim; nem válaszolok a kérdésére, bőven elég nekem tudnom, hogy velem akar lenni és így már másabb hangulattal lépek be a süteményeshez.
Egyből rátapadok a kirakatra és döntésképtelenségemnek köszönhetően, végül tökös pitét kérek és valami francia krémes szerűt meg egy pohár bodza levet, majd miután kifizettem mindkettőnk rendelését követem egészen a kiszúrt asztalig. Leülök vele szembe, direkt nem mellé, mert nem egy randin vagyunk, és a műanyag védőfóliát kezdem el piszkálni rajta zavaromban.
-Jól, jobban azt hiszem… - felnézek rá, elveszek egy másodpercre gyönyörű szemeiben és meg kell ráznom a fejemet, hogy visszataláljak a gondolataimhoz. – Szomorú voltam, azt hittem nem akarsz már visszaírni nekem. És nem tudtam mit csináljak, mert arra gondoltam, hogy nem foglak többé zaklatni de az meg még szomorúbbá tett, utána eszembe jutott, hogy csinálhatnák úgy, mintha „válaszoltál” volna és simán megírom a szombati szokásos levelemet… - hadarom el egy levegővétel alatt, majd a mellkasomra helyezem a kezem és nagyokat szippantok a levegőből, mert nem szeretnék elpatkolni. Iszok egy kortyot is, mielőtt újból rá néznék. A lazaság megtestesítőjére. Az álmaim férfijára. – Hogy megy az Akadémia? – leutánzom, hátra dőlök a székemben, egyik kezemmel a süteményes villát fogom és a számba emelek a habos édességből, észre sem véve, hogy a szám szélébe maradt.

V. & N.

Sajnálom, hogy nem tudok semmiféle lenyugtató varázslatot vagy nem tanultam még meg levinni magamat alfába, mert ha nem kezd szépen normálisra visszaállni a szívverésem, akkor menten vihetnek eltemetni, mert meghalok. És érte számtalanszor meghalnék, odaadnám a karomat, a lábamat, a fejemet, de a legbecsesebbet is mind közül, a szívemet. Egyszerre tudnék sírni, amiért ilyen ciki vagyok és be vagyok feszülve, meg közben nevetni is kínomban. Nem tudom mit tegyek.
-Banán, az ördögi Bagoly kalandjai. Tetszik, tökéletes miniboszorkány könyv lenne, meg kéne írnunk. – Nekünk. Kettőnknek. Együtt. Mert akkor még több időt tölthetnénk együtt és ha ez megadatik nekünk, nekem, főleg nekem, akkor rájöhetnék, hogy mi ez a különleges érzés, ami elfoglalja minden elől a helyt a gyomromban. – El akarom küldeni egy bagoly trénerhez, hogy nevelje meg. Engem is mindig megcsíp mikor odaadom neki a levelet. – felemelem balomat, amelyen az eddigi legmélyebb, gyógyuló félben lévő nyoma látható. Bármennyire is fájni szokott, mindennap megtenném, mert Enosnak írhatok.
Összepréselem az ajkaimat, szorosan egymáshoz, mert nem szeretnék semmilyen sikító hangot vagy oda nem illő arcot vágni, amiért megsimogatja hüvelykjével a kézfejemet. Elhatározom, hogy mostantól nem mosok kezet ezzel megőrizve érintésének bizsergését. Szeretem.
Nem tudom leállítani magamat és az agyam túlpörgését hiába locsolom bőszen hideg, jéghideg vízzel. Minden gondolatom köré meg körém és a nem létező kapcsolatunkra összpontosul, és ide még a bátyám képe is felvillan, mindent elrontva. Miért kell mindenbe belerondítania? Mindenbe, ami fontos nekem. Aki fontos nekem.
-Na. A barátod, nem szólhat bele, én meg most nem vagyok a kisöccse. És velem akarsz lenni. – ismétlem szavait, hogy beívódjanak elmémbe, mert szeretném, ha tényleg igaz lenne. Ha tényleg miattam lenne itt és azért, mert érzi ugyanazt, amit én érzek iránta. De közben meg ott lebeg felette a bátyám éles kardja, mert mi van, ha csak hülyéskedik velem? Ez egy rossz poén és Ray kiugrik valahonnan. Utána megint hozzám ér és a parámat felváltja valami másfajta érzés, melegség járja át a testemet, mert hozzám ér.
-Pont ezért fizettem én. Mondtam. – mosolyodok el, most nyeregben érzem magam és szeretek lovagolni. Legalábbis amikor a nagymamához jártunk, akkor rengeteget utaztam lóháton és a mai napig szeretek néha vágtázni Sacin. – Visszahívni? Hova? – csodálkozva nézek rá, nem értem mire gondol majd a lassú fogaskerekeim sikeresen feldolgozzák és leesik a szem. – Óh… áá… - üti fel fejét bennem a megvilágosodás és csak bólogatni tudok, kitalálok valamit, igen, mindenképp. Akarom, hogy velem legyen. Teljesen. -Mindenképp. Szeretném.
Szeretnélek. Lehetne folytatni a mondatot de nem tudok többet kinyögni, mert tényleg úgy érzem magam, mintha be lennék rúgva és az egész szoba forog velem. A fejemet nehéznek érzem, a tekintetébe való meredés után meg főleg mert szeretném őket látni lefekvés előtt meg reggel elsőként. És baromira odavagyok érte.
-Szomorú voltam. Igen. Mert nem szeretném azt, hogy ne írj nekem. Túlságosan élvezem a leveleid olvasását, néha még többször is visszaolvasom őket… - vallom be újból pírbe borult arccal de most nem veszem le róla a tekintetemet, hadd lássa milyen hatással van rám a közelsége. A lénye. – Azt hittem már az agyadra megyek, és túl sok vagyok, mert én nem akarok soknak tűnni neked de a tábor óta úgy érzem… mármint te is biztos érzed, hogy mi… hogy érted… - általában megtalálom a megfelelő szavakat, mindent szépen eltudok mondani de most úgy érzem egy cica játszik a nyelvemmel, és nem akarja visszaadni nekem.
