Mindig is tisztában voltam azzal, hogy a baglyom borzasztóan tud viselkedni mikor a hisztis napjait éli, de nem gondoltam, hogy ennyire az agyamra fog menni a mai napon. Miután hétezerszer írtam át az Enosnak szánt levelemet, mert sehogy nem tudtam láazának és érdektelennek tűnni benne, reménykedtem abban, hogy nem kell Banánnal megverekednem az elküldés lehetőségéért. Mekkorát tévedtem. Nagyon nehezemre esett nyugodtnak maradni a közelében pedig még almát is vittem magammal, apró kockákra vágottat, hogy lekenyerezzem mielőtt a szájába adnám a gondosan összehajtogatott púderszínű borítékot, amit egy apró bazsarózsa szirom segítségével zártam össze; de nem vált be a tervem így fél órás birkózás, kérlelés, könyörgés és néhány harci sebesülés után sikerült végre elindítanom az újtára a neveletlen baglyomat. Sziszegve figyeltem a kézfejemen lévő horzsolásból kibuggyanó vért, majd a számat ráhelyezve nyálaztam be ezzel fertőtlenítve a sebet mielőtt visszaindultam volna a klubhelyiségbe. Út közben nagyon is jól szórakoztam a gondolattól, hogy N megkapja a levelemet két órán belül és ha jó kedvében kapom el akkor estére választ is kapok, legalább lesz mit elolvasnom újból és újból az ágyban fekve, majd a párnám alá tehetem és mosolyogva zuhanhatok álomba. Mégis amint elhaladok az üvegházak mellett úgy hasít belém a felismerés, mint fába a több ezer volt erősségű villám és egy másodpercre úgy érzem gyökeret eresztenek lábaim. Elfelejtettem. Nagy léptekkel, minden kósza gondolatot kidobva fejemből kezdek el a könyvtár irányába kocogni, mert futni nem szabad a folyósokon, de az előbbiről semmit nem találtam még a szabályzatban, hogy megszerezzem magamnak A világ húsevő fái kötetet, amiről beadandót kéne írnom hétfői határidővel. Átverekedem magam a sistergő elsősökön, akik még szombaton is ide járnak és bizonyítani akarnak valakinek, majd miután nagy nehezen megszerzem a kiszemelt könyvet térek vissza a Hollóhát klubhelyiségébe; ahol megpillantva gyerekkori legjobb barátomat egyszerre érzek megkönnyebbülést és reményt a házival kapcsolatban. Levetem magam mellé a kanapéra és életfájdalmas sóhajt engedek ki magamból. - Te tudtad, hogy beadandót kell írnunk Longbottom tanár úrnak? – lehúzom lábamról a cipőmet majd feltornázom magam törökülésben és teljes kétségbeesésemben hátradöntött fejjel nézem a plafont. – Teljesen kiment a fejemből, mintha fel sem fogtam volna, hogy ilyet kér tőlünk. – visszanézek rá utána a plafonra és még egy gondterhelt, engem itt öljön meg valaki sóhaj tör fel a mellkasomból. - Úgy érzem nem fogok ma este aludni, hogy sikerüljön befejeznem. Vasárnap nem akarok ezzel foglalkozni. Amúgy szia! – köszönök miután sikeresen kiadom magamból a hirtelen jött feszültséget, majd leveszem végérvényesen tekintetem a csodaszép plafonról és mindenemmel a lány felé fordulok. - Megcsípett a hülye madaram. Mivel tudnám megkedveltetni magam vele? – érdeklődöm, hátha Ő nagyobb állatidomár, mint én és sikeresen betudná nekem törni Banánt. Bár, lehet nem kellett volna banánnak elneveznem és akkor nem lenne bunkó. Vagy nem a név határozza meg az állatot? – Hogy vagy? Mi a programod mára azon kívül, hogy meghallgatod a nyavalygásomat és szeretsz?