-Aham, ha jól megy az… jó? Nem? Nehezebb, mint az Ilvermorny? – érdeklődöm tovább, most hogy könnyebb vizekre eveztünk és nem az én érzéseimről kell megnyílnom annak az illetőnek, akit kedvelek. Akit megpróbálok lenyűgözni a lazaságommal, a személyiségemmel és nem tudom miért, mert hamarabb ismer Ő engem, mint én Őt. Még jobban elmegy az eszem, amint int az ujjával és közelebb hajolok hozzá; a szívem a torkomban dobog amint látom a kezét közeledni irányomba és résnyire kinyitom ajkaimat, hogy miért azt nem tudom, de megérinti a szám sarkát, meg is húzza nekem meg valami a nadrágomban is megindul. Kitágult szemekkel nézek rá és amikor megnyalja… még levegőt is elfelejtek venni, majd kiengedek egy sóhajt és lehunyom a szemem. Szent Merlin most vigyen el…
-Még nem tudom mit szeretnék kezdeni magammal. Még csak ötödéves vagyok, van két évem. – nagy nehezen sikerül összeszednem minden gondolatomat, a pulzusom is csökkenni látszik de a pipacsvörös szín arcomon továbbra is marad.
-Igen, érdekel Amerika. Mesélnél róla? Milyenek az ottani muglik? Mi is a nevük… magnixek? – én is falatozok a sütimből, majd középre tolom a francia krémesemet és felnézek rá. – Megkóstolod? Nagyon finom… és a másikat is. – tolom a másik mellé a tököst, és én is leszelek egy darabot belőle. – Enos… sok vagyok? – alsó ajkamba harapok és lesütöm a tekintetemet, mert nem akarom látni az arcát, mert ha hazudni készül akkor még jobban összetörné a szívemet. Raymond szerint az vagyok és akkor N, a legkedvesebb N, is annak tarthat… és én nem akarom, hogy gyerekként lásson, mert én nem vagyok már gyerek.

V. & N.

-Szeretném megírni. – szeretném azt is hozzá tenni, hogy csak vele vagyok hajlandó erre de szerintem ez magától értetődik, de meg is erősíti és a gyomrom bukfencezik egyet örömében. Banán nem sok jót hozott még a családnak, nem jósolja meg előre az időjárást, ahogyan a mugli lottó számait sem kaparta a tartójára szóval tényleg nincsen semmi haszna a madárnak. Mostanáig.
-Mindig, nem tudom mit csináljak vele. – valahol számítok arra, hogy a kezei közé veszi az enyémet és jobban szemügyre veszi a sérülésemet, de álmomban sem közelítettem meg a kiváltott érzéseket. – Nem, minden másodpercemben emlékeztet arra, hogy vannak dolgok, amikért meg kell harcolni. És én szeretnék mindent beleadni. – nem szeretnék többet elmondani arról, hogy mihez ragaszkodok ennyire, mert a leveleimből már rég rájöhetett a dologra. Még akkor is, ha én még nem tudom mit szeretnék pontosan tőle.
Mióta az eszemet tudom, azóta N az életem és a családom szerves része, az Ő nevetése az első emlékem, amit feltudok idézni és ez biztosan jelent valamit. Minden reggel ott állt a kapunkban és várta a két szelet vajas kenyérrel kifutó bátyámat, hogy játszhassanak; én meg mindig féltékeny voltam amiért nem mehettem. Ezért kezdtem el sütit lopkodni a konyháról meg bazsarózsát a kertből, hogy meglepjem Enost. Azóta a bazsarózsa ki nőtte magát valami naggyá, már nem csak egy virágot jelent, ami csodaszépen növekedik anyám kertjében és jó az illata, nem. A bazsarózsa mi vagyunk. Enos és Avis.
És most Madame Pudifoot kávézójába térünk be, hogy eltöltsünk egy tökéletes délelőttöt, rengeteget beszélgessünk és úgy viselkedjünk, mintha randin lennénk. Zavarban vagyok és nem tudok mit tenni ellene hiába próbálkozok, eltúrok a szememből egy hajtincset, meg jobban odafigyelek a levegővételemre is de akadnak percek amikor semmi nem használ. Azután meg főleg nem használ a légzési technika használata a nyugtatáshoz, miután megbeszéljük a második találkozónkat aka a második randinkat, maga a „randi” szó használata nélkül.
-Te is szereted olvasni a leveleimet? De… alig írok valami normálist benne… - tisztában vagyok azzal, hogy milyen szörnyű leveleket adok ki a kezem közül és még mindig azok a legjobbak, amiket elküldök neki, de nem tehetek róla. Amint az íróasztalomhoz ülök azzal a szándékkal, hogy elmondom az érzéseimet egyből elönt a pánik és csak az össze-vissza beszélés megy. Ahogyan itt, és ez még rosszabb, mint az írás mert nincs javítási lehetőség. – A napom fénypontja az, amikor meglátom a párnám között a borítékot. – halványan elmosolyodok, már nem érzem dübörgőnek a szívem verését, de még mindig hevesebben dobban; és ez amiatt van, hogy N velem szemben ül. Kettesben vagyunk. -Én… én… azt hiszem, hogy nem csak barátként kedvellek téged. Nem tudom mit kéne éreznem vagy mit nem, de tudom, hogy nem látlak családtagnak… - nehezen szedem össze a bátorságomat és mondom el neki ezeket, de megteszem. Ha egyszer élhetek és ma meg kell halnom, akkor úgy hagyjam el e cudar világot, hogy kimondtam az érzéseimet.
-Biztos jó lehet, néha úgy érzem beszippant a sok Roxfortos óra, mert mindenre beszeretnék járni, hogy minél többet tudjak, de ekkor jön az, hogy ha az ember minél többet tud akkor sokkal többet felejt végül eljut oda, hogy semmit sem tud. És ez megrémiszt. – könnyebb a suliról beszélgetni vele, mert semleges téma, olyan, amiket a levelekben szoktunk kiboncolni és nem a való életben, de másról nem szeretnék, nem tudok rendesen beszélgetni.
A fejemben zsonganak az érintése által kiváltott érzések, szeretném, ha újból megtenné, de most nem az ujjaival törölné le, hanem az ajkaival, de nem mondhatok semmit így csak nézem. Nézem Őt, a tetszésem megtestesítőjét, a szívem megdobbantóját és nem tudok betelni a látványával. Már 15 éve nézem és még mindig nem elég.
-Nem erőltetsz rám semmit. Mindig azt teszem, amit szeretnék… - és téged szeretnélek. Tudom, hogy nem rólunk vagy nekünk címezte ezt a megjegyzését, de úgy érzem muszáj közölnöm ezt vele, mert jó, ha tudja. Tisztában kell lennie, hogy bármit, amit teszek vagy mondok azt szabad akaratomból teszem, mert kedvelem.
A pirosság kezd visszahúzódni az arcomról és kezdem jobban is érezni magam, a gyomrom nem akarja kiadni a tartalmát és a fülem sem döntött a megsüketülés mellett; így élvezem a nem hivatalos hivatalos randinkat. Bólintok egyet és megkóstolom az általa választott süteményt és elégedetten hümmögök és a manók a fejemben örömtáncot járnak, amiért itt vagyunk.
-Szeretnék oda elmenni, körbejárni a híresebb városokat, megnézni az ottani Mágiaügyi Minisztériumot… még az Ilvermorny-t is megnézném, biztos gyönyörű hely. Szerettél ott tanulni? – érdeklődöm, mert akárhányszor eljött hozzánk látogatóban Raymond tuti kisajátította vagy a szüleim, esetleg a húgaim varázsolták el bájukkal és nekem nem maradt lehetőségem. Csak apró gesztusokkal, bazsarózsa vízzel, csokival vagy szárított teakeverékkel tudattam, hogy gondolok rá. Mai napig gondolok.
Amikor megérzem lábát az enyémhez simulni akkor összepréselem az ajkaimat, elkezdek magamban tíztől visszafelé számolni, hogy ne kapjak szívinfarktust, majd, amikor úgy érzem tudok gondolkodni akkor én is közelebb húzódok hozzá. Elmosolyodok, olyan természetesnek tűnik, amit csinálunk.
-Ezek olyan általános dolgok… mondj valami konkrétat! – csattanok fel hangosabban, majd körbe pillantok, hogy meghallotta-e bárki, de szerencsémre nem igazán törődnek velünk. Ha N-el vagyok akkor olyan, mintha egy hepehupás hullámvasúton ülnék, egyszer fent egyszer pedig lent, és most szélsebesen száguldozunk lefelé. Elszomorodok, mert eszembe jut mennyire intenzív vagyok és lehet ezzel elijesztem Őt.
Szemem sarkából figyelem, ahogyan átül a mellettem lévő székre és most nekem is arrébb kéne mennem eggyel, de érezni akarom a testéből kiáradó meleget. A szeretetét. Irányomba. Lehunyom a szemem mikor állam alá nyúl, csak akkor nyitom ki mikor megáll a keze és olyan mesebelinek érzem a helyzetet.
-Nem tudom, nem vagyok laza, nem tudom miről lehetne beszélgetni és nagyon nem vagyok jó a semleges témák boncolásában. Zaklatlak, heti 4-5 levelet írok neked, néha a hét mindennapján és nem tudom… - hadarom el továbbra is egy levegővétel alatt, még az sem zökkent ki, hogy hüvelykjével simogat. – Miért írsz vissza nekem? – teszem fel a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat és szerelmes kis szívemnek jól esik az érintése, a fantáziámnak meg a comb paskolás, amit nem szeretnék elengedni így szabad kezemet rácsúsztatom az övére. Remegek kezem az övé felett az izgalomtól. Megérintettem. -Több időt akarsz velem tölteni… lassan 16 éve ismersz… Többről van szó, nem? Vagy… csak nálam van…? – bátortalannak érzem magam, egy apró, félős egérkének, aki most húzza ki a macska bajszát.

V. & N.

-Szuper. – vigyorodok el teljesen, de legszívesebben táncra perdülnék örömömben, amiért belement a közös munkába. Reggel amikor felébredtem még mindig sírházi hangulatban, akkor nem gondoltam, hogy ekkora fordulat ér. N itt van és írni akart volna nekem, ha a madaram nem csípi meg és ettől annyira, de nagyon boldog vagyok, és a szívem is folyamatosan kalapál örömében meg az eddig nem létező szerelem tetszés is szétterül testemben.
Szeretném, ha ez a pillanat melyben a kezemet fogja és vizslatja, örökké tartana, mert akkor azt jelentené, hogy mi ketten is együtt maradnánk itt, a semmi közepén boldogan és fiatalon. Úgy érzem mindent sokkal élesebben látok, minden erősebben hat rám, amióta itt van. Szívem szerint kérném, hogy adjon rá gyógypuszit, de nem mondhatom ki a vágyam…
Túlságosan egyértelmű lenne én pedig nem akarok egyértelmű lenni, könnyen kiismerhető, hanem rejtélyes és kíváncsiságot felcsigázó, hogy minél többet akarjon belőlem, a teljes csomagot, mert én belőle ezt szeretném megkapni. Pillanatok alatt rögzítem szemeimmel a különböző jeleneteket, melyek mind N körül forognak. N mosolyog, átölel, megnyugtat és olyan tökéletes, hogy nála jobb nem létezhet.
-Miért szereted olvasni? – teszem fel a kérdést neki és csak félve pillantok rá arcára, még mindig olyan új ez a szituáció, hogy Ő meg én itt, édes kettesben a családom nélkül. – A szavaid megnyugtatnak… szeretem ahogyan írsz. – az egész férfi irányába különös vonzalmat érzek, mintha egy illatos bazsarózsa lenne én pedig a szorgos kis méhecske, aki legszívesebben elbújna a védelmező szirmok között. Enos mindig a családom részese volt és amióta csak az eszemet tudom, azóta szerettem volna, hogy az én barátom legyen. Hogy velem játsszon, az én sütijeimet egye vagy az általam készített bazsarózsavizet igya… mert mindet neki csináltam.
-Örülsz, hogy elmondtam? De… én… nem is mondtam semmit. – megdöbbenek, tudom, hogy nem tárulkoztam ki teljesen neki, de még magam sem tudom, hogy mi az, ami lejátszódik bennem, ha rá gondolok és azért próbáltam azt elmondani, amit jelenleg érzek. Erre Ő csak örül a dolognak… semmi több. Elönti a testemet a szomorúság és ha most tudnék hopponálni, akkor biztosan magára hagynám.
-Nem tudom mit szeretnék igazán tudni. Amit meg tudni szeretnék, azt nem lehet könyvekből megtanulni. Meséltem már, hogy prefektus lettem? – hogy ne meséltem volna, minden levelemben megemlítek valamit az aznapi történésekből és mivel szombatonként járőrözni szoktam ezért tuti hallott már róla. De zavarban vagyok, az agyamban cikáznak a gondolatok és csalódott vagyok amiért nem mond semmit, közben meg jobb is, hogy nem önti ki a lelkét meg lehet nem is tetszem neki… és… szomorú vagyok, na.
-Minden rémisztő dolgot le lehet győzni megfelelő segítséggel. – sosem voltam az a típus, aki ijedtében visszavonulót fújt volna, még akkor is kiálltam bárki és bármi ellen, ha biztos volt a vereség. Elvileg a szerelem is ilyen, néha ki kell teregetned az összes kártyád és megsebeznek, átmennek rajtad, de egyszer megtalálod a nagy őt. Én megtaláltam. A szívem hevesebben dobban már csak a gondolatától is.