Vendég
Vas. Május 17, 2020 9:31 pm
To: Avis
Nem is lehet jobb lezárása a napnak, mint egy jó könyv, és egy adag csokoládé társaságában ücsörögni a klubhelység egyik kényelmes kanapéján. És nem, kivételesen most nem egy igen unalmas, és vaskos tankönyvet búj. Mondhatni csodaszámba megy ez az egész, hisz nagy ritkán fordul elő iskolaidőben, hogy nem az egyik tantárgyához kapcsolódó olvasmány van a kezében. De azért szökőévente egyszer mégis csak megtörténhet ez is. Igaz, most sem valami egyszerű, tiniknek való olvasmány van a kezében, hanem egy mugli pszichiáter által írt könyv a legérdekesebb eseteiről, amivel a praxisa során találkozott. Nem mellesleg gyerekekről szól. Igaz, ez nem az a fajta könyv, ami igazán csak azoknak szól, kik értenek is hozzá. Sokkal egyszerűbben, és közérthetőbben írja le a dolgokat, és még egészen élvezetes is. Na meg meghökkentő. Legalábbis Harpert némely történet nagyon megrázza. El se tudja képzelni, mi járhatott például annak az idős úrnak a fejében, aki évekig egy ketrecben tartotta az unokáját, a kutyáival együtt. Vagy annak az anyukának, aki egész napra teljesen magára hagyta a szinte még csecsemő gyerekét... Egésze elgondolkodtatja őt ez a könyv, és teljesen magába szippantja. Olyannyira, hogy teljesen megfeledkezik a külvilágról. Egészen addig, míg, Avis le nem huppan mellé. A hirtelen ött támadástól pedig egy kicsit még meg is ijed, és megugrik, még a könyvét is összecsapja ijedtségében. Nem számított rá, hogy ilyenkor bárki is hozzá fog csapódni, és még meg is szólítja. Vagy csupán csak annyira belefeledkezett könyvbe, hogy még azt is elfelejtette, hogy most nem a szobájában van, ahol maximum a szobatársnői horkolása tudná megzavarni őt. - Avis... Szia neked is... - pislog rá kicsit meglepetten, megbillentett fejjel, ahogy félreteszi a könyvet. Hisz úgyis becsukta már, meg ahogy kihallja a barátja hanghordozásából, szüksége van valakire, akinek ismét kibeszélheti a bajait. - Persze... Én már le is adtam a profnak... - nem meglepő... Hisz ő mindig is gyakorlatilag még aznap megírja a bedandóit, mikor megkapja őket. Mert így legalább nem felejti el, és nem hagyja az utolsó pilanatra, úgy... Hát úgy mit egyesek... - Segítsek benne...? Már úgysincs semmi dolgom, és így leglább hamarabb végeznél vele te is... - mosolyodik is el, hog másik végre felé irányítja a tekintetét az egyébként csodaszép plafon helyett. így pedig Harper is felhúzza törökülésbe a lábát, és teljes testével felé fordul, minden figyelmét csak neki szentelve. - Mondjuk adj neki valami normális nevet? - pillant is rá kuncogva, amint meghallja, hogy a baglya megint rosszalkodott. Már nem először fordul ugyanis ez elő, így ezen annyira nem is lepődik meg. Igaz, ő sem ért annyira az állatokhoz, de azért megpróbál neki még így is tanácsokat adni. - De amúgy nem tudom... Daisy-vel is néha nehéz, de egy kis nasival én mindig le tudom kenyerezni. Lehet hogy neked is ki kéne próbálnod ezt a legközelebb... - vonja is meg a vállát, ahogy elárulja neki, hogy ő mivel készteti engedelmességre a baglyát. - Semmi különös, igazából nem terveztem semmit, csak olvasni... Vagyis csak a szokásos... Szóóóóóval állok a rendelkezésedre, a füleim ma este csak a te nyavalygásodat fogják hallgatni... - pillant is rá kuncogva, de aztán eszébe jut, hogy neki ám csokija is van. Így aztán már nyújtja is felé az édességgel teli csomagot. - Kérsz...? Levendulás áfonyás töltelék van benne... Egyszerűen isteni...