-Lényegében mi hiányoztunk neked és te is nekünk… Anya baromira örül neki, hogy nálunk laksz. Minden levelében elmondja, hogy milyen rendes vagy, mennyire szeret… - sokszor szóba kerül a neve amikor anyával beszélgetünk vagy levelezünk egymással egész tanév alatt, emlékszem ő volt az első, aki karácsonykor odajött hozzám és megkérdezte miért nem adtam oda Enosnak az ajándékát, amit olyan szorgosan csináltam. Tudja, amit én még nem tudok, vagyis pontosan még nem határoztam meg a definícióját, de próbálkozom. Szeretném megtudni mi ez a különös érzés, ami előbújik a gyomromból és bejárja az egész testemet akárhányszor megemlítik, gondolok vagy levelet kapok az előttem ülőtől.
-Miért nem? Mi az, amit érdekesnek találtál az ottaniak között? Mi hiányzott onnan, hogy tökéletes legyen az élmény? – a tényeket bárhonnan megtudhatom, megnézhetem mikor épült az Ilvermorny, a házakat is lecsekkolhatom, de hogy milyen érzelmeket váltott ki Enosból azt csak is ő tudja elmondani nekem. Vallom azt a nézetet, hogy az embert az őt ért élményeiből és az azokhoz történő hozzáállásából illetve maradványaiból lehet megismerni a legjobban. Magamról tudom, hogy bennem mindig kellemes melegség, kirobbanó öröm és ölelés utáni vágy tör ki, amint befejezem egy-egy levelét. És most is ez van, szeretném, ha megérintené az arcomat vagy a karomat, akár az ajkamat… húzza végig óvatosan ujját rajta majd hajoljon közelebb és… elpirulok.
Hiába érzem magam nyeregben és tudom merre megy a beszélgetésünk, egy olyan fajta pánik, aggodalom tör rám, ami egyből ledobja a félig jó kedvemet a mélybe, hatalmas szomorúság telepedik rám amiatt, hogy nem mondott semmit arra, hogy jobban kedvelem, mint valami családtagot; és amiatt is levertnek érzem magam, hogy közöttünk soha semmi nem lehet… mert… én én vagyok, és kinek kellenék?
-Mindig is az életed része voltam Enos… mi változott? Mitől érezzük… ezt? – valahol jól esik, hogy a tudat, hogy szeret tőlem leveleket kapni, mert ha ez szükséges a boldogságához akkor napjában többet is írok neki, mindenről és a semmiről, meg a bazsarózsáimról, ha szeretné. Azt szeretném, ha boldog lenne. Mindegy kivel… bár ajánlott, ha velem lehetne az. De még azt sem tudom, hogy lehetnénk-e mi boldogok egymással? Kiutat keresek, mert kezd meleggé válni a hely és fészkelődni kezdek a székemben közben meg mindig visszatáncol tekintetem a kezemen, melyet az övén tartok, mindkettő pedig a combomon van. Minden részem mely érintkezik kezével lángol, fel akar gyulladni.
Persze, hogy többről van szó, különben nem beszélnénk, nem lennék itt…
A szívem kétszázhússzal ver másodpercenként a szavai és tettei miatt, nézem a férfias kezet melyben elveszik az én gyerekes, aprócska tenyerem, bensőm remeg a történésektől és a szavaitól azután meg főleg, hogy összekulcsolja ujjainkat. Mintha a cipzár fogai lennének ujjaink úgy illenek a másikéba, egyszerre érzek megkönnyebbülést, amiért nem csak beképzelem a dolgokat, hanem valóban van is valami a levegőben, közöttünk; közben meg izgatott vagyok, mert ez nagyon új. Kellemes érzés az ujjait érezni sajátjaim között, ahogyan a tenyerét az enyémnek préselődni és csak élvezem a túl hamar szerte foszló pillanatot.
Sóhajtok.
Kiengedem az eddig bent tartott levegőt mikor elhúzza a kezét, mikor szétszakítja a közöttünk létrejött szent köteléket és szívesen kapnék a keze után, de nem. Ő döntött úgy, hogy megfogja és most, hogy elengedi. Az előző sokk után jön is a másik, nem hagyja egy percre sem megnyugodni a testemet és ledobja az Amerika bombát vékonyka tagjaimra. Úgy érzem menten összeroppanok, örülök, majd ki ugrok a bőrömből és most már tényleg táncolni szeretnék az izgalomtól, de nem teszem.
-Kettesben? Te… meg… én, Amerikában? – teszem fel a kérdést, mintha nem hallottam volna tisztán közben ez nincs így. Muszáj még egyszer hallanom, látni a szája mozgásából így közelebb hajolok hozzá és rá szegezem tekintetemet. – Raymond, anya és apa nélkül? Meg Lorettáék nélkül? – kérdezem tágra nyílt szemekkel, majd egy olyan nevet ejtek ki számon, akit zsigerből utáltam abban a másodpercben, amint bemutatták nekem. – Sky se lesz ott? – lesütöm a tekintetemet, majd hátra dőlök a székemben és a limonádémat kezdem el inni.
-Neked csináltattam. – hosszas csend után szólalok meg ismét, eddig nem tartottam a szemkontaktust, sőt még csak a közelébe sem néztem, de most megteszem. – A levélpapírt. Bazsarózsás… azt gondoltam arról eszedbe jutok… - osztom meg a szándékomat a rózsaszín tömbbel, meg elvileg a rózsaszín a szerelem jele is én meg… nos, ja… igen. – Bevallhatok neked valamit? – újabb falat a tökös pitéből a kérdés feltevése után, újabb korty a válaszra várás közben, majd folytatás. – Én.. én… azt hiszem féltékeny voltam Karácsonykor, mert… nem foglalkoztál velem.

V. & N.

-Szeretnéd, ha még többet írnék neked a napomról? Bár, ha tényleg elkezdjük a könyvünket, akkor azt is el kell küldenem a saját levelemmel együtt ergo többet olvasnál tőlem. – vezetem le egyszerűen a dolgot, de jól esik a tudat, hogy a bolond baglyom ellenére is imádja megkaparintani a leveleimet. Ugyanígy érzek az övéivel szembe is, és ha tehetném mindegyik szavát, mondatát memorizálnám, hogy rosszabb pillanataimban újra és újra lejátsszam ameddig meg nem nyugszom.