Fogalmam sincs miért érzek beteges kényszert arra, hogy mindent is megosszak az imádott bátyám legjobb barátjával, aki a mi házunkban lakik nyár óta, de újból és újból írok neki mindenről, ami velem történik. És mivel mindegyikre kapok választ, szinte rögtön, így a lelkesedésem nem, hogy alább hagyna, hanem egyre magasabbra tör egészen addig míg el nem éri majd a telítettség szintjét. Ettől még messze állok, de ha így folytatjuk tovább a levelezést akkor a tanév végére biztosan fülig belé szerelmesedek. Hogy mi? Elhessegetem ezt a szörnyű gondolatot a fejemből, mert nem akarok úgy gondolni arra a srácra, aki még a testvérem is lehetne annyi időt tölt a családunkkal, meg Raymonddal és velem is, és mindig olyan kedvesen elfogadta a homok sütijeimet és a bazsarózsákat… na mindegy, nem szabad erre gondolnom így pont jókor jön a házifeladat gondja. Átfut a fejemen, hogy halogatni fogom egészen hétfő reggelig majd valamilyen összecsapott dolgot beadok Longbottom tanárúrnak, de az nem én lennék így inkább feláldozom a szombat estémet a megírására miután kipanaszkodtam magam Harper barátnőmnek. -Még aznap sikerült megírnod? – érdeklődöm arról, hogy mikor kezdett neki és fejezte be, mert ismerem már annyira, hogy tudjam szeret mindent a legelső percben elvégezni és akkor semmiről nem marad le. Általában osztozom ezen a véleményén, szeretek mindent letudni hamar, de a gyógynövénytan beadandó valamiért nem jutott el a tudatomig vagy lehet eljutott, de N jelenléte elhessegette agyam egyik külső rétegére, ahol a madár se jár. – Nem, nem kell segítség. Szeretem a kihívásokat és ha versenyezhetek az idővel az alvás kedvéért akkor még jobban fog sikerülni, mint amúgy. De azért köszi, kedves tőled. – a plafon hiába szépséges és hiába vonzza a tekintetemet mindig mikor szenvedő hangulatban vagyok, tiszteletlenségnek érzem arra figyelni a legjobb barátom helyett így jön a csodálatos mozdulatsor mellyel felé fordulok. -Igen, ez nekem is eszembe jutott, de a Banán is normálisnak számít, nem? Ez olyan, mint amikor Sütinek nevezik el a macskájukat a muglik vagy Rexnek a kutyájukat. Semmi különös nincs a banánban, finom és sokan szeretik, édes, szóval a baglyomnak is annak kéne lennie, de nem, ő egy világi seggfej. – remélem nincs szuperszonikus hallása mert nem lenne jó, ha eljutna hozzá és soha többé nem kézbesítené többé a leveleimet vagy N-ét vissza hozzám. Abba pedig belehalnék. – Én is vittem neki almadarabokat, még a héját is lehámoztam róla, hogy ne essen nehezére megrágni. Elküldöm majd valami bagoly trénernek, hogy hozza rendbe. Daisy jól van? A múltkor mondtad, hogy furán csapkod a szárnyával. – nagyon különös abba belegondolni, hogy van az embernek egy nagyon jó barátja már kis totyogó kora óta, akivel mindent megbeszélnek, tudunk minden apró stikliről és néha a legsemlegesebb témáról beszélgetünk órákon keresztül. Kit érdekel a bagolytartás egy hétköznapi ismeretségi kapcsolatban? Na? Ugye, hogy senkit? -Szóóóóóóval… ajh, nem akarok megint nyavalyogni, mert úgy érzem mostanában csak azt csinálom. Neked nincs semmi, ami miatt eljátszhatnád a hattyú halálát, ami után rátérhetnénk az én bajomra? – a csoki említésére hevesen bólogatok, szemeim csillognak a keletkezett boldogságtól, amit kivált a tudat, hogy hamarosan csokoládét fogok magamba tömni. Mikor felém nyújtja letörök egy sort belőle és beleharapok. – Isteni… honnan van? Anyukád küldte vagy Roxmortsban vetted? – baromi jól esik kiszakadni az önszomorító gondolatspirálomból, ami Enos és a nem létező kapcsolatunk köré épül annak minden szépségével és negatívumával együtt. -Megint írtam neki egy levelet. Az időről írtam benne, meg a múlthétvégi menüről… nagyon ciki, nem?
Vendég
Szomb. Május 23, 2020 8:42 pm
To: Avis
Szereti a nyugodt estéket, amikor nem zavarja senki. Amikor csak ő van, meg a könyvei. Amikor már mindenki ms alszik, vagy még a Hollóhát mini könyvtárában tanulnak, beadandót írak. Ilyenkor Harper is ki szokott ülni a klubhelység egyik kanapéjára az épp aktuális könyvével. Jelen esetben pedig ez egy pszichológiai témájú mugli könyv. És egészen jó, teljesen le is köti minden figyelmét. Mondjuk ez nem nehéz dolog, hisz jelenleg nincs is nagyon más, ami el tudná vonni a figyelmét a sorokról. Hisz jelenleg rajta kívül nincs senki más a klubhelységben, még a szobatársai is biztos alszanak már. És ezért talán még jó is hogy itt kint olvas, mert odent egész biztos nem hallaná még csak a godolatait sem a szobatársnője horkolásától. Komolyan néha rosszabb, mint a saját ikertestvére. Pedig tudja jól róla, hogy azért éjjelente ő is úgy trombitál, mintha egy egész fúvószenekar bújna meg az orrában. De legaláb a klubhelységben béke és csend honol. Legalábbis addig, míg nagy elánnal meg nem érkezik drága brátja, hogy letelepedve mellé rögtön hozzá is fogjon a szokásos mondókájához. Ez pedig teljesen ki is zökkenti a könyvből, mondhatni el is felejti, hol tart. De majd később, ha ismét előveszi a könyvet úgyis eszébe jut, hogy hol hagyta abba. Most inkább becsukja azt, és maga mellé teszi, hogy a teljes figyelmét AVisnak tudja szentelni. Már egészen kiskoruk óta jó barátok, mondhatni elszakíthatatlanok, ezért is örült annyira, hogy még egy házba is kerültek annak idején. - Uhum... Mint mindig... Tudod, nekem nem veszi el az eszem a szerelem... - Böki is meg játékosan Avis homlokát kuncogva. Na nem mitha olyn nagy tapasztalata lenne a szerelem terén. Csupán csak annyi, amenyit a könyvekben olvasott. Igaz, nem túl sok romntikus regény fordult meg a kezében, annak ellenére, hogy egyébként Harpert soha nem is lehet könyvek nélkül látni. - Vagy csupán csak a vadbanánra akar hasonlítani. Azok voltak kicsik és undokok... - pillant is rá kuncogva. Nem nagyon ért az állatszelifódítéshez, ezért is örül neki hogy az ő baglya, Daisy egy igen jól nevelt jószág. Persze van, hogy neki is vannak rossz napjai de ilyenkor elég csak egy kis nasi, hogy máris jobb kedvre derítse. Az alma a kedvence így mikor levelet szeretne küldeni, mindig van pár szelet alma a zsebében. - Igen, jól van már... Elvittem egy dokihoz, aki megvizsgálta. Valószínűleg csak összekapott egy másik bagollyal, és kicsit megsérült a szárnya. De már minden rendben van vele... - legalábbis a legutóbbi alkalommal, mikor levelet küldött vele, már láthatóan semmi baja nem volt. Amikor meglátta múltkor, hogy kicsit furán repked, mintha nem lenne minden rendben a száryával, kicsit megijedt. De szerencsére nem esett nagy baja, így tegnap már el is tudta küldeni a szokésos levelét a szüleinek. - Csak a szokásos... A bátyjám gyilkosát még mindig nem találták meg. Én pedig egész biztos, hogy meg fogok bukni Reptanból... - sóhajt is fel, és hogy ténylegesen eljátsza a hattyú halálát, a homokához emelve a kezét dől is Avis ölébe. De nem sokat időz el ott, elég hamar vissza is egyenesedik, hogy aztán meg is kínálja egy kis csokival. Ma kapta az anyjátóljött levéllel együtt. Igaz, nem valami édesszájú, de ez az édesség nagyon megfogta. Ez valami új fajta lehet, legalábbis az anyja leveléből az jött le, hogy a férfi, akitől kapta épp új ízekkel kísérletezik. És egészen jó sikerrel. - Anya küldte. Van valami mugli ismerőse, ki ilyen házi csokikat gyárt. Ez az egyik kísérlete elvileg... De szerintem simán lehetne tömeggyártani is. Én legalábbis egész biztos betáraznék belőle. - tör le egy darabot ő is a csokoládéból. - Szerintem nem ciki. Mármint... Elvileg barátok vagytok, és múgy is sokat leveleztek. Na meg, ha nem lenne kíváncsi a leveleidre, nem válaszolna rájuk mindig, nem...? - billeti is oldalra a fejét, ahogy kicsit elgondolkozik. Mert hát ők ketten is tulajdonképpen bármiről el tudnak órákon keresztül is beszélgetni, nem is kell annak valami nagyon komoly dolognak lennie. Na de a barátoknak ez is a dolguk. Meghallgatják a másikat még akkor is, ha az éppen csak az időjárásról beszél. - És lehet ő is csak a szeremi vallomásodra vár... - böki is oldalba kuncogva, ahogy ismét felhozza ezt témát. Mert hát szereti ezzel idegelni a másikat, annak ellenére is, hogy ő még mindig nagyban ellenkezik, és nem meri bevallani, még magának sem.