Enos, Raymond bátyám legjobb haverja, aki gyerekkorunk óta tagja a népes családunknak s aki látott nem egyszer bepisilni kisebb koromban, most éppen velem randizik. Mert bárhogy is nézem, bármelyik oldalról is próbálom megközelíteni ezt a találkát mindig visszatérek a randihoz, ahhoz, hogy mi most romantikázunk és über cukin esszük a sütiket meg hozzuk zavarba egymást, főleg Ő engem. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e úgy a társaságát élvezni, hogy ne akarjak szívrohamot kapni vagy ne szeretnék elbújni az erős karjai között, belefúrni arcomat nyakának hajlatába és beszippantani csodajó férfias illatát. Mert Ő már férfi inkább, mintsem tinédzser, mint én. Még a bajszom is csak most kezd növögetni…
-Köszönöm, nehéz a sok szakkör mellett ezzel is foglalkozni, de pörög az életem és ez így jó, nem? – sosem szerettem az álló vizet, mindig voltak céljaim, álmaim, amiket el akartam érni még a kitűzött időpont előtt és ezzel ösztönöztem magam. Mégsem gondoltam, de még álmomban sem képzelegtem arról, hogy N, szeretett N-em, meglep és eljön ide, hogy együtt legyünk. Ő meg én. – Sok mindentől félek, Enos. Félek attól, hogy elfelejtenek, hogy… ennek az egésznek nincs semmi értelme és csak kísérletek vagyunk valami nagyobb létrehozásához, amit már nem fogunk megtapasztalni. És félek… a szerelemtől.
Mélyet sóhajtok, mert bár az előbbiekről levélben is szívesen és élőben is diskurálok, az utóbbiról egyik alkalommal sem, mert írásban nem tudnám elmondani mit szeretnék, míg szóban megakadályoznak saját korlátjaim. De Enos mellett mintha ezek sem lennének, mert kimondom a félelmeim listájának első három pontját, de az utolsót nem tudom taglalni.
-Nem tudom milyen szerelmesnek lenni, fogalmam sincs mit kéne éreznem vagy milyennek kéne lennie. Annyit tudok, hogy furán bizsergek és a gyomrom jóleső görcsbe rándul…Te voltál már szerelmes? – ha a beszélgetésünket külső varázsló is hallaná akkor biztosan magasba szökne a szemöldöke, eleve elég furán nézhet ki, hogy két fiú egy rózsaszín kávézóban ücsörög és beszélgetnek, természetesen, mintha ez tök normális lenne. Bár huszonegyedik századot írunk már… és 2020-ban nem tabu másnak lenni.
-Nem csak ő örül neked. Lorelai is nagyon kedvel, meg a kicsi Ernie is… és… én is szere… kedvellek. – nem tudom kimondani az sz betűs szót, nem is szabadna kimondanom, mert nem tudom, hogy szeretem meg lehet csak a barátja akarok lenni, de közben meg nem és pontosan tudom ezt is. A kétségek teljesen szétszedik a fejemet, nem tudom mit tudnék tenni azért, hogy jobb legyen. Hogy biztosabbá váljon az akaratom. – Szerintem örülne neki… anya a legjobb barátom, sok mindent elmondok neki Enos. És még többet tud saját magától is. – nem egyszer jegyezte meg mikor segítséget kértem Enos ajándékához, hogy nem e túlzás. És én mindig azt mondtam nem, mert nekem fontos és szeretnék neki szépet adni.
-Nem kíváncsinak mondanám, hanem tudás utáni vágynak. – a villája irányába nyúlok, hogy elkapást mímeljek, de gyorsabban használja sütemény bekebelezésére. -Áh, nagyon fura emberek ezek az amerikaiak, a Roxfort tele van cserediákokkal és van közöttük egy kettő, aki jó fej, de az amcsiknak sosem jó az az étel, amit adnak. Mindig sültkrumplit akarnak… - én személy szerint nem szeretem a transz zsírokat, mindenem a zöldségek és gyümölcsök, húst is csak heti egy alkalommal eszek. Bár lehet emiatt festek néha úgy, mint aki nem eszik rendesen, de öröm az ürömben, hogy így több édesség fér belém. – De igen, a boldogság egy végeláthatatlan spirál része, ami segít egyre feljebb és feljebb jutni, de sosem látod meg az igazi véget, viszont rajtunk áll, hogy megállunk és elfogadjuk-e a jelenlegi boldog állapotot vagy hajkurásszuk tovább és elfelejtünk élni. – kérem a mugli filozófia diplomát a kezembe, Dr. Fieldwake mától rendel teljes idősávokban.
-Minden változott. – ismétlem meg a szavait, tekintetemmel pedig az összefonódott kezünket nézem továbbra is, mert túl kevés ideig tart a pillanat én meg nem tudok betelni a látvánnyal. Szeretném, ha így maradhatnánk, de ez egy nyilvános hely, mi meg két fiú vagyunk és… értem én. – Én mindig így láttalak Enos. – mondom ki az egyértelműt, mert mióta az eszemet tudom és emlékeim vannak azokban mind benne volt a srác, és sosem úgy, mint a kisfiú, akivel játszani akartam. Hanem, mint a kisfiú, akinek meleg az ajka mikor puszit ad a bibimre, vagy kedvesen mosolyog mikor felsegít az esésem után. Nekem Enos mindig több volt, mint a srác a szomszédból.
-Sosem lehet tudni mikor tér vissza valaki az életünkbe, a biztonság kedvéért kérdeztem… mert… lehet elfejted megemlíteni nekem. Az Akadémiában sem mondtad. – pedig erre biztosan emlékeznék, egész végig a fenekében voltam, ki se látszottam a hóna alól és ha csak nem beszélt róla akkor tuti hallottam volna a híres nagy szerelméről, az égről. De nem, nem hallottam róla és jeges zuhanyként ért mikor Karácsony reggelén beszambáztak Londonból és hozott mindenkinek valamit. Én egyből ki is dobtam az ajándékot és felrohantam a szobámba, ahonnan vacsoráig elő sem jöttem.
Azok a percek melyeket beszéd nélkül töltünk el, lehetőséget adnak a lelkem megnyugtatására, hogy rendbe hozzam a légzésemet és a lelkiállapotomat, mert kezdett túltelítődni. Sok neki a hirtelen jött információ és a bevitt cukormennyiség sem segít a feldolgozásában. Úgy érzem muszáj színt vallanom neki a bazsarózsás dolgokkal kapcsolatban így megemlítem.