Emlékszem mennyire remegett a kezem mikor elkezdtem a legeslegelső levelemet írni Enosnak februárban, amikor megtudtam, hogy szétmentek Skye-al. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy most írjak-e neki vagy sem, és ha igen akkor milyen ürüggyel, majd megtaláltam a tökéletes indokot: az utazóládomban hevert gyönyörű bazsarózsás csomagolópapírba burkolva a karácsonyi ajándéka, amit odaadtam volna a megfelelő időben, ha nem hozza el a srácot. Úgy éreztem mindenki ellennem szövetkezett mikor megengedték Enosnak a fogadását, de a legnagyobb árulást maga a hősszerelmes követte el ellenem… Ahhoz az időhöz képest, mármint mikor először írtam neki és remegett a kezem, már nem esik ki a toll, ha megpróbálok valami épkézlábat írni neki, de még mindig nehezemre esik lazának, szerethetőnek tűni. Mióta az eszemet tudom ismerem és szeretem kedvelem, de még sosem kerestem fel, titkon mégis reménykedtem abban, hogy az ajándékaimból le jön neki. Ez nem lett így… ennek köszönhetően pedig a 73. levelemet adtam fel neki. -Fogalmam sincs milyen szerelemről beszélsz Harper, ki szerelmes? Nem olvasol túl sok mugli könyvet mostanában? – próbálok elhúzódni a bökdösése elől, kevés szerencsével mert elér és én hangosan nevetek fel. – Máshol járnak a gondolataim, attól még nem repkedek rózsaszín felhőkön. – nem, mert bazsarózsákon, de ezt nem kell Harpernek tudnia még akkor sem, ha Ő a legjobb barátom. Mindent tud rólam, még olyanokat is, amiket én soha egy szóval nem említettem neki és ez rémisztő meg nagyon menő is egyben. Jó megfigyelő, de nem vagyok szerelmes senkibe. Főleg nem N-be. Óhdehogynem. -Lehetséges. Ha még egyszer belém csíp kénytelen leszek hazaküldeni. – amikor elsős koromban kiválasztottam az Abszol úton a baglyomat akkor normálisnak tűnt, apró volt, mintha egy mini kókuszgolyó ült volna a kalitkában lévő hintán, majd ahogyan cseperedett úgy lett egyre kiálhatatlanabb. Elvileg a gazdájuk képére formálódnak ez pedig aggasztó. Én is mindenkibe belecsípnék? – Szerencsére, örülök, hogy nem lett komoly baja. Daisy nagyon aranyos egy jószág. Remélem nem Banán ment neki, mert megkopasztom a vén tyúkot. – bár sosem bántanám a saját állatomat és másét se, Banánra mégis ráférne a nevelés és megleckéztetés, de nem én leszek a végrehajtója. Nem tudnám megüti, de még egy tollát sem kihúzni ezért küldeném el inkább egy trénerhez, aki belelátna a fejébe és megoldaná a nagy rejtélyt. -Nem is értem, hogy nem találták még meg a bátyád gyilkosát. Nem számmisztika, meg elméletileg ezzel foglalkoznak… hihetetlen. A szüleid hogy viselik? Hiányzik? – szeretném megérinteni, megnyugtatni arról, hogy én itt vagyok és ha szeretne akkor nyugodtan sírhat a vállamon de eljátssza a hattyú halálát és nem tudok komolyan viselkedni ezek után, ráadásul jön a csokoládéval is, amit úgy tömök magamba, mintha kényszerítenének rá. – Miért gondolod, hogy megbuksz Reptanból? Tudok segíteni benne esetleg? – nem szeretek repülni de nem is megy tragikusan, így ez egy win-win