-Hozzánk tartozik. – olyan jó hangosan is hallani azt, hogy hozzánk tartozik, hogy muszáj nekem is kimondanom még mielőtt meggondolná magát és többé nem lenne mi, hanem csak külön utakon járó Enos és Avis. – Szeretem a bazsarózsát, kellemes illata van és szép… és neked is mindig jó illatod van és… jó képű is vagy hozzá… és… - belepirulok, mert bazsarózsás illattáska van a párnám alatt, ami Enosra emlékeztet és azt szeretném, ha ő is emlékezne rám amikor nem vagyok vele.
-Nem is vettétek észre. Profin palástoltam. – kissé zavarban vagyok, így a hajamba túrok elhúzva pár tincset a szememből, hogy jobban láthassam a mellettem ülőt. Közelebb húzódok hozzá, lábam az övé alá kerül és összeérintkeznek, elmosolyodom. – Nem tudhattam, hogy fogsz velem foglalkozni… eleve nem is mondtad, hogy egyáltalán van egy ég az életedben. A húgaim akarták, hogy velük legyek… és sok olvasnivalóm volt… harmadik kerék nem akartam lenni. Én szeretek veled időt tölteni, csak veled, amikor együtt játszunk valamit. – a kérdésére nem tudok egyből felelni, muszáj megrágnom a kérdését még párszor meg a választ is; nyelvemmel számban cikázok, minden fogamat megszámolok kétszer, hogy addig is húzzam az időt. – Azt hiszem… az utóbbi. – sosem tudtam, hogy Enos nem a lányokért van oda és hatalmas, nem várt meglepetésként ért a tévedésem. Nagyon rosszul esett, hogy nem mondott semmit róla mert úgy éreztem mi jóban vagyunk. De tévedés volt ezt gondolni. – Miért nem mondtad nekem, hogy van egy Sky az életedben?

V. & N.

-De ha nem egyszerre küldöm el akkor… mindennap írnék neked és te előbb utóbb megelégelnéd, nem írnál többé vissza. – bármennyire is esne jól a lelkemnek minden egyes nap baglyot röptetni a legkedvesebb N felé, mégis bennem van a félsz arra vonatkozóan, hogy mi történik, ha besokall tőlem. Bár arra igazán kíváncsi lennék, hogy ha én mindennap küldenék neki baglyot akkor ez azt is jelenti, hogy viszonozza kedvességemet ezt viszont nem merem megkérdezni tőle. Nem szeretnék telhetetlennek tűnni.
-Szeretnék nagyon sok mindent megtapasztalni, de szükségem van egy partnerre benne. – anyáék példáját látva az élet akkor a legszebb és leginkább élvezhető, ha van kivel megosztani a kínált lehetőségeket, s mivel nekem még nincs ilyenben szerencsém így a tanulásba tudok csak elmélyülni, abba pedig igazán szeretek.
-Nem szeretek félni. – jelentem ki határozottan s talán ez az első olyan alkalom amikor teljesen kihúzom magam mellette, eddig mindig a megzavarodott kisfiú szerepe jutott, mert túlságosan sok érzelmet táplálok irányába. De a félelem nem lehet egy közülük, mert túlságosan szeretném őt jobban megismerni. – Nagyon érdekes és rengeteg álmatlan éjszakát köszönhetek már neki, mert egyszerűen nem tudom elfogadni… a legkevesebb emberen áll mégis képes kisiklani egyetlen rossz szó által. És nem minden esetben lehet helyrehozni a dolgot. Szóval, igen… különös dolog a szerelem.
Sosem tudtam megérteni milyen szerelmesnek lenni, milyen az, amikor feltétel nélkül elfogadod a másikat és szeretnél megfelelni neki minden percben, szeretnéd, ha büszke lenne rád és mindezt én nagyon nagyon elakarom érni Enosnál. Nem tudom miért, de kiskoromtól kezdve úgy érzem, hogy meg kell felelnem neki és muszáj a kedvére tennem. Soha nem volt teher számomra, mert az öröm, azaz igazi öröm és nem az, amit a bátyám játszott meg édesanyánk kedvéért, teljesen elöntötte a lelkemet elégedettséggel és… szerelemmel szerintem.
-És mi történik akkor, ha nem tudok rájönni arra, hogy ez A Szerelem jele? Szeretném tudni pontosan, mit kéne éreznem… - lenézek egy másodpercre kezemre, majd vissza rá és érzem, ahogyan újból elönti arcomat a zavartság piros színe és a szívem is hevesebben dobban. Vajon Ő most szeret engem? Egyáltalán nem is tudom, hogy érez-e bármit irántam mégis olyan… nem tudok nem belelátni ebbe a találkozóba dolgokat. – És… és… csak úgy elmúlt? – hülye kérdés, de ha már volt szerelmes akkor elmondhatja nekem, hogy véget ért-e már az érzés, ha egyáltalán véget tud érni. Abba inkább nem szeretnék belegondolni ki is az, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált, mert lehet nem tudnám elviselni a válaszát.
Szeretnék rejtelmes maradni N számára, de minden szavammal, mozdulatommal és arcom állandó elpirulásával elárulom magam, és az érzéseimet is melyek hónapok óta foglalkoztatnak. Főleg az első levelemre kapott válaszát elolvasva, mert órákon keresztül csak merengtem rá és lelki szemeimmel próbáltam rekreálni a jelenetet melyben válaszát írja nekem. Szeretem.
Madarat lehetne fogatni velem, amint kimondja mennyire kedvel, Ő engem és én is nagyon, meg még annál is jobban, ha pontosan tudnám mit jelent a szerelem fogalma, bár úgy érzem tényleg szerelem lehet ez, ami bennem gyülekezik, de a lényeg, hogy kedvel. Nem baj, hogy még nem szeret mert nagyon fura ez a szituáció, amiben vagyunk és nem tudom mi lehetne jobb…
Majdnem két évvel ezelőtt anyával volt egy beszélgetésünk, melyben azt hangsúlyozta ki, hogy bármi is történjék, szeressek bárkit is életem során Ő és apám is ugyanúgy szeretni fognak, sosem tagadnának ki azért, mert más lennék, mint a többiek. És… ezt nem igazán értettem meg egészen a közelmúltig, ahol felébredt bennem az Enos iránti érdeklődés.
-Az, hogy mindenhez eszik. Hús? Sültkrumplival. Saláta? Sültkrumplival. Hamburger? Dettó. Meg olajos, és nem bírja el a gyomrom. – nagypapa üzemmódba vágódott a gyomrom már gyerekkorom óta és nagyon sok mindent nem képes befogadni, de ez nem baj.
Egy másodpercre, sőt talán többre is szükségem van ahhoz, hogy a boldogság spirál ötleten elgondolkodva kiválasszam azt a pontot mely igazán boldoggá tudna tenni s amitől feljebb nem szeretnék menni.
-Szerintem, ha megtalálnám a boldogságomat valaki mellett és Ő a tökéletes… és szeret meg én is szeretem akkor megállnék ennél a pontnál. – szünetet tartok, s közben felnézek rá, mert jelenleg minden boldogságomat az Ő leveleinek olvasása jelenti, illetve a mostan találkozásunk, de ezt még sem mondhattam egy az egyben el. – Ebben a pillanatban boldog vagyok. És ez bőven elég. – apró mosoly húzódik a szám szélére, hiszen most vallottam be neki mennyire fontos az ő jelenléte az én életembe, nélküle borzasztó jelentéktelennek tűnik minden. – Te hol állnál meg? – most rajtam a sor, hogy feltegyem ugyanazt a kérdést és válaszára várjak.
Nem tudom miért vallom be neki az ajándékaim és bazsarózsáim igazi történetét, de úgy érzem ez az a pillanat mikor megnyílunk egymásnak és megismerjük olyan oldalról a másikat, melyről még soha nem volt alkalmunk. Legalábbis én nem tudtam, milyen Enossal úgy beszélgetni, hogy a bátyám nem szól két percenként rám, hogy tiplizzek. Ez pedig… olyan jó, olyan igazinak tűnik és félek, hogy akármikor szólhat az órám és felébredek, újból kezdem a napot, de nem ilyen kimenetellel.
-Nem félek tőle. – dehogynem félek, mert ha szerette őt akkor az nem múlthat csak úgy el és ha nem is tűnt el, akkor biztosan megjelenhet majd és egymás nyakába ugranak, mert szeretik egymást. Ez pedig kiakaszt. Még a nem létező tudat is felgyorsítja pulzusomat, nem jó irányba, mert nem a boldogság önti el a testemet, hanem az aggodalom. -Nem tudtam, hogy ilyet is megkérdezhetek… - annyi mindent akartam már akkor is mondani neki, de nem tettem meg, mert betoji kis alak voltam.
Most sem vagyok sokkal bátrabb, de legalább írtam neki levelet és elkezdődött közöttünk valami, az pedig, ahogyan fogjuk egymás kezét egy viszonylag nyilvánosabb hely eldugott részében olyan, mintha minden eddigi szülinapi kívánságom teljesülni látszana. Mert mi mást kérhetnék a gyertyáktól, ha nem Őt?
-Nagyon szeretem a bazsarózsát. – fogalmam sincs mikor kezdtem ennyire odalenni a virágért, de kiskoromtól kezdve a bazsarózsa bokorban játszottam, téptem a szirmait és hol illatos vizet, hol pedig parfümöt készítettem belőle majd egy idő után a homok sütik tetejére tettem, amit Enosnak vittem és… nagyon hozzám nőtt. Enosra emlékeztet és arra, hogy ha őt nem szerethetem akkor majd a növénykéimet.
-Komolyan. – elcsodálkozva nézek rá, mert nem értem miért van ennyire meglepődve azon, hogy milyen profinak gondoltam magam az érzelmeim s főként az utálatom elrejtésében. Néha pislogok rá nagyot és a fejemben feltörő emlékeket próbálom elszorítani, mert nem akarom a hozzájuk társuló érzést átvenni. Most nem. Most boldog vagyok. Nagyon, és egyre inkább minél több megerősítést kapok tőle az érzelmeiről. Úgy hozz bújnék, belefúrnám arcomat a nyakába és az illatos bőrét szívnám, hogy mindent megjegyezzek róla, de nem tehetem. Nem tudom miként reagálna rá ő meg a többiek, akik itt vannak.
Csendben hallgatom a magyarázkodását arról, hogy miért nem beszélt nekem a srácról aki teljesen felforgatta az életünket, meg arról, hogy nem tudja miért nem említette meg a táborban. Karácsonykor, mikor megtudtam, hogy csatlakozni fog hozzánk Skye és, hogy Enos barátja az esett a legrosszabban, hogy nekem nem mondta el külön. Úgy kellett megtudnom s bár nem voltunk szorosan, a táborban megtett lépéseink hatására úgy éreztem… hogy kedvel. Elszégyellem magam a féltékeny szó társítására majd elhúzódok amikor megböki az oldalamat, lesütöm tekintetemet és az ujjamat kezdem el kapargatni.
-Mert… mert… azt hittem most lehet nekem is esélyem. Nálad. Meg… azért is, mert aggódtam miattad, hogy nem vagy jól és szerettem volna, hogy tudd én nem hagynálak el. Azért is küldtem el a karácsonyra szánt ajándékaidat… én… nem tudom miért de veled szeretnék lenni.

V. & N.

- Nem tudom, még át kell gondolnom melyik lenne a legjobb. – szomorúan húzom el a számat, mert ha két naponta szeretné, hogy írjak neki akkor a mostani tendencia sem nyerte el a tetszését csak túlságosan jól nevelt, ahhoz, hogy hangot adjon neki. – Minden másra is tudok koncentrálni, szerinted nem? – kérdezem vissza őszinte kíváncsisággal a hangomban, mert úgy tűnik jobban szeretné lerázni az egész levelezős szokásunkat mintsem elmélyíteni bimbódzó kis kapcsolatunkat, ez pedig szomorúsággal tölt el.
Mélyen kifújom a levegőt és próbálok nem beleképzelni olyan dolgokat a mondataiba, amikkel fájdalmat okoznék saját magamnak és álmatlanul forognék a szobánkban, az apró ágyon, ahelyett, hogy a testemben szétáradó boldogság ringatna mély álomba. Nem tudom miért válok hirtelen ennyire bizonytalanná az egésszel kapcsolatban, főleg azért nem, mert amikor meglepett az írószer üzletben akkor szó szerint a nyakába ugrottam és legszívesebben ott is maradtam volna. Mi változhatott? Azóta nem telt el sok idő mégis rengetegnek tűnik, mintha már egy másik univerzumban söprögetnénk a szilánkokat.
- Mikor min, legtöbbször azon, hogy érdemes-e szerelembe esni és mi történik akkor, hogy ha szeretsz valakit, de ő nem szeret viszont. – ez a kérdés baromi sokszor okozott álmatlan éjszakákat, mert hiába volt kézzel fogható bizonyítékom arról, hogy Enos kedvel valamennyire – a leveleiből természetesen ez jött le – mégis mindig félreérhető volt minden szava, így akár én magam képzelhettem oda nem illő dolgokat. Az általam táplált érzelmeket vetítem le saját magamra, csak az Ő képében mégis a mostani találkozó, ahogyan beszél hozzám és megérint arra enged következtetni, hogy nem csak a legjobb haverja idegesítő kisöccse vagyok. Most már nem.