szituáció és ha Harpernek segítségre van szüksége ahhoz, hogy avanzsálni tudja, akkor segíteni fogok. Elégedetten nyammogok a csokoládén és egy másodpercre teljesen kimegy a fejemből Enos meg a nem létező – dehogyisnem létező – szerelmi dilemmám. -Úh, de jól hangzik. Ha írsz anyukádnak akkor megkérnéd, hogy küldjön egy dobozzal és majd kifizetem neki? Ha ilyen finom csokoládékat csinál akkor azt vétek lenne nem befalni egy-egy rosszabb pillanatban. – a második kockát is a számba veszem, sokkal lassabban ízlelgetem, mert nem szeretném ha hamar elfogyna, ráadásul addig sem gondolok arra a valakire, akinek a nevét nem mondom ki, még a második betűjét sem mert a szívem hatalmasat dobbanna. -Olyan, mintha a családom tagja lenne közben meg mégsem, és nyár óta velünk is él, mert visszajött az Akadémiára de az anyja Amerikában maradt… egyedül élt én meg bemártottam anyánál azért, hogy láthassam többet. – nem tudom miért darálom le annak a történetét, hogy miként értem el a házunkba való költözését, de amint megtörtént sokkal boldogabb voltam tőle. Legalább akkor is a közelében lehettem mikor hazamegyünk és elbambulva nézhetem, nagyon szerelmesen. – Én is így gondolom, ha nem lenne kíváncsi nem válaszolna… de mi van, ha csak nem mer megbántani, mert anyáék befogadták? – hálából senki ne írjon nekem levelet, ahogyan én sem tenném bár szándékaimat még sosem ecseteltem arra vonatkozóan, hogy minek köszönhető a levél írásom. Tudom, hogy érzek valami furát ha rá gondolok, meleg tölti el a testemet és amikor véletlenül összeérnek ujjaink vagy bármilyen végtagjaink, akkor éget az érintése. -Miii… én nem szeretem Őt, mit gondolsz Te rólam? – háborodok fel, közben meg tudom, hogy igaza van, mert ha nem lenne akkor nem pirulnék bele a szavaiba és Enos gondolatára. – Én nem szeretek senkit rajtad kívül. Meg minek nekem kapcsolat, ha van egy legjobb barátom? Hm?
Nem is lehet jobb lezárása a napnak, mint egy jó könyv, és egy adag csokoládé társaságában ücsörögni a klubhelység egyik kényelmes kanapéján. És nem, kivételesen most nem egy igen unalmas, és vaskos tankönyvet búj. Mondhatni csodaszámba megy ez az egész, hisz nagy ritkán fordul elő iskolaidőben, hogy nem az egyik tantárgyához kapcsolódó olvasmány van a kezében. De azért szökőévente egyszer mégis csak megtörténhet ez is. Igaz, most sem valami egyszerű, tiniknek való olvasmány van a kezében, hanem egy mugli pszichiáter által írt könyv a legérdekesebb eseteiről, amivel a praxisa során találkozott. Nem mellesleg gyerekekről szól. Igaz, ez nem az a fajta könyv, ami igazán csak azoknak szól, kik értenek is hozzá. Sokkal egyszerűbben, és közérthetőbben írja le a dolgokat, és még egészen élvezetes is. Na meg meghökkentő. Legalábbis Harpert némely történet nagyon megrázza. El se tudja képzelni, mi járhatott például annak az idős úrnak a fejében, aki évekig egy ketrecben tartotta az unokáját, a kutyáival együtt. Vagy annak az anyukának, aki egész napra teljesen magára hagyta a szinte még csecsemő gyerekét... 