- Mint már mondtam, nem tudom, hogy ez szerelem-e, de nagyon különös érzés fog el mindig amikor arra a bizonyos személyre gondolok. Szeretnék a társaságában lenni, hozzáérni és különleges ajándékokat csinálni neki. Bukfencezik a gyomrom és olyan, mintha lepkék repdesnének benne az izgalomtól mikor csak megpillantom a nevét. Remeg a kezem és egyszerre izzadok, mint egy ló mégis kellemesen bizsereg a testem és a szívem hatalmasokat dobol üregében. – nem tudom jobban leírni az érzéseimet, mert én magam sem szenteltem még túlságosan sok időt ezek megfigyelésére, de mostantól feltett szándékommá válik az, hogy kikutassam a testi megnyilvánulásait. Penna az egyik kezemben másikban pergament és Dr. Avis Fieldwake hamarosan rendelni fog.
-  Nem rossz érzés az, hogy valaki ennyire sokat jelentett neked és most meg semmit? Mintha még egy kicsit haragudnál is rá vagy nem tudom… én még soha nem voltam ilyen helyzetben, nem tudom milyen ragaszkodni egy személyhez. De azt tudom, átéltem, mennyire nehéz elszakadni a kedvenc alvókádtól mikor eléred azt a bizonyos kort. – szeretnék átnyúlni az asztalon, hogy vékonyka ujjaimmal megérintsem férfias alkarját esetleg csuklójára fonjam ujjaimat vagy csak simogassam hüvelykemmel nagyon puhának tűnő bőrét, de nem teszem. Fogalmam sincs miként reagálna a közeledésemre.
Mindig arra vágytam, hogy valaki, bárki kedveljen jobban, mint egy barátot, egy jó havert vagy tanulótársat, akivel több is lehetne közöttünk, de sosem jött senki. Legalábbis senki olyan, akiért megérte volna elvenni a tekintetemet a könyvek világából és egészen mostanáig tökéletesen megvoltam elégedve ezzel az élettel. Azóta pedig Enos is van. És az érzelmeinek bevallása olyan szinten aranyozza be a napomat, villanyozza fel teljes testemet, hogy ha most kiraknának egy sötét helyre, hogy világítsak akkor a Föld másik végén is látnák fényemet. Nagyon kedvelem. Nagyon nagyon nagyon.
Inkább nem válaszolok a sültkrumplis dolgokra, egyszerűen nem szeretem és nem is viselem el mégis valahol hízelgőnek találom, hogy szerény személyem miatt nem akarja majd fogyasztani, amikor együtt vagyunk. Mert ezzel reményt ad arra, hogy legközelebb is találkozunk, hogy lesz legközelebb és ez nem csak egy egyszer eset volt. Én pedig baromi boldog vagyok, már most oda meg vissza vagyok tőle és tudom is mit fogok írni a holnap reggeli levelemben. Vagy ma estiben?
Figyelmesen hallgatom minden szavát és raktározom az információkat, miszerint jelenleg boldog, márpedig jelenleg velem van, ami azt jelenti, hogy MIATTAM boldog én pedig miatta vagyok és ez egy ördögi körré kezdi el kinőni magát. Boldogságom pedig magasabb berkekbe tör, amint a keze az enyémre simul és olyan meleg az érintése, olyan helyénvalónak érződik az, hogy megérintett, hogy legszívesebben elbújnék a nyaka hajlatába és soha többé nem jönnék ki onnan. Elraktározom a lényeget, miszerint mindig lehetne boldogabb és feltett szándékommá válik, hogy továbbra is örömet okozzak számára a létezésemmel. Azzal, hogy én vagyok Avis és viszek neki bazsarózsás sütiket.
- Bármit? Jól gondold meg mit válaszolsz mert a kérdéseimmel bombázni tudlak, védeni nem. – a mosolya feltölti elfáradt elemeimet és én is felfelé görbítem ajkaimat, mert szeretnék teret engedni magunknak, minden Skyeal és más hapsikkal vagy emberekkel kapcsolatos gondolatot pedig szeretnék jó messzire elkergetni tőlünk, mert most mi randizunk. Azt hiszem legalábbis, és ahogyan engem néz meg simogat és az előbb fogtuk egymás kezét úgy jön le, hogy szerinte is randin vagyunk.
- A bazsarózsa a kedvenc virágom és a kedvenc virágomat csak olyan személyeknek adom, akik nagyon nagyon nagyon fontosak számomra. Te mindig nagyon fontos voltál nekem N. – ha most az arcomra simítana akkor cicaként simulnék bele tenyerébe, dorombolni is elkezdenék, mert egyszerűen boldognak érzem magam. Tökéletes ez a délután, ahogyan mi kettesben sütit eszünk és nem foglalkozunk senkivel, aki elronthatná a programunkat. Az sem érdekel, ha az eladónő látta a kézfogásunkat vagy ha valaki érzi a rezgéseket vagy hallja a szavainkat.
- Bőven elég. – ismétlem el a szavait, majd lesütöm a tekintetemet és a farmeremet kezdem el közelebbről szemügyre venni, mert ha én vele szeretnék lenni és neki ez bőven elég akkor…? Minden agytekervényem megáll mikor közelebb húzódik és átnyúlva a székem kartámlájára olyan, mintha magához ölelne; a combomra tett keze pedig egyből megrészegít és felkapom a fejem. Olyan közel kerül orrom az övével, hogy érzem a kiáramló levegőt az arcomon visszaverődni és automatikusan téved le tekintetem ajkaira. – De, ideje volt már…. – megnyalom az alsó ajkamat és kissé összepréselem őket, mert nem tudom mit kéne tennem. Lehunyom a szemem egy pár másodpercre és elgondolkodok azon, hogy mi történne ha megcsókolnám végül nem teszem, csak háttrébb dőlök a székemben és hátam találkozik a kezével.
- Csak a bazsarózsás papírért jöttem le… ennél sokkal többet kaptam, de ha van kedved csak simán sétálhatnánk is. Vagy a Szellem szálláshoz is elmehetnénk. – megvonom a vállam és pirosló arcom eltakarása végett sütöm le tekintetemet, hogy a térdemen lévő kezét nézzem majd bátortalanul és kissé remegő kézzel én rácsúsztatom kezére a sajátomat; ujjainkat összekulcsolom és olyan nagyon boldognak érzem magam. Minden nagyon tökéletes. – Mikorra kell visszaérned az Akadémiára?